MEGCSINÁLTUK, ELJUTOTTUNK BAMAKOBA.

ÚTINAPLÓNK ALANT OLVASHATÓ, AZ ÚTON KÉSZÜLT KÉPEINK PEDIG MEGTEKINTHETŐEK A GALÉRIÁBAN

2009. JANUÁR 17. - ELINDULTUNK!

Kedves látogatónk, ezen az oldalon - internet függvényében - igyekszünk rendszeresen hírt adni magunkról szóban és képben. Hamarosan tehát mindarról, ami velünk történik a következő öt hétben...

[ Képek az indulásról ]

2009. JANUÁR 19. - 2000 KILOMÉTER UTÁN...

Gyors telefonos helyzetjelentés Mikitől - Barcelona közeléből.

Megcsináltuk! A szombati nap jó része a Budapest-Körmend közötti terepfeladatok teljesítésével telt. Aztán irány Olaszország, Maribor érintésével éjfél körül értünk Veronába. A Hotel Saccardi már tele volt Bamakósokkal, de mezőny már itt annyira szétszóródott, hogy a reggeli eligazításra még nem ért be minden csapat. Vasárnap reggel megkezdődött a három napos „szupermaraton”: a 2700 kilométeres távot a csapatok saját időbeosztásuk alapján teljesíthetik. Magyarán mindenki maga dönti el, hogy mikor alszik, mennyit alszik, stb. Beszéltünk olyan versenyzőkkel, akik Budapest óta nem pihentek… Dömper egyelőre bírja a terhelést, bár este kiderült, hogy a hátsó hídba a differenciálzárt fordítva rakta be a szerelő, úgyhogy aszfalton vigyázni kell vele – bár ezzel Afrikában már nem lesz gond. Azért tartalékban itt van az eredeti „diffi” is. A kilométerek mellett szépen gyarapodik a versenyről készített videós anyagunk is: a beszédes Bra nevű kisvárosban például két órát töltöttünk azzal, hogy a mezőnyt forgattuk. Végezetül néhány számadat: hétfő reggelig 1900 kilométert tettünk meg, a mai napra előírt adag pedig 1020 kilométer. Az uticél Malaga, ahol este megkezdődik a behajózás Afrikába – éjszaka pedig végre alhatunk is! A komp reggel 8 órakor köt ki Marokkóban.

2009. JANUÁR 20. - ZSÓFI JELENTI I.

Kedves olvasók! Megérkezett az első email a csapattól! Már Marokkóban járnak, ahol a változatosság kedvéért éppen szakad a hó és nagyon hideg van. Zsófi útközben billentyűzetet ragadott és összefoglalta az első két nap történéseit!

