MALI KALANDOZÁSOK

2009.02.03-2009.02.21.

ÚTINAPLÓNK ALANT OLVASHATÓ, AZ ÚTON KÉSZÜLT KÉPEINK PEDIG MEGTEKINTHETŐEK A GALÉRIÁBAN

2009. FEBRUÁR 3.

Útlevél rendben, olajcserék kipipálva, kezdődhet a móka. Lusti és Norbi a Grand Hotelben laktak, ezért oda szerveztük a délutáni programot, egész pontosan a medence partjára. Jó volt végre egy kicsit semmit tenni. A szállodában nem tűnt fel senkinek, hogy nem ott lakunk, mert hát fehér-fehér. A strandolás után átmentünk a város legjobb éttermébe. Állítom, hogy az, nagyon jó ételek vannak, jó áron. Hosszú idő után előételként megettünk egy tál sült krumplit ketchuppal, hogy legyen némi Amerika is a dologban. Utána pizza jött, de nem akármilyen. A félbehajtott tésztában volt sonka, tojás, valami halféle meg sok-sok sajt, a többit nem is tudom, de együtt nagyon jó ízt alkottak. Ha járunk még arra, megint olyat fogok kérni.
Vacsora közben Lustiék megjavították a Pajero pótkerekét is, így az autóval minden stimmel. Bár ami a pakolást illeti, nálam a "tele van a kocsi" mondat egészen új értelmet nyert. Norbitól és Lustitól elköszöntünk, ők egyébként holnap indulnak haza, de nem sietnek, ahol gondolják, ott időznek még egy kicsit.

2009. FEBRUÁR 4.

Reggel korán felkeltünk, bepakoltunk és együtt reggeliztünk Bencéékkel. Tök rendes tőlük, hogy felkeltek miattunk, még nyugodtan lustálkodhattak volna. Búcsút vettünk tőlük, majd útnak indultunk. Bence és Teknős egyébként hazafelé megmássza az Atlasz legmagasabb pontját, Juli pedig még nem döntötte el, mivel tölti ezt az időt.
Az előre eltervezett útvonalon haladtunk: Segou és Mopti érintésével Bandiagaráig. Némi megjegyzés az útról: megint vettünk kb. másfél kiló banánt, ennek elfogyasztása nem volt több 5 percnél. Ha van valahol banánevő verseny, akkor be kellene neveznünk, mert nagyon megy a dolog.
Már este volt, mire elértük Dogonföld fővárosát, ahol egy egész jó szállót láttunk az út mentén. Sajnos nem volt szerencsénk, teltház volt. Felajánlották, hogy sátrazzunk a teraszon, de ez első hallásra fura volt. Kiderült, hogy itt ez abszolút divatos, így legközelebb elfogadjuk. A fogadósok egyébként pillanatok alatt körbetelefonáltak, hogy hol van szabad szoba a városban, így végül egy aubergeben kötöttünk ki. A szobáról annyit, hogy inkább két fél volt: Mikit is és engem is már ott lakókhoz akartak befektetni plusz emberként. Inkább felvertük a sátrat.

2009. FEBRUÁR 5.

Kicsit érdekesen mérnek itt a benzinkutakon. Tegnap Moptiban tankoltuk tele az autót, azóta jöttünk 60 kilométert, és reggel a kutas 25 litert tett a tankba. Most vagy az autó fogyasztása ugrott így meg (ezt nem hiszem, aszfalton mentünk, 90-nel, klíma nélkül), vagy a kutas egy varázsló. További érdekesség, hogy a dogonok egyáltalán nem tudnak összeadni. Két szám összege gyakran kevesebb, mint az egyik önmagában. Gond a pénzvisszaadás is: gyakran csak a kért címlettel lehet fizetni.
A helyi idegenvezetők, úgynevezett guide-ok minden kereszteződésnél elleptek minket, hogy elkísérnek felfedezni a dogon falvakat. Jó pénzért mindent beszereznek, ami kellhet, elvisznek az általuk fontosnak tartott látnivalókhoz, intézik az étkezést és a szállást. Csak éppen arra nem akartak menni, amerre a Miki kinézte az utat, így hát egyedül vágtunk neki az útnak. Elsőként Songhot látogattuk meg, ahol meg is lepődtek, hogy két fehér ember jön guide nélkül. Szerencsénk volt, mert helyben is lehetett bérelni, ráadásul sokkal jobban jártunk. A helyi fiú, Amadou abszolút tisztában volt a helyi viszonyokkal és nem sürgetett, ha valamit meg akartunk nézni. Márpedig ebben a manófaluban volt látnivaló. Először is meg kellett "vásárolni" az időseket, hogy megengedjék, hogy videózzunk. Ebben a kultúrában azt várják a turistáktól, hogy hozzanak magukkal kóladiót. Ez valami sárgabarack nagyságú gyümölcsféle, de van benne valami kábítószer is. Ezt rakják egész nap és nem törődnek semmivel. Az egyik ilyen idős embernek olyan csíkszeme volt a kóladiótól, hogy alig látott, de nagyon "laza" volt. őket egyébként ogonoknak hívják és nagy tisztelettel bánnak velük, etetik-itatják őket.
Amadou elvitt minket a kézműves szekcióhoz is, ahol egy fura szövőgép-szerűvel csináltak mindenfélét. Volt köztük egy ogon is, aki saját bevallása szerint 90 éves volt. Ez azért érdekes, mert Maliban a várható élettartam olyan 40-45 év körül van. A falu alapos megtekintése (leforgatása) után felmentünk egy sziklához, amin ősi barlangrajzok voltak. Hogy valójában mikoriak, azt nem lehet tudni, de csupa olyan alakzatot és állatot ábrázolnak, ami a dogonok életében fontos. Ennél a sziklánál szokták egyébként körülmetélni a kisfiúkat is, de ezt most nem mesélem el, mert ha mindent elmondok, akkor ki nézi meg a filmet?
Innét meg sötétedés előtt át akartunk érni Sanghába. Természetesen aszfaltút itt sem volt, úgyhogy a korábbi nyomokon haladtunk. Egy dogon fogadóban töltöttük az éjszakát, de keveset aludtunk, éjjel is 35 fok volt.

