Budapest-Bamako 2011

2011.01.15. - 02.01.

2011.01.15.  Indulás

Ismét nekivágunk. Nem tudjuk, mikor és milyen internethez jutunk, és persze azt sem, hogy mennyi időnk lesz írni. Igyekszünk minden nap tudatni magunkról itt a honlapon. Terveink szerint idei utunk nem ér véget Bamakóban, hanem bejárjuk Burkina Faso, Benin és Togo legszebb tájait, hogy egy újabb filmmel rukkoljunk elő. Addig is böngésszék azt a hosszú utat, amely tavalyi borulásunk óta telt el. Autónk újjászületésének történetét megnézheti és elolvashatja itt.

Ha a 2010-es Budapest-Bamako-Agadir történetére kíváncsi, kattintson ide.

2011.01.15.  1. nap Budapest-Genova (1208km)

Már a rajt felé menet eszünkbe jutott egy rakás dolog, amit otthon hagytunk, így Miki szüleire várt a feladat, hogy begyűjtsék a forgalmit, pénztárcát és még pár nem elhanyagolható dolgot. A következő kritikus pont a navigáció, a Pana laptop nagyjából a Hősök terén feladta a harcot és elkékhalálozott. Mindezt úgy, hogy már egy másik akksit is kaptunk a 3runnerstől, mert gyanús volt, hogy azzal van baja. Közben kaptunk a Dokitól is egy régi Panát, na az legalább Olaszország feléig bírta, majd valami érintkezési hiba miatt folyton elsötétült a monitorja. Most a harmadik gépet fogyasztom, a Miki egyik régi darabját, amin semmi szükséges program nem volt és végig az ölemben utazik, miután nem fér bele a tartóba. Hozzáteszem, ezen is már háromszor csináltam rendszer-visszaállítást és telepítettem újra a programokat (mindezt út közben). Baj volt még a CB-vel, mert bár amikor beszereltük, ellenőriztük, és minden szépen működött, a rajtnál nem hallottunk senkit, és minket sem hallottak. Id. Borsának volt egy újabb útja haza, a mágnestalpért. Így végül hiába rajtoltunk 9-kor Budapestet 11 körül, utolsók között hagytuk el. Gondokkal nem voltunk egyedül, talán ha 30-40 kilométert mentünk, amikor az egyik parkolóban megláttuk a Reddaposta autóját, és Megyeri Ákost, amint éppen derékig a motortérben turkál. Gyors telefon, hogy tudunk-e segíteni valamit. Ákos szerint forr a víz, ami 7-8 fokban, Európában, nem túl jó hír. Mi lesz Afrikában?
Mindezek mellett a körülmények sem kedveznek, folyton útlezárás van arra, amerre mennünk kéne, vagy éppen nincs folytatása az útnak, leszakadt a híd, vagy szimplán a fél hegyoldal csúszik le. Egy élmény újratervezni és kerülni egy háromszor olyan hosszú úton. Vasárnap reggel 8:10-re sikerült Genovába érnünk, egész napos és éjszakás vezetés, közben pontkeresgélés után. Két pont kivételével mindent sikerült első nap megtalálnunk, de sajnos az 5 pontos szintidőt elnéztük. Jobban jártunk volna ha kihagyunk (1 pont értékű) feladatokat az időben beérésért, és talán még alvásra is jutott volna idő. Így beérés után ugyan felmentünk a szobába, de másfél óra fekvés után mentünk tovább.
Azért, hogy valami jót is mondjak: a pálya nagyon jó, egyértelműek a feladatok és szép helyeken járunk. Többnyire 3-4-5 pont van egy csokorban, sok pont múlik azon, hogy valaki megcsinálja-e vagy dobja.
 

2011.01.16.  2-3-4. nap, Supermarathon, első etap Genova-Montpellier (

Nem is tudom, hol kezdjem. Az F1 hotelben vagyunk Montpellier-ben, és mindjárt alszunk. Ma eddig jöttünk. Nem azért döntöttünk így, hogy megállunk, de nemrég ránk lőttek. Az egyik pont kérdése az volt, hogy az adott helyen hány lovas szobor van. Ez pedig egy porta kertkapuja volt, és úgy tűnik, a helyi erők nem viselték jól a több tucat autót a házuk előtt, és minket - úgy fél 12-kor - már nagy durranással fogadtak a sötétből. Nem egészen értettem a dolgot, mondtam is a puskával hadonászó embernek, hogy nyugodjon már meg, erre még egyet a fejem fölé lőtt egy sörétesnek látszó flintával, úgyhogy jobbnak láttam eljönni. Azért elég bizarr, hogy a Külügy és mindenki Afrikával riogat, és Franciaországban lövöldöznek. Harmadszor veszünk részt a Bamakon, voltunk nagyon "piros" zónában, de sosem történt velünk még csak hasonló sem. Vissza a versenyhez. Valószínű, hogy a könnyebbik utat választjuk, és Tanger felé megyünk majd. Hosszabb, de nincs komp elérés. És van komp... Tegnap még kihagytam, hogy éjjel összefutottunk néhány buliból hazafelé tartó olasz kisgyerekkel, akik egy Alfa Romeoban múlatták az időt egy árokban. Épp egy Freelander próbálta kirángatni őket, nem sok sikerrel. Persze Toyósnak nem volt nagy ügy, szegény ember olyan riadt volt, ahogy autóstól kiszökkent a betonra. Viszont kaptunk a mentésért 27 eurót - gondolom ennyi maradt náluk, ezt tudták összedobni. Olcsóbb, mint az első ara járó rendőr szondáztatós büntije. Pedig nem is kértük. Ma már el is tankoltuk.
Reflektorunk továbbra sincs, de elég jó a tompított is, nem nagyon mentünk éjjel terepen, vagy olyan utakon, mint tegnap, annyira nem hiányzott. Majd ha átértünk Marokkóba, megcsináltatom. Hamar meglesz. Esetleg még Európában, ha holnap szerelő felé megy az utunk, de keresni külön nem fogok. Most fekszünk, mert 15-e reggel 6 óta, vagyis 43 órája vagyok fent, amiből kettőt aludtam, és 38-at vezettem. Szóval rám fér a pihenés. Amíg ezt a levelet megírtam, Zsófi már el is aludt. holnap megy tovább a dolog. Még valami a pontokról. Első nap 1 pontot ért egy feladat, és a legtöbben mindet meg is akarták csinálni, ami egyébként szinte lehetetlen volt. A beérésért viszont járt 5 pont, amit mondjuk elnéztünk, de ez a mi bajunk. Azok jártak viszont jól, akik félúton abbahagyták a valódi versenyt, és bementek az 5 pontért. Ők egyrészt nem vesztettek pontot, mert mi hiába csináltunk meg több feladatot, a beérést elvesztettük, de még többet is aludtak, ma pedig messzebb jutottak. Szerintem ez a Bamako szellemisége ellen van, mert itt mindig az volt a lényeg, hogy az járt jól, aki nem adta fel, ment rendületlenül, és mindent megcsinált. Idén az első nap a lustáké volt. Ja, és a mai feladatok 5-10 pontosak, volt olyan "egy kupac" pont, ahol kb. 10 perc alatt szedtünk össze annyi pontértéket, mint tegnap egész nap. Kicsit aránytalannak tartjuk főleg annak tükrében, hogy az járt rosszul az első nap, aki végig akarta csinálni mindet. Nem volt egyszerű, mert volt leszakadt híd, kőomlás miatt lezárt út, szóval állandóan kerülni kellett, és az eredetileg 10 kilométernek látszó távolság pillanatok alatt nőtt 80-100-ra. Ma már nem volt ilyen, reméljük, holnap sem lesz.
Most még az a kérdés, hogy merre kompozzunk. Két helyen lehet átkelni Afrikába, az egyik Almeria, a másik Tarifa. Almeriából délelőtt 10-kor megy komp, ez fél 5-re ér át. A másik kétóránként megy, háromnegyed órás az átkelés, Tarifa viszont messzebb van. A szervezők mindkét irányból írtak pályát, ami középen összeér, de dönteni kell. A nadori pontértékben 11-gyel több, de vagy 15 pontnyi feladat, amit csak nappal lehet megcsinálni az itiner szerint. A másik útvonalra viszont korábban átérnénk, sokkal több időnk lenne világosban menni. Távolságra egyébként mindkettő azonos. Viszlát legközelebb.