Először is elnézést kérek a Miki törzsolvasóitól, de most én érek rá, hogy megírjam a történteket. Szóval sikeresen elrajtoltunk és be is értünk a célba, ráadásul defektet sem kaptunk. Jó, ennek majd Afrikában örüljünk. De ne rohanjunk ennyire előre, vissza Budapestre! A kötelező bamakós balhét már a hivatalos gépátvételnél kipipálhattuk, mert parkoláskor megtolattam egy autót. Szerencsére nem bamakóst és nem is a Dömperrel, bár így sem esett jól a dolog. Továbbléptem. Dömper szépen beállt a többi gépsárkány közé, mi meg még rohantunk néhány kört a városban, last minute vásárlás. A rajtnál egyébkent versenybe szálltunk a szentendrei polgárőrökkel a médiaribancok címert: kint létünk alatt sorra nyilatkoztunk a tévéknek es megállás nélkül fotózkodtunk.
Külön fejezetet érdemelnének azok az emberek, akik kijöttek elbúcsúztatni bennünket, nagyon jólesett. Budapesten elköszöntünk a Miki szüleitől, keresztapám családjától, a Duna Tévésektől, Lukács Attilától (neki külön köszönet, hogy gondozza a honlapot, amíg nem vagyunk itthon – és pótolja a hiányzó ékezeteket), Gugutól és Andrástól, a Burgman klub tagjaitól, a világ legjobb villamossági szakemberétől, Kálmán bácsitól, a Dömper-specialista Öhler családtól, Árvay Gábortól és Zsuzsától, Gojotól, Virág Marcitól, de rengeteg ismerős integetett a rajtkapuhoz vezető úton is. Még egy mondat az indulásról: Dömper (hogy csak azért is megmutassa ki az erősebb) leállt. Gyors légtelenítés után már büszkén hajtott fel a rámpára, egy jó adag petróleum-fröccs után pedig hibátlanul halad. Az úton rengeteg ember állt mindenütt, meg az autópálya felüljárókon is akadtak szurkolók, jó volt látni, hogy mennyien szorítanak a bamakósoknak. Az első pontot hamar megtaláltuk, a másodikat körülbelül 30 ember kereste, de nem volt sehol. A negyedik pontnál kaptuk a hírt, hogy az 56-os csapat autóstól belecsúszott egy katlanba és a kiszálló csapattag csúnyán összetörte a lábát. Úgy tudjuk, őt este meg is műtöttek Várpalotán, így sajnos nem jöhettek tovább.
Dömper egyébkent nagyon jó terepen, sajnálom, hogy nem tartjuk meg. Apropó eladás: Tüskevárnál kaptunk egy telefont, hogy Bamakóban lenne vevő rá és várják az autót. Nem tudom fordult-e már elő a Bamako történetében, hogy már a 8-ason eladtak egy autót. Innét mar pontkeresés nélkül haladtunk egészen Körmendig, ami hazai pálya nekem. A főtéren elköszöntünk a szüleimtől, Tesómtól, Petitől, nagyszüleimtől, Pöttitől, Julitól, Zsófitól (külön köszönet az egész Trummer családnak az adományokért), Vöröséktől (nekik is), Pösziéktől. Egyébként itt derült ki, hogy a kajatartó műanyag dobozok kevésbé szeretik az off-road szakaszokat... Körmendről szülői felvezetéssel átmentünk Ausztriába, de ezen az úton már kevés csapattal találkoztunk. Végre valahára összefutottunk az egyik charity mentővel egy alagútban, próbáltunk CB-n beszélni velük, de nem sikerült. Végül az lett, hogy egymás mellett haladva lehúzott ablaknál kiabáltunk egymásnak. Az úton találkoztunk még a Csepel tűzoltóautósokkal, akik éppen akksi gondokkal küzdöttek, a kúton pedig nem lehetett kapni olyat, ami kellett volna. Legközelebb hétfőn tudnak venni, addig viszont nem állíthatják le a kocsit. Az olasz határnál állt a két német verseny-Trabi, velük is beszéltünk egy kicsit. Egy benzinkútnál belebotlottunk a Melyik csapatba és a Weekend Drive-ba is. Olaszországról egyébként érdemes tudni, hogy minden sarkon lehet markológépet venni, legalábbis tapasztalataink szerint. A másik, hogy sok helyen van lavori felirat az autópálya melletti figyelmeztető táblán, na ezt szabadfordításban lavórnak, sőt egyenesen kátyúnak értelmeztük.
Később kiderült: a csapatok többsége Maribor felé ment pontot keresni, viszont mi a forgatás miatt sok időt vesztettünk, így az esti szállást vettük célba. Körülbelül éjfélre értünk be, aztán se kép, se hang, még az ébresztőórát sem hallottam. A csapatok többsége hajnali 5-6 körül ért be és egyből indult tovább, remélem vigyáznak magukra. Mi most éppen a mai negyedik pont fele haladunk, de a Miki már kérdi, hogy hogy állok, szóval itt abbahagyom, aztán majd folyt. köv.