2009. FEBRUÁR 6.

Sanghából lekeveredtünk a falaise aljára. Ez leszakadt partfalat jelent, ami azért érdekes, mert a helyiek az össze-vissza álló szikladarabokra kezdték el építeni falvaikat, úgy, hogy a házak egymás felett voltak, de a vízszintes és függőleges szó fogalmát még hírből sem ismerték. Egyébként ide is saját guide nélkül érkeztünk, csodálkoztak is, hogy hogyan kerültünk ide. Hát GPS, térkép, józan paraszti ész. Banani mellett egész véletlenül egy krokodilos tóba ütköztünk. 1000 cfa-ért meg lehetett nézni (ez kb. 400 forint kettőnknek). További 1500 cfa-ért produkció is lett volna: megetették volna őket csirkével. A tó egyébként körbe volt kerítve és legalább 8 krokodil lakott benne.
Tovább haladva elértük Tirelit, ahol közelről is megnézhettük a helyi építészetet. Guide ide is kellett, azt mondták, szent helyek vannak, amiket el kell kerülnünk. Sajnos a Miki által interneten kinézett helyeket nem találtuk, de az is lehet, hogy némiképp átalakultak.
Estére ki akartunk érni Douentza-ba, ami már aszfalton volt. Az egyik helyi erő 30000 cfa-ért akarta megmutatni az utat, a másik megtette 2000-ért és egy pólóért. Mentünk át a sok-sok manófalun, de egyszer csak egy iskolaszerűséget láttunk az út mellett. Megálltunk, két tanár pedig nagyon meglepődött, amikor kiderült, hogy egy csomó tanszer van nálunk és nekik akarjuk adni. A suliba egyébként vagy 300 gyerek járt, akik három sötét tanteremben ültek. ők is nagyon örültek nekünk, sőt a tiszteletünkre levonták az udvaron a zászlót, miközben a mali himnuszt énekelték.
Douentza-ba már sötétben értünk be. Kiderült, hogy erre kevés a turista: az egyik kemping ki sem nyitott, a másikban pedig csak meg egy szobában laktak. Mi az udvaron fűsátorban aludtunk, mert hát mikor alhat az ember ilyenben? Belül egyébként volt két ágy, egy asztal és szék is, de ez semmit nem vett el a szalmakunyhó-érzésből.

2009. FEBRUÁR 7.

Ébredés után aszfalton mentünk Homboriig. Az úton Miki megállt felvenni egy csordát (na nem a kocsira), közben pedig odajött hozzám két kisgyerek és egy kamasz lány. A fiúk jól fogadtak, de a lány szinte végig visítva röhögött. Nem tudtuk mi lehet a baja, olyan volt, mint egy tini, aki valami világsztárt lát. Megjött az édesapa, az anyuka és még legalább öt gyerek. Adtam nekik tollat, játékokat, a nőnek meg fájdalomcsillapítót. Nem tudni, hogy milyen nyelven beszéltek, de jól elmutogattuk egymásnak a helyzetet.
Homboriban a benzinkútnál eligazítottak bennünket Adiattafene felé, ahol egy elefánt-rezervátum volt. Itt megtálaltuk Boucher-t, a helyi guide-ot (nem volt nehéz, a guide-ok igyekeznek jól öltözni). Megbeszéltük a tarifákat, majd kimentünk az erdő szélére. Először nehezen vettük észre az elefántokat, mert eléggé beleolvadtak az erdőbe. Később, ha valamelyik észrevett minket, akkor hátrálni kellett, mert ezek vad elefántok voltak, amik ha fenyegetve érzik magukat, akkor támadnak. Egyébként nem is tudom mihez hasonlítani a méretüket, de legalább kétszer akkorák voltak, mint az állatkertiek. Egy egész csordát láttunk, legalább 10-12 elefánt volt. Az éjszakát Boucher kertjében töltöttük, sátorban.