2011.01.17.  2-3-4. nap, Supermaraton, második etap Montpellier-Alicante - technikai probléma (930km)

Na hát a helyzet az, hogy nagy szarban vagyunk szokás szerint. Az autón három dolgot nem cseréltünk, mert jó volt, a motor, a motortéren belüli elektromosság és a kormányszervó. Na a háromból eddig kettő elromlott.
A lemaradásunk miatt aránylag kevés másik csapattal találkozunk. Akivel igen, az a Márk, aki motorral teljesíti a versenyt. Nagyon kitartó és ügyes, de hatalmas munka, amire vállalkozott. Márk az első nap elhagyta az összes pénzét, most úgy jön, hogy próbál csak üzemanyagra költeni. Teljesen egyedül van, nagyon nagy kihívás. Találkoztunk délután egy ponton, azóta körülbelül 200 kilométerrel mögöttünk van. A másik csapat az MCG: ők most Imivel egészültek ki. 2009-ben még két külön csapat volt, velük mentünk Atar-Tidjikján (és persze a polgárőrökkel).
A terv az volt, hogy lemegyünk Almeriaig, ott komp Nadorba 10-kor és szépen beérünk, mindent megcsinálva. Szedtük is a pontokat, persze eléggé a mezőny végén, de benne volt a beérés. Aztán tegnap éjjel, vagy inkább ma hajnali kettőkor egy nem is létező helyen megszűnt a kormányzás, eldurrant valami a szervóban. Motortér tiszta olaj, de nem látszott, hogy hol folyik. Mindez olyan helyen, ahol meg mobil vétel sem volt. Jött a műholdas (koszi Rita) és egy rossz éjszaka Bencének, akit felkeltettem. Nem tudtunk jobbat kiötleni, mint hogy guruljak el Alicantéba, aztán lesz valahogy. Elég érdekes dolog egy 2.5 tonnás autóval szervo nélkül közlekedni. Álló helyzetben gyakorlatilag nem lehet elfordítani a kormányt és menet közben is kínszenvedés. Pedig jó hangulatban voltunk a lemaradás ellenére, mert a köztes idő nem számít sehol. A lényeg, hogy kedd reggelre ott legyünk Marokkóban a célban. így most elég kétséges főleg annak fényében, hogy az éjszakai vezetés után jött volna egy 6 órás kompon alvás. Ami most kimaradt, lett helyette 3,5 egy szállodában, és plusz 300 km Tarifáig. Nem jó kombináció. Főleg, hogy így most elég valószínű, hogy Marokkóban nem lesz időnk pontra menni, csak a beérés a cél. Ha nem jön össze, elbukjuk a három napost teljesen, és a következőt is, mert nem lesz feladatlapunk. Amúgy nagyon szép helyeken voltunk megint, volt jó pár "felfutos" is. Ez mondjuk azt jelenti, hogy két hatalmas, sziklás hegy közötti szurdokban, ahol amúgy patak csörgedez, légvonalban egy kilométert kell menni hegynek fel a pontig, aztán vissza. Mondták, hogy legalább egy óra, és nehéz is, éjjel hagyjuk ki. Persze nem hagytuk, jól megdolgoztat egy-egy ilyen feladat, és ébren tart egy fel órás éjféli futás... Mert 25 perc alatt megvolt oda-vissza. Bár az autó is meglenne. Meg a pénztárcám is, ami ma reggel eltűnt. Az utolsó emlék, mielőtt beszállok a kocsiba és beleteszem a szálloda számláját. Én úgy emlékszem, hogy nyújtottam Zsófinak, hogy tegye el, de szerinte ilyen nem történt. Fáradtak vagyunk... Talán a kocsiban van, de a szerviztérbe nem mehetünk be, hogy feltúrjuk. Lesz egy utunk vissza a hotelbe, bar elég kicsi a remény, hogy ott leadja valaki, ha valahogy ott kiesett. Pénzünk amúgy van, mert csak forint volt benne, de a két bankkártya és a jogosítvány azért hiányozna. Meg a bankkártya biztonsága, ha a kp elfogyna. Mindenesetre ha valaki használja, jön sms...

2011.01.18. 2-3-4. nap, Supermarathon, harmadik etap Alicante-Azrau Ifran (1103km)

9:00 Alicantéban kezdtünk, a Toyotánál. Nagyon készségesek voltak, rögtön neki is láttak. Az egyik szervócső lyukadt ki, nekik nincs, hoznak a raktárból, és ha már itt vagyunk, rendeltem egy relét a fényszórókhoz is, hogy lássak éjjel.

12:00. Még itt ülünk a Toyotában, rakják össze. Remélem, sikerül nekik, mert fél óra múlva bezárnak sziesztára, és csak fél négykor nyitnak újra. A tervünk most az, hogy Tarifáig végigtoljuk pályán, elérjük a 9-es, rossz esetben a 11-es kompot, a túloldalon pedig pályán Rabat-Meknes, majd Azrau Ifran. Ha a kilences kompot elérjük, akkor így kb. 2-re beérünk. Persze rengeteg kilométer megint - 620+430 még, de legalább tudunk kicsit aludni másnapig, ami újra 580. Sajnos egy teljes nap kiesik, kb. 110 pont, amivel a versenyben elszállunk, de ez van. Elég gáz 1000 km-nek nekivágni délután egykor, 3 óra alvás után. A helyiek viszont nagyon kedvesek, igyekeznek mindenben segíteni. Hozattak fényszóró relét egy másik szervizből, minket azonnal felvettek, és csinálják is. Igyekeznek segíteni amennyire megy, de mondták, hogy 95-ös autóhoz nem nagyon van polcon alkatrészük.

12:30 Toyós elkészült, így fáradtan de indulunk tovább. Vesztettünk úgy  12 órát, irány Tarifa, kompolunk, amint lehet, hogy szerda reggel 7-ig célba érjünk. Valószínűleg pontokat már fogunk keresni, nincs rá idő. Ja, és a pénztárcám is megkerült. A könyöklőben volt, amit Zsófi háromszor túrt fel, de nem találta. Ő is fáradt.
Végül elindultunk tovább, de azt már tudtuk, hogy a tarifai kompot kell elérnünk éjjel 11-kor. Szinte nem is álltunk meg, csak tankolni, meg néha aludni. Mert volt egyszer olyan állapot, amikor nem tudtam tovább menni. Végül is 72 órából addig 11-et aludtam, nem mertem folytatni az utat. A 10-es kompot csíptük el, háromnegyed óra múlva már Tangerben is voltunk. A határon találkoztunk a Totalcar csapatával, akiket kicsit jobban várattak a vámosok a szokásosnál. Végül ők is beléphettek, de még nem volt vége a gondoknak, mert az egyik Charade-ban kerékcsapágyat kellett cserélni. Egy kúton álltak neki, így én közben relé cserén fáradoztam. De nem sokáig, mert egyikük, aki nem fért hozzá a kerékhez átjött hozzánk, és 3 perc alatt megjavította a reflektorunkat. Már „csak” 480km volt hátra. Ötre be is érünk.