2009. FEBRUÁR 8.

Szokatlanul hűvös volt a reggel, csak 15 fok volt. Összepakoltuk a kemping-felszerelést, majd adtunk a vendéglátónknak néhány hasznos ajándékot. Elindultunk Timbuktuba, ezzel utunk otthonról legtávolabb eső pontjára. Kikeveredtünk a bozótból Bambara-Mounde-nál, ahol több francia és holland turistával is találkoztunk. ők Timbuktuból jöttek és az elefántokhoz mentek, így elmondtuk egymásnak a tapasztalatokat.
Innét már egy egyenes, de rázópados út vezetett az ősi mali birodalom fővárosába. A Niger partján a kompra várni kellett egy kicsit, de közben megnéztük, hogyan pakolják meg csomaggal a tevét, és hogy a fejjel lefelé a pickupra kötözött csirkék jól megférnek a tetőn nyomorgó utasokkal.
Estére beértünk Timbuktuba, megkerestük a hollandok által ajánlott kempinget. Egyébként kezdünk hozzászokni a 35-40 fokhoz: este a 28 fokban már felvettünk egy pulcsit, mondván milyen hideg lett!

2009. FEBRUÁR 9.

Timbuktuban az első dolog, ami igazán meglepett, az a szálló halljában felállított karácsonyfa volt. Sem az évszak, sem a vallásuk nem teszi indokolttá a dolgot, biztos csak megtetszett nekik. Mindenesetre diszkréten le is fotóztam.
A többi meglepetést már maga a város tartogatta. Gyönyörű, egységes városkép fogadott bennünket. Érdekes, hogy itt is másféle vályogtéglával építenek mindent, sőt, utánakérdezve az árak is nagyban eltérnek a különböző országrészeken. A mai guide-unkat Bubának hívták, de választhattuk volna Babát is. A két néven megint jól mulattunk. Bubának egyébként nagy respektje volt a városban, akármerre jártunk, mindenki üdvözölte. Egy rövid belvárosi séta után felkerestük a helyi könyvtárat. Itt a legöregebb könyv a 11. századból származott, de további 9000 ritkaságot is őriztek.
Innét a piac fele vettük az irányt. A szokásos zöldségek és gyümölcsök mellett lehetett kapni mindenféle eddig ismeretlen élelmiszert is. A hentesek meg megérnek néhány gondolatot: a poros téren, legyek és éhes kutyák gyűrűjében végzik a dolgokat. Nesze neked ÁNTSZ! Éppen ezért csak 4 üveg langyos ásványvizet vásároltunk, ami itt annyiba került, mint Bamakóban 14 üveg hideg. Egyébként megvolt a piac elektronikai részlege is, ahol szinte mindent árultak a hifitoronytól kezdve a legmodernebb mobiltelefonokig.
A várost elhagyva Koriome felé vettük az irányt, itt lehetett átkelni a Nigeren. A kompnál volt egy kis malőr: az egyik teherautónak leszállásnál szétment a differenciálműve, így 2 kerékkel a kompon, 2 kerékkel a földön elkezdték szerelni. Addig a mögötte állók sem tudtak leszállni, de ezek az időkiesések itt az égvilágon senkit nem zavarnak. Elromlott, majd megjavítják, aztán megyünk. Miki közben elment néhány vágóképet csinálni, csakhogy közben úgy döntöttek, elindítják a kisebbik kompot. Mivel a 10 ház között sikerült elkerülnünk egymást, a kompot nélkülünk indították, ami újabb 2 óra várakozást jelentett.
Végül csak átjutottunk, de még így is 210 kilométer következett az aszfaltútig, amit jó lett volna világosban megtenni. Moptiig akartunk eljutni, de a korábban kinézett szálláshely (ami előtt egy autó sem állt), mint kiderült tele volt. Mindegy, továbbmentünk, mondván annál közelebb leszünk reggel Djennéhez. Ez annyira jól sikerült, hogy észrevétlenül megtettünk újabb 150 kilométert és a Djenne-i leágazás után egy kilométerrel eszméltem, hogy hoppá, megjöttünk. Itt is volt egy GPS-ben rögzített táborhely, de ez inkább csak amolyan vadkemping volt. Körben tehenek és bikák legelésztek, ezért én úgy döntöttem, hogy inkább az autóban töltöm az éjszakát. Féltem, hogy átgázolnak a sátron, így Miki végül saját magával osztozott a hatalmas hálóhelyen.

2009. FEBRUÁR 10.

Zsófi éppen ruhát tereget, úgyhogy én folytatom. A reggeli ébredés a Niger partján kellemes volt. Kecskék, birkák és marhák keltettek, igen nagy számban. No meg a hozzájuk tartozó érdeklődő juhászgyerekek. Zsófi ugyan félt egy kicsit az éjszakától, de semmi baj nem volt. Amúgy is egy olyan táborhelyen aludtunk, ahol előttünk már mások is voltak, így is találtunk rá. Még otthon, előre letöltöttem az erre utazók trackjeit, és az egyik ilyenen találtam ezt a helyet is. Bevált, ajánlom másoknak is. De visszatérve a gyerekekre. Miközben csomagoltuk el a dolgainkat, gondoltuk adunk nekik ezt-azt. Zsófi előszedett néhány frizbit. Nem igazán tudták, mit kell csinálni vele, úgyhogy Zsófi megmutatta nekik, amiből hatalmas reggeli játék keveredett. Legalább negyed óra hangos nevetés közepette próbálta mindenki elkapni, majd újra eldobni. Közben többen lettünk, a hangokra még néhányan jöttek a környező fák árnyékából. A játéknak végül az vetett véget, hogy elkezdtek szétszaladni az állatok, erre a gyerekek is elfutottak minden irányba, hogy újra összeterelje ki-ki a saját nyáját. Ezt már nem vártuk meg, elindultunk Djenne felé.
Tudtuk, hogy itt is kompolni kell majd, és a tegnapi rossz élmények szép lassan felsejlettek bennünk. Pedig nem kellett volna, mindössze pár száz métert kellett leküzdeni, fél óra alatt meg is fordult a hajó. Ez a fél óra viszont elég hosszú volt annak tükrében, hogy a parton ismét megszálltak minket a mozgóárusok, és megpróbáltak mindent eladni, ami csak elfért a kezükben, a fejükön és a zsebeikben. Amikor végre a kompon voltunk, azt hittük, leráztuk őket, de nagyot tévedtünk. Úgy tűnik, az ilyen rövid menet - legalábbis az árusoknak - ingyenes, így akire csak egy pillantást is vetettünk, jött velünk a túlpartra, és egész úton mellettünk állt, hátha lesz valami üzlet. Nem volt. Pedig... De erről később. Djennét nem nehéz megtalálni, a kompról egyetlen út megy tovább, és az ember egyszer csak a világ legrégebbi és legnagyobb vályogépítménye előtt áll. Persze itt is megindult felénk egy tucat helyi emberke, aki vagy eredeti nyakláncot akart eladni, vagy körbevezetni a városban, vagy a kocsira vigyázni, amíg a másik körbevezet, vagy egyszerűen csak kérni valami "kadot" - csak úgy.
Persze itt is lett helyi vezetőnk. Rájöttünk, hogy ez sokkal jobb, olcsóbb és ésszerűbb megoldás, mint egész napra bérelni valakit, annál meg mindenképp, ha egyedül próbálnánk kommandózni egy idegen kultúra idegen városában. A mecsetbe elvileg csak muzulmánok mehetnek be. Meg bárki más, aki a helyi müezzin fiának fizet 10.000 frankot, vagyis kb. 4500 forintot. Ez a biznisz azonban nem túl nyilvános, így mivel ott jártunkkor sokan voltak a mecsetben, a mi látogatásunk már nem fért bele. A sok ember egyébként mind építőmunkás volt, egy Aga Khan nevű nagyon gazdag muzulmán üzletember saját zsebből fizeti a felújítást. Meg a Tomboctou-i és a Mopti-i mecset rendbetételét is. Szép tőle.
A mecset tehát csak kívülről volt meg, ám jártunk helyette a város belsejében. Ahogy vezetőnk elmondta, az egész város az UNESO védelmét élvezi, mint világörökség, ami szép és jó, de az ott élõknek sokszor elég terhes. Mindent eredeti állapotában kell megőrizni, vagyis csak vályogból építhetnek a mai napig. Azt viszont évente, az esős évszak előtt újra kell falazni kívülről, hogy bírja a vizet. Szóval a nyár elején mindenkinél a házfelújítás a sláger. Az árak sem olcsók, egy 200 nm körüli telek 4.000.000, a ház kb. ugyanannyi. Ha égetett vályogtéglából építene valaki, ami tartósabb, 8-10 évig nem kell hozzányúlni, az 6-7 milliót hagy a kasszánál. Ami persze nincs, mint ahogy számla sem nagyon. A 10 milliós ár forintban kb. 4 és fél, de a helyi fél millió frankos évi átlagjövedelmet figyelembe véve csillagaszati. Jártunk egy szőnyegboltban is, ahol a tulaj egy könyvben mutogatta édesanyját, mint a mali szőnyegművészet nagy öregjét. Mint kiderült, már az afrikai kelmét is Kínában készítik, az eredetire külön címkét tesznek, és nagyon büszkék rá. Szerintem ezt is hamarosan lemásolják majd a kínaiak. Két terítőt vettünk.