2011.01.19. 5. nap - Azrau Ifran-Ourzazate (588km)

Az első négy nap után a 7. helyen állunk, még így is, hogy nagyon sok feladatot ki kellett hagyni. (Sajnos ez a pontkülönbségben azért megmutatkozik, 253 pontunk van, míg az első helyen álló GOGO DB Team-nek már 391) De nagyon hosszú még ez a verseny.
Más csapatok szerint is nagyon kemény a verseny, rengeteg a feladat, és sok nagyon nehezen megközelíthető helyen van. A nehézségi szintet az is mutatja, hogy a 40 versenycsapat közül gyakorlatilag már csak 20 van versenyben.
A nap jó volt, csak továbbra is rettenetesen fáradtak vagyunk. Kaptunk egy rossz hírt, Márk esett, összetörte magát és a motorját is. Kiesett.
Mi átkeltünk az Atlaszon, ami semmivel sem lett kisebb, mint két éve volt. Hatalmas magasságkülönbségek és milliónyi szerpentin volt. Az egyik feladatot meg sem lehetett közelíteni, mert lezárták az oda vezető hágót. Más helyekre szerencsére eljutottunk, például oda, ahol anno a sziklában laktak a népek, kis barlangokban. Még most is alig lehet lejutni a kis sziklalakásokig, hát ha még védték is valaha azt a 4-5 méter széles sziklaperemet, amin majd' egy kilométert lehet gyalogolni. Három feladat is volt lent, amiből az egyiket szerencsésen kifelejtettem, így ismét megmászhattam a hegyet. Ennek mondjuk annyi előnye volt, hogy visszafelé így belefutottam egy csapat kecskébe, amelyek körül az egyik éppen ellett. Úgyhogy bár eltöltöttünk itt fél órát pluszban, egy születéssel lettünk gazdagabbak. Végül valamikor késő este értünk Tinerhirbe, ahol megvacsoráztunk, majd útnak indultunk a kb. 150 kilométerre lévő tábor felé.

2011.01.20. 6. nap - Ourzazate-Fort Bou Jerif (597km)
A reggel némi rémülettel indult, a telefonom valami rejtélyes módon átállt marokkói időre, miközben az ébresztőt az otthoni időből átszámítva állítottuk be. Mindenesetre valahol elveszett egy óra, de még az eligazítás végét elcsíptük és le tudtuk adni a feladatlapot.
Zsófi arra ébredt, hogy Megyeri Ákos dörömböl az ajtón, hogy hol vagyunk már, mindenki más elment, egy órás késésben vagyunk. Zsófi először el sem hitte neki, szerinte Ákos nézte el az időt, de sajnos mégis neki volt igaza.
Az Atlaszt elhagyva megindultunk az óceánpart felé. Este Fort Bou Jerifben volt a szállás, ahová majdnem kalandosabb volt eljutni a versenyútvonalon, mint maga a napi etap. Sokan jöttek szembe is, mert szerintük nem volt ott egy híd, így inkább 100 kilométert kerültek. Nálunk ilyen helyzet nem volt, megtaláltuk a campinget jelző táblát és azt követtük.
Elvileg lett volna egy olyan feladat, melyben egy sziklára festett betűt kellett (volna) megtalálni - apálykor. Mi már érkező dagályban álltunk be a tengerpartra, túl későn. A víz annyira már fent volt, hogy igazán mélyre nem lehetett bemenni a barlangba, mert állandóan jöttek a hullámok, és testi épséget nem akartunk kockáztatni. Itt már együtt mentünk a Vadludakkal és a Safety carral, de a triumvirátus sem járt sikerrel. A közös autózásnak van előnye és hátránya is. Most az utóbbi került előtérbe, amikor a ludak annyira felverték előttem a port, hogy nem láttam a közelgő árkot, és a jobb kerekekkel beleestem egy mély keréknyomba-vízmosásba. A két hídon felült a kocsi, kerekek a levegőben, remek volt. Szerencsére Daniék rögtön le is rántottak róla, és mehettünk tovább a sötétben.  A végén kellett is óvatoskodni, kerékről kerékre lépkedett az autó a köves lejtőkön. Olyan meredélyeken ereszkedtünk, hogy nem csodálkoztunk azon, hogy sokan visszafordultak. Nappal persze kiderült, hogy nem is kellett volna olyan nehéz terepen menni, mint amerre mi jártunk, de hát sötétben nem mindig veszi észre az ember az utat.

2011.01.21. 7. nap - Fort Bou Jerif-Boujdour (697km)
Ma már találkoztunk néhány útra csúszott dűnével, de alapvetően kemény talaj, gyors szakaszok voltak. Jó sokat lehetett légvonalban haladni, időnként pedig egy-egy csapás is ment a célhoz. Valahogy szétszakadt a tegnapi hármasunk, úgyhogy egész sokat mentünk egyedül. Igazából nem bántuk, a Bamako egyéni sport vagy mi. Napnyugta közeledtével aztán megint egymásra találtunk valahol.
 Este két koordináta nélküli volt Laayoune-ban, ami eddigi tapasztalataink szerint nem a vendégszeretetétről híres. Nagy afrikai főváros, annak minden káoszával, plusz a vidéki gyerekek rámenősségével. A fura csak az volt, hogy a helyiek nagy részének fogalma sem volt arról, hogy a városon belül mi hol van. Kérdeztünk rendőrt, katonát, de mind mást mondott. Aztán végül egy civil ruhás rendőr igazított útba. A kávézót tehát megtaláltuk, még egy gumist kellett megkeresnünk, ami egy darabig könnyűnek tűnt. Az autószerelő negyedet ugyanis elég hamar megtaláltuk, de utána már nehezebb volt a helyzet. Afrikában ugyanis a városok úgy épülnek fel, hogy egy-egy foglalkozást művelők egy kupacban vannak. Végül is logikus. Csakhogy nekünk 20-30 gumisból kellett egyet megtalálnunk, miközben a többi nem értette, ő miért nem jó, hisz ő is megjavítja a kerekünket. Azt meg végképp nem értették, amikor megmondtuk, hogy s kocsikkal semmi baj, a gumist "csak úgy" keressük... Nos persze meglett, csakhogy ismét előjött Afrika. Emberünk azt mondta, hogy igen, ő adja a pecsétet, de csak akkor, ha adunk neki fejenként 40 eurot. Mondtuk, hogy ember, elgurult a gyógyszered, végül kiegyeztünk 10-ben - összesen. Vadlúd Attila ebből mit sem élt át, őt még a kezdetekkor kitettük egy "cyber"-nél. Úgy egy óra múlva mentünk érte, de az egyetlen e-mail-t még nem tudta elküldeni... Beugrottunk hát a sarki boltba arab kóláért, Attila is elkészült, így Boujdour felé vettük az irányt. Itt két éve hazafelé aludtunk egy szállóban, most is felkerestük, de rájöttünk, hogy a múlt megszépítette az emlékeinket, vagy ezelőtt olyan fáradtan értünk ide, hogy semmi sem számított.