Djennét délután kettő körül hagytuk el, és amerre jöttünk, visszagurultunk a komphoz. Ismét gyorsan jött, a szőnyegárus asszonyokkal együtt, úgyhogy társaságból ezen az átkelésen sem volt hiány. Mint kiderült, a híres embernél másfélszer annyiért vásároltunk, mint itt tehettük volna. Ezt elrontottuk. Amikor már azt hittük, mindent tudunk a helyi kompokról, ismét láttunk valami újat. A komp nem ment el a partig, úgy 30 centis vízbe kellett lehajtani, aztán meg homokon kirodeózni valami szilárdabb talajig. Összkerékhajtás rulez. Ahogy partot értünk, megszálltak a gyerekek és a túlparti árusok. Cseréltünk egy kisfiúval kulcstartót pici dogon maszkra, egy helyi erő pedig bronzszobrot adott volna mobiltelefonért vagy mp3 lejátszóért. Azért mindenhova elér a civilizáció.
Innen már csak 460 kilométer volt hátra Bamakóig, amivel nem is lett volna gond, ha van elég gázolajunk. Mivel a kölcsön Pajero tankja csak 60 liter körül van - bár ezt korábban már megkérdőjeleztük -, a fogyasztás pedig 14 liter, 300 kilométer után már sűrűn pislogunk benzinkút után. A baj pedig nem jár egyedül, kút még lett volna, helyi egységünk már kevésbé. Olyannyira nem volt semmink, hogy az egyik útdíj-fizető kapunál 500 CFA-t sem tudtunk összekotorni. Adtunk volna egy eurót, de azt meg a helyi felvigyázó nem fogadta el, így kiegyeztünk egy ingyenes menetben. Na jó, két tollunkba került. (Ami egyébként többe került...) Végül találtunk egy Total kutat, ahol lehetett euróval fizetni, így már meg sem álltunk Bamakóig. Gondoltuk, de nem így lett. Megéheztünk, és Zsófi olyannyira felbátorodott, hogy javasolta, ismét térjünk le a járt útról, és valahol a bozótosban vacsorázzunk egyet. Nem kellett kétszer mondania, az első földúton letértünk az aszfaltról, és amikor már elég messze voltunk, hogy ne lássák a fényeinket, tábort vertünk. Két széket és egy gázfőzőt. A menü Knorr spagetti volt, de az adott helyzetben csak némi sólet lett volna alternatíva. A vacsi jólesett, épp a mosogatásnál tartottunk, amikor a semmiből felbukkant egy biciklit toló öregember. Kedélyes "ca va" kiáltással köszöntött, amit mi is viszonoztunk. Mint később kiderült, az öregúr franciatudása ezzel ki is merült. Nem tudtuk, honnan jön, hova megy az éjszaka és a semmi közepén, de gondoltunk, kicsit jobbá tesszük a napját. Előszedtük tehát kincsesládánkat, és elkezdtük kivenni, amink még volt. Kapott hat dinamós lámpát, amibe soha nem kell elemet tenni, tollat, reszelőket, egy vadászkést, 5 méter erős kötelet, mindezt egy kis hátizsákba csomagolva, amit meg kellett mutatni, hogy kell felvenni, mert még nem látott olyat. Az egészet megtoldottuk egy nagy napernyővel, amit még magunknak vettünk az IKEA-ban az erkélyre, de azóta lett kitekerős meg nagyobb. A bácsi nem is tudta, miért kapja mindezt, de minden egyes tárgyat hangos "aaaaaa" kiáltással nyugtázott, gondolom ez az öröm jele volt. Azt hiszem, szeretett volna õ is adni nekünk valamit, mert igyekezett megkérdezni, ott alszunk-e helyben, vagy megyünk már tovább. Mikor elmagyaráztuk, hogy már indulunk, és ez ajándék, mosolygott egyet, majd intett, és eltolta a biciklit. Rajta a keresztben felkötözött napernyővel. Zsófival elképzeltük, mi lehetett, amikor hazaér egy bilikék hátizsákkal, és napernyővel, majd elmeséli a feleségének, hogy mi is történt vele.
Jó hangulatban indultunk tovább, ami hamar elszállt. Afrika és a szavanna egyik legnagyobb ellensége a tűz. Márpedig mi ebbe futottunk bele. Alig egy kilométerre attól a helytől, ahol megálltunk, minden égett. A fák, a fű, és szag alapján néhány állat is. Szerencsére az út másik oldalán, így mi elvileg nem voltunk veszélyben, de akkor is. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy ránézésre senkit nem érdekelt a dolog. Amikor 20 kilométerrel később megálltunk egy ellenőrzőponton, és szóltunk a tűzről, senki nem tudott róla. Végül megérkeztünk Bamakóba, szokásos szállásunk szokásos szobájába. Az elmúlt hét után gyorsan elaludtunk.

2009. FEBRUÁR 11.

A tervezett korai kelés elmaradt, alváshiányosak voltunk mindketten. Délelőtt akartunk még venni ezt-azt, így kimentünk a helyi kézműves piacra. Elég mókás hely, a józsefvárosi kínai piac és a siófoki bazársor keveréke, csak ugye az eladók kicsit sötétebbek. Még egy érdekesség, hogy a piac épületén hatalmas POLICE felirat látható, amit nem egészen tudtunk mire vélni. Rendőr egy darab sem volt. Elmentünk viszont az adóhivatal mellett, ami nem tudom, mennyi állami bevételt szerez, de a bent álló autókból ítélve privátot sokat. Zsófival abban maradtunk, hogy adjuk a hülyét, így bárki is szólt hozzánk, csak magyarul válaszoltunk. A taktika bevált, mindenki elég hamar lepattant rólunk. Mivel pár napja elszakadt a szandálom (99-ben vettem Amerikában) gondoltam itt a remek alkalom, hogy vegyek egy másikat. Úgy fél óra alku, próbálgatás és boltról boltra járás után sikerrel jártam. Az egészben az volt a legszebb, hogy végül attól vettem, akinél először próbáltam, de nem az õ boltjában. Addig járta velem a piacot, amíg nem talált egyet, ami tetszett, és a méret is jó volt. A szandál befektetésnek sem volt utolsó, az eladó idegenvezetőnknek szegődött, és elkezdett végigvezetni a piacon. Ha valaki szólt, hogy ne forgassunk, megbeszélte vele a dolgokat, és pillanatok alatt minden elcsitult. Persze volt mögötte hátsó gondolat is, mert végigjártuk az összes barátja boltját, ahol újabb kemény alkuk után egy nagy kupac szoborral lettünk gazdagabbak. És egy adag euróval szegényebbek.
Piac után még egyszer betértünk a Relaxba, és nagyon európaiként ettünk egy-egy hamburgert sült krumplival. Ettől annyira elálmosodtunk, hogy hazajöttünk aludni. Így aztán majdnem ránk sötétedett, így azt hiszem, kicsit szűken állunk Bamako vágóképekkel. Mondtam viszont egy stand upot a közlekedésről az egyik utcán, ami elég szerencsésre sikerült, a háttérben egy karabolozó motoros és autós püfölte egymást. Rendőr sehol, az csak később állított meg minket. De nem adtuk el neki a kocsit...
Most már a holnapra készülünk. Túl vagyunk a vacsorán, pakolunk, Zsófi épp a hátizsákban lévő dolgokról takarítja a rájuk olvadt csokit. Ma a kamerától is kaptam egy hibaüzenetet: piszkos a fej, tisztítsam meg. Hiába, négy hét Afrika nem múlik el nyomtalanul. Reggel nekivágunk a hazaútnak.

2009. FEBRUÁR 12. Immár hazafelé

Nem egyszerű Bamakóban közlekedni, hát még megtalálni a kivezető utat. Tábla egy szál sem, a GPS meg rendszeresen 500-1500 méterrel elszámolja magát. Végül egy rendőrtől kértünk segítséget, aki kiszedett a forgalomból egy taxist, majd a frissen szerzett tudással büszkén magyarázta, merre van az arra. Mivel kicsivel továbbmentünk a kereszteződésen, leállította minden irányból a forgalmat, hogy visszatolassunk és be tudjunk fordulni. Nagyon turista-központú volt.
Néhány óra alatt elértük a mali-mauritán határt, ahol rövid idő alatt át is értünk. A gond az a mauritán vámnál jött: kiderült, hogy az autónak csak 3 napra érvényes kötelező biztosítása volt. Pedig a tulajdonos mindent elintézett, hogy az autó vissza tudjon jönni, csakhogy a szervezőktől nem kapta meg a biztosítási papírt. A határon újat vett, de az nem derült ki, hogy ez csak ennyi időre jó. Végül 10 euróért elnézték a dolgot és reménykedtünk, hogy többet nem kérik. Egy másik ellenőrző ponton viszont váratlanul pozitív dolog fogadott: az ember kérés nélkül kiütötte Dömpert Miki útleveléből egy korábbi dátummal, majd beírta a Pajerót. Másoknak az ilyen hosszú herce-hurcába és 50 euróba került.
Este elértük Kiffát, ahol ugyanott szálltunk meg, ahol a mezőnnyel. A dolog érdekessége, hogy akkor a túrásokkal és a versenyzőkkel együtt több mint 600-an voltunk, most meg csak ketten vendégeskedtünk itt.

2009. FEBRUÁR 13.

Indulás előtt megdicsértük a szálló tulajdonosának a helyet, hiszen a mauritán helyzethez képest volt áram, melegvizes zuhany és WC is a szobához. Mesélte, hogy van még máshol is kempingje és szeretne is fejleszteni, de partnerek nélkül nem megy. Nem egyszerű itt az élet.
Kiffából a korábban már emlegetett közlekedésű Nouakchott felé haladtunk, majd tovább északra. A mauritán határtól kb. 150 kilométerre megjött az álommanó és nem hagyott minket tovább vezetni. Egy kamionos vendéglő-szerűben érdeklődtünk szállás után, de azt mondták nincs a környéken. A tulajdonos azonban felajánlotta a vászonsátrát éjszakára, ami kb. tizenötször akkora volt, mint a mi sátrunk. Az a jó abban, ha valaki meghív éjszakára, hogy attól kezdve az õ vendége vagy és nagyon vigyáz rád. Nos, õk egész éjjel ébren dorbézoltak a kamionosokkal.