2011.01.22. 8. nap - Boujdour-Határ (717km)
A mai nap olyan volt, mintha a Holdon mentünk volna 200 kilométert. Senki mással nem találkoztunk, csak bamakósokkal. A terep sima volt, lehetett menni, de azért néha visszavettünk, okulva a tavalyiakból. (Egyébként azóta minden reggel átnézzük az autót és ellenőrizzük, hogy a helyén vannak-e a csavarok).
Kezdetnek Boujdouron belül kellett megtalálni ezt-azt, például egy szobrot. A kérdés az volt, hogy mi tartja a halat. Látható, egy polip, de 4fi azért jól megviccelte a 15-ös csapatot - akikkel egyébként nagy csatát vívnak a győzelemért. Szóval úgy 40 kilométerrel arrébb, amikor összefutottak, 4fi megkérdezte tőlük, hogy a poliposnál szerintük mi tartja a halat. Na ezen annyira elgondolkodtak, hogy visszamentek megnézni...
Nem sokkal később - egy igen fárasztó feladat várt a mezőnyre, mert két egymástól nem messze lévő feliratot kellett megtalálni. Ez persze önmagában még nem nagy gond, de ha az úttól úgy egy kilométerre vannak, ráadásul egy 100 méter magas sziklafalon is le kell mászni közben - na meg a végén vissza -, akkor már nem is olyan egyszerű. Ráadásul az egyik felirat szőrén-szálán eltűnt. Jártunk a "szokásos" hajóroncsunknál is, ami 2009 óta igencsak megváltozott. A parancsnoki híd például teljesen eltűnt róla. Vélhetően beszakadt a hajótérbe.
Már kezdett lemenni a nap, amikor kiértünk az aszfaltra, ezért kicsit rákapcsoltunk, hogy még világosban megnézhessük a Ráktérítő táblát. Pont naplementére értünk oda, szép fotók készültek. Innét még kb. 200 volt a határig. Az utolsó olcsó benzinkút melletti kúton tankoltunk és halat vacsoráztunk, majd megtettük a maradék távot is, és a határra várakozó sorban, az autóban aludtunk.
Egyébként két borulás is volt: az egyik túrás csapat csúnya defektet kapott és leszállt az útról, egy másik csapat pedig a parton kirándulgatott, amikor az autót bedöntötte egy árhullám. Az amerikaiak Discovery-je nem véletlenül esett le az útról. Négy különböző, futózott gumi volt a kocsin. Ez nem az a túra/verseny, amelyen ezt meg lehet lépni. Mi mindig jó gumit teszünk fel, gyakorlatilag mindhárom versenyre új gumival jöttünk. Nem is volt defektünk soha. Afrika nagyon igénybe veszi a kocsit, és hát a gumi a közvetlen kapcsolat a kövekkel, gödrökkel, sziklákkal. Minden évben szerzünk kisebb-nagyobb vágásokat, sérüléseket a kerekeken. Azokkal itthon még elbóklászunk, de Afrikába nem indulok el. Nem olcsó dolog gumit venni ezekre az autókra, de jóval kevesebbe kerül, mint egy borulás...
A vízbe dőlt autó meg szintén "saját hibás" volt. Érkező dagályban lemenni a partra, hogy is mondjam - legalábbis botorság. Három-négy hullám elég, hogy az autó az oldalára forduljon. Egyetlen szerencséjük, hogy a Badár/Kőváry páros látta a bajt, és Barna fel is ismerte, hogy ha nem segít, akár meg is halhatnak. Nem kímélték sem magukat, sem a kocsit, több órát töltöttek a mentéssel, leégették a csörlőjüket, de végül kicibálták a borult autót a veszélyből. Csak zárójelben teszem hozzá, hogy a mentést egy szóval sem köszönték meg...

2011.01.23. 9. nap - Határ-Bou Lanouar (80km)
 

Az éjszaka elég érdekes volt. Igazából nincs ott semmi, ahol aludtunk, csak az út a határ előtt. Két sorban autók és kamionok. WC persze sehol, és nagyon elmenni sem lehet a domb mögé. Egyrészt mert nincs domb, másrészt pedig mert az út mindkét oldalán aknák vannak. Na mindegy, túléltük az éjszakát, bár Zsófi nem sokat aludt. Ma "csak" annyi volt a feladat, hogy átkeljünk a határon. Ez egyébként tényleg nagy kihívás, ezelőtt 8 órán át tartott. Most némiképp rutinosak voltunk, elintéztük a hatlépcsős folyamat első teendőit, így aztán autóval is kielőzhettük a sort. Egész szépen haladt minden, kis torlódás csak a túloldalon volt. Kora délután beértünk a Bou Lanoar-i táborba, ahol megcsináltuk az elszabadult fiókrendszert, majd tábori életet éltünk. A célban egyébként aránylag kevés autó volt és később sem nőtt a szám. Miközben a beérkezettek főzőcskéztek a dűnék tövében, Villám, a mentő és 4fiék agyszer csak elporzottak. Kiderült, hogy a lengyel Iveco hármat bukfencezett a határtól 200 méterre, oda indultak. A utasok meg is sérültek, egyikük kórházban van. Az autó már sötétben érkezett meg, tényleg szomorú látvány. Nagy autó nagyot esik. És hát úgy 100,000 euróból készült, szóval az anyagi kár is jelentős.

2011.01.24. 10. nap - Bou Lanouar-B2Beach (397km)

Hamar lett reggel, de a 2009-ből ismert homokvihar este és hajnalban is elmaradt szerencsére. A versenylap tartogatott meglepetéseket. Mi mindig úgy indulunk neki a napi etapoknak, hogy az összes koordinátát bevisszük a gépbe, hogy az egész napot átlássuk. Ennek egyrészt az az előnye, hogy ha van olyan furfangos feladat, amelyet mondjuk harmincas számmal jelölnek, pedig az elsők között kell megoldani, akkor nem veszítjük el. Mert 2-300 kilométert azért nem megy vissza az ember. A másik előnye pedig, hogy hamar kiderül, ha hibás a feladatlap. Mi ugyanis két első, és egy harmadik lapot kaptunk, a második valahogy kimaradt. Ha nem nézzük meg előre, menet közben már nem tudtunk volna mit tenni. A verseny pedig éles, elég szorosan vannak körülöttünk, igyekszünk tartani a hetedik helyet.
Szóval nekivágtunk a napnak, a minket őrző katonáknak adtunk valami tejes dinnyelevet, amit Zotmund vett, de senki nem merte meginni. Az első pontok gyorsan mentek, mert a legtöbb koordinátánk megvolt korábbról. Ez azt jelenti, hogy a feladatokat rejtvényként kaptuk meg, mondjuk egy: N16 AB.0CE stb. A betűk helyére kellett behelyettesíteni egy-egy korábban megtalált ponton látott számot. Akinek nem volt meg, azoknak sokkal több pontot kellett érinteniük, hogy újra „felvegyék” a karakterekhez tartozó számokat, és megkapják a valódi feladatok koordinátáit. Remélem, érthető voltam…
Három helyre elsőként érkeztünk, sehol egy nyom. Mivel toronyiránt mentünk tökön-paszulyon – bár inkább tevefüvön és dűnéken – át a Vadludak autója kicsit elkezdett melegedni, úgyhogy néha megálltunk hűteni szegény párát. Egyszer el is ásták magukat, de segítettünk nekik persze. Ilyen helyekre általában összeállnak még ismeretlen csapatok is, mert nagyon könnyű elakadni, és olyankor sokkal könnyebb, ha van ki segítsen, húzzon, mintha órákig kell ásni a kocsit. Kőváry Barnáék is kihúztak két megszeppent brit autót a tőzeglápból, akik jó mókának hitték, ha megpróbálják a lehetetlent. Nem jött be. Mi szerencsére a jó irányt választottuk, persze ebben volt némi segítségünk is, mert találkoztunk a nemzeti park igazgatójával, aki mondta, hogy a tengerparti utat akkor se válasszuk, ha repülőnk van. Mivel a helyiek sokkal jobban tudják az éppen aktuális viszonyokat, hittünk neki, és kicsit hosszabban de biztonságban elérkeztünk Nouamgharba. Persze itt sem volt minden fenékig tejfel, ugyanis a napi etap egyetlen benzinkútján nem volt gázolaj, csak várták a tankert. Mi ezért napközben elmentünk pontokat keresni, aztán fél három körül vissza a kútra, de még mindig semmi. Mivel akkor még sok volt hátra, nem vártunk, mentünk tovább. Na hát így, 15 kilométerrel a végcél előtt ez már kisebb gondot okozott, mert kezdett porzani a tank. Még úgy 15 liter lehetett benne, de dűnéken 20 fölé is mehet a fogyasztás, és ép eszű ember ennyi lével nem megy még befelé a susnyásba. Ott volt tehát ez a település, ahol elkezdtünk gázolajat keresni. Végül találtunk, kannásat, így megejtettük soha el nem maradó éves kannás tankolásunkat. Példánkat követte a Safety car és a Vadludak legénysége is. A falu nagyon szegénynek tűnt, ezért elkezdünk ajándékokat osztogatni, mígnem odajött egyik helyi férfi, és megkérdezte, hogy végeztünk-e. Mondtam, még keresgélünk ajándékot, és páran a boltban is vásároltak. Megvették mind a kilenc kifli méretű kenyeret. Pár perc múlva megint kérdezte emberünk, hogy végeztünk-e. Kérdeztem, hogy mi a gond, mert nem értettem, hogy miért ilyen fontos ez, ráadásul Mauritániában még sosem láttam olyat, hogy ajándékot osztó turistákat indulásra noszogatnának. Aztán rámutatott egy úgy száz méterre álló csoportra, pár férfi volt a szürkületben, és azt mondta, mindjárt besötétedik, és utána nem tudják garantálni a biztonságunkat, köszönnek mindent, de menjünk. Nem több mint 15 másodperc múlva mindenki a kocsikban ült, és kifelé gurultunk a faluból. Talán érthető…
Onnan már csak 15 km volt B2Beach, ami nem nagy távolság, aszfalton. Ide viszont csak a tengerparti fövenyen lehet bemenni, apálykor. Nem tudom, ki autózott már kb. 20%-os oldaldőlésű, úgy 10méter széles fövenyen éjszaka, sötétben. Jobbról jönnek a hullámok, balra elsüllyed a kocsi a mély homokban. Jó móka, örültünk, hogy megérkeztünk.
 