2009. FEBRUÁR 14.

Reggel már nem volt ilyen friss a szállásadónk: ki sem látott a szemen. Azért odaadtuk neki a hasznosnak vélt ajándékokat, majd ismét útra keltünk.
A legnehezebb faladat a mauritán-marokkói határ átlépése volt. Az előző átkelés idejét sikerült negyedelnünk, de így is két órát vesztegeltünk a papírmunkákkal meg a pecsételgetésekkel. Ismét útba ejtettük az utolsó olcsó benzinkút névre keresztelt koordinátát, ahová pont úgy gurultunk be, hogy teljesen kiürült a tank. Már előtte 1 kilométerrel elkezdett lassulni az autó, mi pedig szurkoltunk neki, hogy még egy kicsit, még egy kicsit! A gyárilag 60 literes tankba sikerült 71 litert tankolni. A kút melletti étteremben az odafelé úton kinéztünk egy jófajta serpenyős tojásrántottát, így itt ebédeltünk. Nagyon jó kis hely, és ahogy elnéztem, itt mindenki megáll.
Végig az óceánparton haladva este elértük Boujdour-t, ami már vagy 20 kilométerről tündökölt. Olyan volt, mint egy metropolisz, a semmi közepén. Széles utak pálmafákkal szegélyezve, tisztaság, közvilágítás és rendezett épületek. A kontrollpontnál mondták, hogy van szálloda és kemping is, de a szálló nagyon drága. Nos, ez átszámítva 3000 forint volt. A szálloda mellett egy kis étteremben vacsoráztunk mindenféle illatos, helyi fészerekkel sütött finomságot, majd nyugtáztuk, hogy ma is odaértünk valahova.

2009. FEBRUÁR 15.

Furák itt az emberek. Egész éjjel tevékenyek, reggel nyolckor pedig csak hosszas kérlelésre ébred fel a portás a recepción. Pedig még csak azt sem lehet mondani, hogy a nagy meleg miatt nappal pihennek és éjjel dolgoznak: itt már csak 15-18 fok van.
Találkoztunk viszont a kedvenc marokkói rendőrünkkel is. Szerintem minden bamakós ismeri: jó napot, ajándék, köszönöm, jó utat. Na ezt a négy szót tudja magyarul és remekül boldogul vele. Annyira vicces, hogy az ember szívesebben ad neki bármit, mint egy mogorva társának, aki ajándékot követel. Ebből a fajtából is akadt egy nemsokára: trükkösen azért állított meg, mert nem a halte-police tábla mögött álltunk meg, hanem közelebb. Ez eddig soha senkinél nem volt gond, és valószínűleg itt sem lett volna, ha nem a pénzre ment volna ki a játék. Végül 10 euróval és egy karórával szegényebben távoztunk.
További megjegyzendő dolog, hogy amíg Miki aludt útközben, addig én alkalmaztam a nem lévő franciatudásomat. Ez abban merült ki, hogy egy-egy közlekedési táblán a travaux feliratot láttam és le is lassítottam, mondván biztos traffipax. Miki a negyedik ilyen után szólt csak, hogy azt jelenti: munkálatok az úton.
Ehhez kapcsolódva találkoztunk egy valódi traffipax-szal is. Sziklás szerpentinen felfelé 86 km/h-t mért nálunk. Ez azért is érdekes, mert az egész szakaszon nem mentünk 60 fölé, mert beláthatatlan volt, ráadásul az autó tetőcsomagtartóval nem megy így fel az emelkedőn. A másik sávban állt valami lapos autó, amit szintén lekapcsoltak, valószínűleg az õ adataival próbálták lehúzni a "külföldieket" is. Magyaráztuk, hogy mi nem mentünk gyorsan, de a rendőr csak akkor engedett el, amikor látta, hogy 50 dirham (1500 forint) van a pénztárcánkban (hozzáteszem: az egyikben...).
Az egész napos autózás után egy Marrakechtõl 100 kilométerre lévő településen álltunk meg. Az egyik rendőr megmondta, hol őrzik az autót, majd a szállóhoz irányított bennünket. Egy másik észrevétel az itteniek éjszakai életéről: a tulajdonos kérte, hogy este fizessünk, mert reggel 4-kor le szokott feküdni aludni...

2009. FEBRUÁR 16.

Marokkóban autópályán menni egy külön történet. Nekünk jó sokat kellett menni Tangerig, úgyhogy volt részünk kalandokban, Az egyik, hogy a gyalogosok néha átszaladnak egyik feléről a másikra, de van, hogy állatok is legelésznek az út mellett. De találkoztunk forgalommal szemben tekerő biciklissel és egy olyan családdal is, akik a megállni tilos tábla mögött két méterre piknikeztek. Szóval Marokkóban senki sem magyarázta el az embereknek, hogy mi az az autópálya. Éppen csak szamaras kocsi nem jött, bár szerintem arra sem kellett volna sokat várni.
Pozitívum viszont, hogy sűrűn állnak assistance járművek, és ha valakinek gondja van, akkor segítenek. Mi az egyik lejárat környékén tanácstalankodtunk, amikor odajött egy ilyen jármű és a vezetője kedvesen útba igazított. Végül odaértünk a komphoz és jegyet is kaptunk rá. Az igazi meglepetés az volt, hogy két bamakós autót pillantottunk meg. A SporTime csapata a Csipet Csapat autójával együtt a verseny után indult el, de kényelmesre vették a tempót: Tibor azt mondta, volt, hogy napi 30 kilométert jöttek, de közben ettek-ittak-mulattak. A kompra velük együtt szálltunk fel, úgyhogy a három színes, rajtszámos terepjáró most együtt utazik néhány szinttel lejjebb, utasaik kabinja között pedig alig 20 méter a távolság.
A komp egyébként meg sem próbálta tartani az éjféli indulást: a szokásos rendőrség-vám-jegyellenőrzés procedúrán vagy háromszor átesett mindenki. Végül olyan fél 4 körül hagytuk el Afrika partjait, de gondolatban meg ott vagyunk.