2011.01.25. 11. nap - B2Beach-Nouakchott (173km)
B2Beachen ébredni jó. Már ha bucka tetejére veri fel valaki a sátrát, és nem túl közel az óceánhoz, mert akkor hajnalban könyörtelenül bekopogtat a víz. Az óceán közelsége kicsit beljebb is érezteti a hatását, minden úgy elázott a sűrű párában, mintha egy trópusi monszun söpört volna át rajtunk. Sósban... Annak sem fenékig tejfel az élete, aki nem elázva ébred, mert a mély homokban sok autót csak kitolni lehet a part kemény homokjára. Volt aki egy órát ásott 30 méteren… Ennek persze az is oka, hogy a túrások is halált megvető bátorságot tanúsítanak, és "lesz, ami lesz" alapon nekivágnak a homoknak. Itt aztán kiderül, hogy egy Honda CRV ugyanúgy nem terepjáró, mint egy kispolák, utóbbit viszont sokkal könnyebb tolni. A tábort egyébként rengeteg katona vigyázta. 40-50 méterenként álltak katonai terepjárók, Rambó-géppuskával a platón, körülötte autónként 4-5 katonával. Mindig örültek, ha kaptak valamit. Mert bár a tábornokok megkérik a védelem árát a saját zsebükbe, kísérőinkhez ebből már nem jutott.
Mi tíz után hagytuk már el a tábort - elakadás nélkül. Szép is lett volna. Mivel - bár harmadik Bamakonk volt, most először autóztunk az óceán partján, forgattunk, amennyit csak lehetett, a kamera helyét cserélgettük az autón, meg-megálltunk. Egy darabig ez nem is volt gond, de aztán megláttuk, hogy a keréknyomokat egyre inkább eltünteti az óceán, vagyis jön a dagály. Annak pedig a fele sem tréfa, úgyhogy kicsit sietősre fogtuk a dolgot. Egy szakaszon már csak 5 méter széles sáv volt járható, balra meredek dűne, jobbra az óceán. Aki fél órával utánunk indult, már biztos nem jutott ki. Neki meg kellett várni az esti apályt. Menet közben találkoztunk néhány tengerparton kempelő csapattal, akik a látványtól - érthetően - megrészegülve megálltak, kirakták a kisasztalt, székeket, és csak élvezték a látványt. Egy valóban szűkebb szakasz után láttuk őket, talán azt gondolták, onnan már könnyű az út. Pedig a legszűkebb szakasz még hátra volt. Remélem, kijutottak, mert később már nem nagyon láttuk őket.
Végül szerencsésen megérkeztünk Nouakchottba, megtankoltunk, és még az otthonról lefoglalt szállásunk is megvan. Tudtunk mosni, fürdeni, a csurom víz sátor és székek is kint száradnak a zoknik mellet. Most megyünk autót mosatni és zsíroztatni. Nem akarom, hogy a sós víz valami galibát okozzon, és homokban is mentünk már eleget.
Megjöttünk a mosásból. Miközben Toyós tisztult, odajött egy emberke, hogy megvenné. 18.000 eurót kínált érte. Nem adtuk.
Holnap elhagyjuk Mauritániát, jön Szenegál. Ott még nem jártunk, reméljük nem válnak valóra a korrupt és mindenért bírságoló rendőrökről szóló mesék.

2011.01.26. 12. nap - Nouakchott-Lac Rose (639km)

Megérkeztünk Szenegálba. Amit eddig láttunk, az nagyon tetszik, semmi nyoma az országról szóló rémhíreknek. Reggel 5-kor volt eligazítás, majd rajt, dél körül értünk a határra. Nem volt egyszerű eset, de nyomába sem ér az északinak. Eredetileg a túrások előreengedték volna a versenyzőket, miután nekünk kétszer akkora a napi szakasz. Ez addig működött, amíg be kellett adni az útleveleket, meg az autópapírokat a vámra, kifelé viszont gyakorlatilag azok a dokumentumok jöttek vissza először, amik a végén mentek befelé. Így végül is a túrások jórészének nyoma se maradt, mire sorra kerültünk.
A hosszúra nyúlt várakozás után viszont csupa pozitív dolog volt, az ország nagyon szép, minden csupa zöld, a falvakban rendes házikók vannak, az emberek pedig kedvesek. Nem találkoztunk rámenős gyerekekkel, aki kért, az normálisan tette. Volt egyébként olyan is, aki csak egy kis vizet szeretett volna.
A határ maga a Szenegál folyó, mauritán oldalon egy nemzeti parkkal. Valószínű túl sok autó jön-megy mostanában az állatoknak, mert alig láttunk belőlük. A határra érve próbáltunk valami WC-szerűt találni, de maradt a szokásos árokparti susnyás. Vadlúd Attila hozott magával némi papírt is (nem rajzolni akart), de a nádas partján egy bokor alól egyszer csak kirohant egy olyan méter hosszú gyík, majd bevetette magát a vízbe. Attila bioritmusa azonnal megváltozott, már nem is kellett annyira leguggolnia.
Az igazi útvesztőket csak estefelé értük el, egy labirintus-szerű úthálózaton sötétedett ránk. Egymást érték a kis falvak, a fekvőrendőrök meg a főutcákon tartott forgatagok.

Néhány szó a mai feladatokról: sajnos több esetben is azzal találkoztunk, hogy nem volt egyértelmű a kérdés. Lehet, hogy csak mi bonyolítottuk túl, de több olyan pont is volt, amire két megoldás is akadt. Elvileg teljesítettünk mindent, de majd az értékelésnél derül ki, hogy jól gondolkodtunk-e.

2011.01.27. 13. nap - Lac Rose-Niokolo Koba (595km)

Megint korán kezdődött a nap. A Safety Carnak már a rajt után beesett a kuplungja, amit a helyszínen próbáltak a fiúk mindenféle módon orvosolni. Végül elmentek egy szerelőhöz, aki szét akarta szedni az egészet, de a Sanyi nem hagyta, hogy a porban szétkapják, majd esetleg mégse legyen eredménye, inkább kuplung nélkül közlekedik a táborig. Érdekes az élet amúgy, mert átmenetileg azzal a maradék csővel próbáltak hidraulikanyomást varázsolni, melyik a mi kormányunkban robbant fel. Valahogy úgy történt a baj, hogy a Pajero alján valami kidörzsölte a kuplung olajcsövét, ettől meg bent is megkattant valami. Mindez még sötétben, mert igen korai rajt volt a mai is.
Napfelkeltekor mi éppen a Rózsaszín tó mély homokját szeltük, de elakadás nélkül sikerült minden pontot megcsinálnunk. Toyós már tavaly is szerette a homokot, most is nagyon szeret menni. Sajnos a tó nem volt rózsaszín. Ez valami fénytörés , meg mikroorganizmus-dolog. Szóval csak akkor látszik rózsaszínnek, ha magasan süt a nap, és a fény úgy törik meg. A tó környéke minden Dakar-fanatikus számára ismerős, hiszen ez volt a Dakar utolsó szakasza, amíg nem vitték át Dél-Amerikába. Nekik biztos nehezebb pályát jelöltek, mint amerre mi mentünk, mert igazából sehol sem jelentett nehézséget a haladás. Persze lehet, hogy autó is kell hozzá... Na nem azért, mert mondjuk Peterhanselnek rosszabb autója lenne, mint nekünk. Annak az árából szerintem életem végéig elbamakózgathatnék. De Szlaukó Robiék például itt égették el a kuplungot, úgyhogy nem mindenki vette ilyen könnyen a homokdombokat.
Ismét belefutottunk egy tönkre tett betűbe, ami eredetileg egy fán volt, de amikor odaértünk a kéreg már darabokban hevert a homokban. Korábbi tapasztalataink alapján mi erre azt írtuk be megoldásként, hogy sérült megoldás. Marokkóban ugyanis az ilyeneket sosem adták meg, mert hogy sérült. Na itt fordítva volt. Persze dönthet bárhogy a versenybíróság, de akkor tegye azt következetesen.
A nap második felében kevesebb érdekesség volt, egy több mint 300 kilométeres út várt ránk, ezalatt csak egy koordináta nélkülit kellett figyelni. Elég álmosító volt ebben a hőségben. Ráadásul - mivel egy börtönfalut kellett keresni - állandóan megálltunk érdeklődni, hogy merre van a környéken börtön. Aztán kiderült a turpisság, amikor megérkeztünk Sing-Sing-be...
Valahol a nap folyamán kellett venni Obama feliratú papucsot is. Elvileg meghatározták, hogy melyik falusi boltban, de ekkora rohamra érthetően nem számítottak, így elszaladtak utánpótlásért. Szó szerint. Egy helyi fiút küldtek a szomszéd vásárba, hogy hozzon párat. Na ezt nem nagyon akartuk megvárni, mert a másik falu úgy 5-6 kilométerre volt, és még ha világcsúcs idővel futná is a srác a távot, akkor sem tudott volna annyi papucsot hozni, amennyire igény lett volna. Elindultunk hát magunk, abban reménykedve, hogy valahol csak találunk másikat. Azért hogy itt se okozzunk csalódást - Villám nem titkolt célja a helyi bolt forgalmának fellendítése volt - vettem egy gumilabdát, amit a helyi gyerekek nagy örömére rögtön oda is adtam nekik.
Az verseny igazi nehézsége késő este jöttek. Egy nemzeti parkban kellett megtenni 30 kilométert. Ide sötétedés után csak vezetővel lehetett bemenni, aki bevárt 10-12 autót, majd kb. 6 km/órával végigkísért a parkon. Elég végeláthatatlannak tűnt a dolog, főleg úgy, hogy magunktól 50-60-at mentünk volna és max. 20 percet szántunk az útra. Mindezt olyan álmosan, hogy egy perc alatt elaludtam volna. A nagy unalomban azzal szórakoztattuk magunkat, hogy megálltunk, megvártuk, amíg az előttük haladók pár száz méterre eltávolodnak, akkor kövér gázt adtam, és száguldottam egyet utánuk. Szegény menet végén haladó mindig halálra vált, amikor előbukkantam mögötte 8 reflektorral, és igyekeztem a lökhárítójánál hátrébb lefékezni. Végül több mint másfél óra volt a bejutás. Szoba természetesen már nem volt, így gondosan behúztuk a sátrunkat, nehogy a kígyók is velünk aludjanak.

2011.01.28. 14. nap - Niokolo Koba-Kayes (426km)

Reggel már sokkal jobb fényben tűnt fel a szállás. A sátrak között kis majmok ugrándoztak, rengeteg sosem látott énekesmadár repkedett, a folyónál krokodilok voltak, az egyik szobába pedig beszökhettünk fürdeni. Még egy megjegyzés: Safety a gondjaik ellenére jön tovább és igyekszik megőrizni a helyét Bamakoig.
Kifelé már jóval gyorsabb volt az út, bár őszintén szólva nem teljesen értettük, miért a parkban van a szállás. Az kb. 130 kilométerre volt Tambacoundától, ahová másnap délelőtt megint vissza kellett menni = 260 kilométer és sok-sok óra feleslegesen. Ráadásul a parkot sem tudtuk megnézni, szóval inkább a túrásoknak kellett volna csak beírni, hogy kiránduljanak.
Már csak azért is, mert mint odakint kiderült, több éjjel érkező versenycsapatot már nem engedtek be a parkba. Ebben az a nagy gond, hogy odabent volt az eligazítás, vagyis ott kellett leadni a feladatlapot, és felvenni a másnapit. Mindez elvileg reggel hétkor történt volna, de este kitettek a versenyirodára egy cetlit, miszerint eligazítás nem 7-kor, hanem 9-kor. Mivel a környéken nem volt mobil vétel, nem is lehetett kiszólni a parkon kívülre, ahova a motorosokat eleve nem engedték be. Vagyis Ricsiéknek találniuk kellett volna valakit, aki behozza őket. hogy addig a motorral mi legyen, senkit nem érdekelt... A kint rekedtek - logikusan - úgy gondolkodtak, hogy ha hétkor eligazítás, akkor 8 körül már jön mindenki kifelé, nem mennek be sok pénzért - mert belépő is volt -, hanem megvárják a zászlós buszt a kapunál, leadják a lapot, felveszik a másikat. Csakhogy a versenybírók Villámmal együtt elmentek szafarizni, és csak délután jöttek ki. Akkor meg azt mondták, hogy nem fogadják el az előző napi lapot, és aznapit sem adnak. Vagyis aki a hivatalos tájékoztatásnak hitt, az bukott két napot. Kőváry Barnánál itt szakad el a cérna. Megértem.
A park maga egyébként gyönyörű, és akinek volt ideje bóklászni odabent azt mondta, hogy rengeteg állatot is lehet látni. Mi persze állatok helyett pontokat kerestünk, ennek ellenére hihetetlen természetet is láttunk. Egy akkora baobab fát sodort elénk az élet, hogy vagy fél órát álltunk ott, és csak bámultuk. Feladatból egyébként egész nap kevés volt, ugyanis megint át kellett lépnünk egy határon. Viszont Szenegál annyira tetszett, hogy hivatalosan még mindig ott vagyunk, nem léptettek ki az országból. Nem tudom, hogyan történt, nem volt ott senki, nyitva volt a sorompó, és egyszer csak árértünk Maliba. Onnét már nem fordultunk vissza, hanem elkezdtük intézni a belépést. Ez megint nem volt rövid, legalább két és fél órát sorakoztunk a 33 fokos fülledt melegben. Mint kiderült, Szenegálban meg kellett volna keresnünk a rendőrséget, ott kérni egy pecsétet az útlevélbe, aztán a a határt jelentő hídnál is meg kellett volna állni a vámnál. Nos ezt mind nem tettük meg, de vissza már biztos nem megyünk.
Mire a határ utáni első terephez értünk, szépen lement a nap, úgyhogy sötétben próbáltuk kibogozni az útnak tűnő csapásokat. Az utolsó pont előtt megadta magát az önindítónk. Egy ponto kerestünk, amikor egy kútnál összefutottunk egy csapat Bamakóssal. Megyeri Ákosék, Badárék voltak benne. Mi is vettünk némi kekszet, meg innivaló, de amikor beültem a kocsiba, csak egy gyenge nyekkenés, és semmi. Valószínű látszott rajtam a teljes összeroppanás, mert egy másodperccel később csak azt éreztem, hogy megindul az autó, aki a környéken állt, tolta, Kőváry barna meg elkiáltotta magát: "Na most próbáld!". A táborig már le sem állítottuk a motort.