2009. FEBRUÁR 17-18-19-20. Kompozunk

Kisebb vihar van odakint, a komp átment elvarázsolt kastélyba. Időnként lekoccoljuk a falat, a folyosón meg már kerülgetni kell néhány rosszabb gyomrú utas nyomát. Amúgy a kerülgetésben már jók vagyunk, az egész hajó egy nagy szemétdomb. Annak ellenére, hogy a személyzet folyamatosan takarít. Csak hát az a kultúra, amelyből az utasok nagyobbik része jön, az olyan, amilyen. A furcsa az, hogy bár Marokkóban nem láttunk szemetet az utcákon, itt mindenki természetesnek veszi, hogy ott szórja a padlószőnyegre a narancshéjat, ahol meghámozta. Amúgy is elég menekülttábor hangulat van, mert a legtöbben az olcsó jegyet, vagyis a kabin nélkülit vették. Õk kint csöveznek a komp összes pontján, a bárban, a folyosókon. Leterítenek pokrócot, vagy még azt sem, csak elfekszenek. Állítólag, amikor elindul a nyár és a szezon, akkor ezt már nem engedik, de most nem szólnak érte. Van persze a "székes" utasoknak is hálóterme, de azt gondolom nem szeretik.
Van más is, amit nem egészen értünk. Például, hogy miért nem öltöznek át a nők. Marokkóban kb. 10 fokban, erős szélben szálltunk fel, hideg volt. Ennek megfelelően a nők nagy része meleg posztó hosszúkabátban, fejkendőben volt. És van azóta is, a hajón. Ahol nekünk pólóban melegünk van. Lehet úgy 28 fok az étteremben, és talpig télikabátban eszik mindenki. Nem csoda, ha elég emberszag lehet a közös alvóban... A marokkói nők meg egy sajátossága, hogy tetováltatják a kezüket és a lábukat. végül is mást semmi értelme, úgyis elfedi a ruha. Ezt viszont baromi rondán, olyan, mintha koszos lenne. Láttunk egy nőt, neki az álla volt kitetoválva, az ajka közepétől lefelé egy egyenes vonal, mellette pöttyök. Úgy néz ki, mint akinek szétcipzározható az álla.
A kaja amúgy jó, van pasta, meg pasta és még pasta is. Ok, azért valami húst is próbálnak variálni mindig. Az én gondom leginkább az, hogy az V. Mohammed sugárút közepén visszaköszönt paradicsomos hal óta olyan hasmenésem volt, hogy semmi nem maradt meg bennem, és négy nap után ez már elég kellemetlen volt. Ma reggel, amikor a hajó megállt Barcelonában, lemehettünk a kocsihoz, Zsófi fel is hozott mindenféle gyogyót. Azóta jobb, de közel sem vagyok százas. Viszont a hullámvasutazás legalább nem zavar.
A hajós élet egyébként meglehetősen unalmas, Eszünk, alszunk, aztán eszünk és megint alszunk. Néha sétálunk egy kört a hajón. Ha összefutunk Tiborékkal, akkor beszélgetünk jókat, de leginkább alszunk... Nem értem hogy lehet kibírni egy óceánátkelést. Már azt számolgatjuk, Genovától mennyi még Körmend, és olvassuk az sms-eket, hogy otthon megint esett 15 centi hó. Amikor ezt még Maliban hallottuk, reméltem, hogy mire hazaérünk, már nem lesznek ilyen gondok.
A hajóról még nem is szóltunk. Háromezer fölötti utas és ezer autó fér bele, szóval nem kicsi. A kabin teljesen jó - két személynek. Tiborék négyen laknak benne, az mar elég cinkes. Elférni sem könnyű, és reggelre a levegő is elfogy. Igaz, nekik olcsóbb volt így a jegy. Azért jobban örülünk annak, hogy nem tettek be hozzánk még két Musztafát. Mert van belőlük elég, a hangosbeszélő állandóan elveszett embereket szólongat, ömlik a hangszóróból az Ibrahim, a Musztafa, az Ahmed meg az Aziza. Mondjuk egy részüket szerintem leginkább a CIA keresi, olyan tálib szakállas emberek vannak itt, akiket a JFK-rõl azonnal Guantanamóra vinnének, ha Obama nem záratja be.
A holnapi kiszálláson gondolkodunk még, mert eléggé el van ásva a kocsi, ráadásul a kijáratnak háttal. Szóval nem lesz egyszerű kijönni. Meg aztán Barcelonában is csak egy sor volt lefelé, úgyhogy hiába az uniós útlevél, valószínű végig kell álljuk az összes schengenes ellenőrzést is. Remek lesz. Pedig még ha 9-kor tényleg meg is érkezünk, mire a hajóból kijutunk, az 2 óra, aztán a határ, meg Genovából az autópályára... És utána még van 900 km. Hosszú nap lesz ez is.

2009. FEBRUÁR 21.

Hazaértünk. Hideg van. Dömpert semmi sem pótolhatja, de holnap elkezdünk autót keresni. Mindjárt jönnek a challengek, 2010 januárban meg...