2011.01.29. 15. nap - Kayes-Diema (299km)

A reggel szereléssel indult, leszedtük az önindítót, és az egyik szenesedett érintkező felületet lecsiszoltuk, ellenőriztük a kábeleket, majd összeraktuk. Eredménye nem nagyon volt, így a Ludak berántottak minket, a célig ma sem állítjuk le az autót. Nem olyan egyszerű így közlekedni, mert a kézifékünk nem százas, így mindig vízszintesen kellett helyet keresni, hogy el ne guruljon, amíg pontot keresünk. Ez oda vezetett, hogy vagy Zsófi szállt ki és keresgélt, vagy én, de valaki mindig maradt az autónál, már csak azért is, mert egy járó motorú kocsit, tele cuccal őrizetlenül hagyni nem bölcs dolog. Sajnos néhány helyre csak én jutottam be, néhányra meg Zsófi. Voltunk például egy kis faluban, ahol a helyi szabó varrógépét kellett volna megtalálnunk, ami nem sikerült, mert épp elvitték javítani. A feladat tehát nem lett meg, de jó volt kicsit beszélgetni a helyiekkel. A korábbi gondolatmenetből kiindulva ez sajnos csak az én élményem maradt. Azt viszont mindketten láttuk, amikor az egyik falu melletti kútnál Tlac autóját megszállták a helyi gyerekek. Annyira tetszett mindenkinek a dolog, hogy végül az autó egyáltalán nem látszott ki a kölykök alól. Kíváncsi vagyok, Tlac a LandCruisert is alávetette volna-e egy ilyen terhelési próbának.

A nap amúgy rövid volt, délután már Diemában voltunk, Pam Young learning centerében. Pam egy igazi angol hippi volt, a hetvenes évek elején nekiindult a világnak, az autója viszont felmondta  a szolgálatot, pont itt. 5 nap volt, mire megjavították, de addigra annyira megtetszett neki a falu és a környék, hogy ott maradt. Alapított egy iskolát gyerekeknek, felnőtteknek, utcagyerekeket fogad be, munkát ad a környék falvainak, szóval egy tüntető hippiből Mali egyik legmegbecsültebb bevándorlója lett.

A táborban rengeteg volt a gyerek, mindegyik ajándékot szeretett volna, mert ahogy mondták, abból, amit Pamnek adtunk, ők nem kapnak. Este fellépett Pityu a törpe is, de úgy láttam, hogy teljesen mindegy, hogy mit csinált, leginkább a mérete volt az, ami miatt mindenki megnézte a produkciót. Este filmvetítés is lett volna a gyerekeknek, de végül nem sikerült összerakni a vetítőt. Talán emiatt, az összes gyerek az autókat és a versenyzőket vette körül.
Mivel ez az utolsó esténk - ami elég hihetetlen -, összeültünk még egy közös vacsorára. Jani rettyintett egy remek rántottát. A bevásárlás itt igen egyszerű. Valamelyik arra járó gyereknek szólni kell, hogy vennénk tojást és kenyeret. Pár perc múlva minden ott lesz. Szóval Janinak köszönhetően remek vacsorában volt részünk.
A versenyiroda és az autó között bóklásztam éppen, amikor a sötétben valaki megfogta a kezem, majd hirtelen valaki a másikat is. Mint kiderült, hat térdmagasságú manó volt mellettem, akik mindenáron ismerkedni akartak. Megálltam, és úgy negyed órát beszélgettünk és nevetgéltünk. Végül megígértem nekik, hogy ha megvárnak, akkor viszek nekik valamit. Az autóban kerestem kekszet meg tollat, de amikor visszaértem, már nem hatan, hanem tizenhatan vártak. Kellett kis idő, mire tiszta lett a terep annyira, hogy oda tudjam adni, amit ígértem. Volt kisebb vita közöttük, mert az egyik srác nem járt iskolába, és a többiek kiabáltak, hogy neki ne adjak tollat, mert minek. De az ígéret szép szó, és illik megtartani ugye. Mire visszaértem az autóhoz, már mindenki aludt, vagy kiabált kifelé a hálózsákból, hogy a sátrak között bármire vadászó gyerekeket elkergessék.

2011.01.30. 16. nap - Diema-Bamako (370km)

Utolsó nap. Furcsa. Reggeli táborbontásnál mindenki mosolyog, de ha tartana még a verseny, mennénk tovább. Ez a nap is rövid volt, Bamakóig alig 250-300 km, és nagy része aszfalton. Egy 80-100 piszte azért most is befigyelt, és a navigáció nem is volt olyan könnyű, de megoldottuk. Kicsit trükkös volt az útvonal, mert néhány pont nagyon kiesett a rövidnek tűnő útból, így eredetileg azt terveztük, hogy inkább el is dobjuk azokat, csak hogy biztos be is érjünk. Végül Zsófi úgy döntött, hogy inkább mégis arra menjünk, valami oka biztos van annak, hogy arra vannak, ráadásul a közelben volt aszfalt is, tehát lehet, hogy az a hosszabb, de valószínűleg a gyorsabb út. Igaza lett. 
Leginkább Bamakótól féltünk, mert a városon belüli pontokat megfogni abban a forgalomban, ami itt van, nem egyszerű. Szerencsére minden útba esett, nem nagyon kellett keresgélni. Az egyetlen nehézség a cél volt, mert nekünk még a v2-es itinerünk volt, abban viszont más célkoordináta volt, mint a végleges v3-ban. Azért megtaláltuk, úgyhogy 2011-ben befejeztük tavaly félbehagyott versenyünket. Ha minden igaz, hetedikek lettünk, de mindez csak este kilenckor, az eredményhirdetésen derül majd ki. Most a Séguérében vagyunk, a Safety carral és a Vadludakkal. Fürdésen már túl vagyunk, mindjárt megyünk vacsorázni. 35 fok van. Szép az élet.

Este taxival mentünk a buliba, mert egyrészt nem nagyon lehet parkolni Bamakóban, másrészt a többiek készültek némi alkoholfogyasztásra. Sokan voltak, helyiek is szép számban, pedig elvileg ők nem jöhetek be. Kivéve persze azt az ötven lányt, akit a tiszteletünkre hoztak. Úgymond. Inkább úgy tűnt, hogy a vállalkozó kedvű férfiak szórakoztatására. No végül kiosztották a díjakat, beszélgettünk egy darabig, majd éjfélkor visszatértünk a hotelbe. Pityu, a törpe itt is tartott egy bemutatót. Utána még táncolt egy darabig, a következő fázis a merev tekintettel egy helyben állás volt, majd az utolsó. Ugyanez, hanyatt fekve. (Pityut ekkor láttuk utoljára. Nem sokkal hazatérte után, 2011 májusában, 48 éves korában meghalt.)

2011.01.31. Bamako

Ismét szép a reggel. A mai program autószerelés és piac. Reggel hívtunk szerelőt, és bár biztos olcsóbban is megoldhattuk volna a dolgot, végül a kényelmesebb megoldás mellett maradtunk. Mint kiderült, az egyik akku halt meg, ami nem szép dolog, lévén Exxide spirálcellás, zselés akkuról van szó, 24 hónap garanciával, és elméletileg nagyon hosszú élettel. No másfél évet sem bírt. Viszont most már indul a kocsi. Sanyiék eladták a Pajerot, és sokan mások is sikerrel jártak. Ludak elmentek közben autót csináltatni a szomszédos szervizbe. Amikor visszajöttek, elindultunk enni, majd kimentünk a kézműves piacra. Az a baj, hogy azt a hangulatot és érzést, amit ott kap az ember, nem lehet sem lefotózni, sem leírni, sem videóra venni. Rengeteg árus, portéka, és aki fehér ember, azt egy pillanat alatt legalább tízen veszik körül, és egymást túllicitálva próbálnak eladni valamit.
Sajnos elég rossz a helyzet Maliban, mert sok határ van zárva, a turisták nem jönnek, így a kézműveseknek nem nagyon van bevételük. Ennek persze van egy elvileg jó oldala is, mégpedig hogy a vevők sokkal jobb helyzetben vannak, hiszen kicsi a kereslet, a kínálat viszont nagy. Lehet alkudni. Csakhogy amikor egy öreg kézművessel kezd alkudni az ember, akkor igazából rosszul érzi magát, mert belegondol abba, hogy mennyi az alku tárgyát képező tíz euró nekem vagy neki. És ilyenkor sokszor inkább hagyom az egészet, és megadom a magasabb árat. A szenegáli határon gazdagodtunk három maszkkal, két festett marhatülökkel, néhány nyaklánccal és szoborral, ma meg két maszk, egy dogon ajtó és két terítő került a gyűjteménybe. A piacról hazafelé egy olyan taxiban jöttünk, amit otthon már a bontóba sem vennének be. Mire hazaértünk, ismét ehettünk, mert kész lett a vacsora. A déli kapitányhal bamakói módra után citromos csirke volt a vacsi. Holnap nálunk is lesz olajcsere, meg vízumokat kell intézni a további országokba. Hamar elmegy az a nap is.

2011.02.01. Bamako

Párizsba egykor beszökött az ősz, Bamakóba meg a február. Ez a nap nem egészen úgy alakult, ahogy terveztük, és ennek később ittuk meg a levét. De csak sorjában. Reggel indultak hazafelé a Vadludak, és meg akartuk várni, amíg indulnak, mert szerettünk volna integetni. Csakhogy hiába tervezték hétre a kelést, és korán az indulást, nem igazán jött össze, a pakolászás eltartott vagy tízig. Nekünk olajat kellett venni, de mivel elfogyott a cfa-nk, kicsit vártam, hogy Sanyi visszaadja azt a százezret, amit még a szenegáli belépéskor kért. Gondoltuk, hogy amíg ő vált, mi leadjuk az útleveleket a burkinai követségen. Már épp indultunk, amikor lóhalálában jött Mandák Jani, a világ ura, hogy most hívták a ludak, balesetük volt, a hátsó kerék kiszakadt, menjünk segíteni. Na Toyósba bepakoltunk minden fellelhető szerszámot, elmentünk tankolni, mert alig volt benne gázolj, aztán elindultunk Kati felé. (Kati egy város Bamako mellett) Már épp készültünk átmenni a fizetőkapun, amikor hívtak a Ludak, hogy összetákolták a kocsit, és köszi mindent, de mennek tovább, majd valahol megállnak egy szerelőnél, de nem jönnek vissza Bamakóba. Mi persze fordultunk, és mivel már nagyon éhesek voltunk, és a lányok közben elmentek ebédelni a Relaxba, csatlakoztunk hozzájuk. Zsófinál sajnos nem voltak ott az útlevelek, pedig a követség alig pár száz méterre volt, így visszamentünk a hotelbe, és Sanyival, akinek már nem volt autója elmentünk pénzt váltani. Megálltam a bank előtt, ő bement, én meg gondoltam, pár perc, megvárom odakint. Egy óra múlva már elég nyugtalan voltam, leginkább azért, mert már igencsak délután lett így, és pont semmit nem csináltunk aznap. Sanyi után mentem, aki nem volt a bankban, pedig egy órával korábban bement. Már épp kezdtem hívni a lányokat, hogy Sanyi sehol, és próbálják ők is elérni, amikor végül megjelent, és elmondta, hogy már rég kijött volna, de rögtön az elején elvették az útlevelét, így nem tudott szabadulni. Viszont kitöltettek vele egymillió papírt, az eurós bankjegyeket darabonként hárman átnézték vagy tízszer, így ez lett élete leghosszabb és legidegesítőbb pénzváltása.

Nekünk sem hozott szerencsét, mert utána még be kellett ugrani a Toyotába olajszűrőért, amit otthon felejtettem. Már Budapesten. Nem aprózzák el a dolgokat, 14000 forintnyi helyi egységet kértek érte. Ott is hagytam. Szóltam a portásnak a szállodában, hogy kéne egy szűrő, ami egy óra múlva ott is volt a kezemben. Harmad áron, gyári Toyota. Viszont mire mindennel meglettünk, a követség már nem volt nyitva, pontosabban nem lehetett leadni a kérelmeket. Kicsit összepakoltuk Toyóst, elmentünk egy Total kútra olajat cserélni és mosatni, aztán alvás. Az olajcsere amúgy elég nagy szórást mutat, már ami az árat illeti. A Ludak 18000CFA-t fizettek, tőlünk 500-at kértek. (7500 ill. 210 Ft) Nem mindegy. Mosatni is akartunk, mert madarak laktak a kocsi fölött, és a fáról is valami azonosíthatatlan pöttyök kerültek rá, nem akartuk úgy hagyni. A mosóban egy enyhén dadogó elefántcsontparti emberke dolgozott, akivel kicsit nehezen értettük meg így egymást, de azért annyi kiderült róla, hogy a háború miatt jött át Maliba, és öt gyereket kell eltartania. Dolgozott is keményen, csinált mindent, amilyen gyorsan csak tudott. Toyós ilyen tiszta még sosem volt. A gumi futófelületét is végigkefélte, arról nem is beszélve, hogy a gumi oldalán ismét ragyognak a fehér feliratok. A kerékívek belsejét pedig samponos szivaccsal mosta ki. Mindezt térden állva, az autó alatt kúszva, csurom vizesen, habos fejjel. Végül bár csak 4000cfa-t kért, tizet kapott. Megérdemelte.

Epilógus

Ez volt a 2011-es Budapest-Bamako története. Számunkra valószínűleg az utolsó. Egy darabig legalábbis biztosan. Háromszor indultunk, kétszer célba is értünk. Rengeteg kalandban volt részünk és gyönyörű helyeket láttunk. De változik a verseny és változunk mi is. Meg aztán hiába lettünk volna idén dobogósok, ha nem kell szerelnünk Alicantéban, szponzorok nélkül sokáig nem lehet ezt a játékot játszani. A 2012-es Budapest-Bissau nélkülünk indul. A rajtnál azért ott leszünk.

Ha támogatni szeretne minket,  versenyeinket, vagy a világ különböző pontjain forgatandó filmjeinket, vegye fel velünk a kapcsolatot.