2009. JANUÁR 20. - ZSÓFI JELENTI II.
Lássuk a folytatást!

A Saccardi Hotelből egyből a Bra nevű városkába mentünk, ez a négyes pont volt. Gondolom az amerikai és angol csapatok le is fotózkodtak a településtáblával és órákig röhögtek, hogy itt állnak melltartóban. Az egyik feladat egy Coop parkolójában volt, itt rengeteg csapatba belefutottunk. Jött viszont egy morcos gondnok bácsi is, a maga olaszos temperamentumával. Kapásból üvöltve kezdte a mondandóját, hogy ez egy magánparkoló (a Coop parkolójára!) és azonnal tüntessük el a szemetet a térről. Hiába mutogattuk, hogy közünk nincs az úton heverő almacsutkához meg nejlonzacskókhoz, valami olyasmit magyarázott, hogy akkor meg a csapattársaink voltak és különben is hívja a rendőrséget. Fogtam, összeszedtem a cuccokat (nagyon remélem, hogy nem másik csapatok dobálták el őket!), ő meg elcsoszogott. Utána kis városnézés következett, Miki több mint másfél óráig forgatott vágóképeket a festői kisvárosban. Dömper ezt nem nézte jó szemmel, ezért (csak hogy vele is foglalkozzunk) leállt. Gyors légtelenítés, tankolás, azóta nem volt gond vele.
Felmentünk a hegyekbe, ugyanis az egyik feladatnál az volt a megjegyzés, hogy egy percig élvezd a kilátást. Gondoltuk oké, ezt másoknak is megmutatjuk, sajnos azonban elég késő lett és nem mentünk fel. Hozzáteszem, leereszkedett a köd is, szóval valószínűleg a panoráma sem várt bennünket. Hatalmas hó volt odafent, Dömper pedig jó éhes volt a szerpentineket ennyi cuccal a hátuljában. Később jöttünk rá, hogy elrontottuk a dolgot: Mikucza Tamásék Monte Carlóba mentek, ami sokkal jobb program lett volna nekünk is. Hm, egyszer el kell jönni egy európai körútra is.
Fél 11 körül érkeztünk meg az itinerben világhírűnek titulált Etap Hotelbe. Hamar rájöttünk, hogy miért a megnevezés. Ha a GPS-ünk állandó tápkábelen van, akkor valami hasonlót kell elképzelni a mosdóban is: megállás nélkül folyt a víz. Szerencsére Miki hamar feltalálta magát, felfeszítette a folyosón a vizesblokkot és megszerelte. Legalább csend volt éjszaka. A hotel előtt egyébként igazi kerti parti hangulat volt kempinggázon rotyogó vacsorával. Több csapat már itt felverte a sátrát és kint éjszakázott.
Reggel az emberek többségének a komp volt a legnagyobb leküzdendő ellenfele: senki sem tudta, honnan hova és mikor érdemes áthajózni, mindenki mástól kért információt. Ebben a pillanatban úgy tűnik, hogy Malagából fogunk átkelni Melilába, de ez még a nap talánya.
Dömperről egyébként újabb dolog derült ki: a korábban mar emlegetett (én azóta is sokat...) kétbalkezes szerelő az automata diffizárat is fordítva tette be, így aszfalton olyanokat szól, hogy csak na. Ha kitartanak a fogak Európában, akkor már nem nagyon lehet baj vele, de hát akkor is. Most délelőtt 10 óra van, a kompig van meg 930 kilométer, de szépen haladunk.

2009. JANUÁR 22. - MAROKKÓ "BUKTATÓI" - TELEFON

Az imént beszéltem Mikivel telefonon. Volt egy kisebb balesetük, de nem kell aggódni, semmi bajuk nem esett és már Dömper is jól van.

Tegnap sikerült belehajtaniuk egy kiszáradt folyómederbe, és az esés következtében valami eltörött a kocsi elejében, így négykerék-hajtás nélkül maradtak. Lendületből végül sikerült kijönniük a folyómederből, a kaland legnagyobb vesztese a ripityára tört fedélzeti kamera. Zagora városában éjszakáztak, ahol helyi szerelők siettek a segítségükre: miután kiderült, hogy a kerék meghajtásához szükséges alkatrészből nincs raktáron, éjnek évadján „szereztek” valahonnan egyet – mint utóbb kiderült, valamelyik szomszéd autójából „vették kölcsön”. Így 300 euróval könnyebben, de legalább négykerék-hajtással vágtak neki a mai napnak. Erre pedig szükség is lesz, ugyanis hamarosan elérik a „Dakar-pályát”, ahol bizony minden erőforrásra szükségük lesz.
Miki ma bejelentkezett a Duna Televízió Tér-kép című műsorában, az erről készült videó a csatorna internetes portálján, és nálunk is elérhető.


2009. JANUÁR 20-22. - MAROKKÓ "BUKTATÓI"

Mikiék végre netközelbe értek, két gépelt oldalnyi beszámoló következik.

Zsófi: egyből megcáfolnám, amit tegnap írtam: a komp-mizéria vége az lett, hogy Almeriából keltünk át. Ez annyit jelent, hogy körülbelül 100 kilométerrel kevesebbet kellett mennünk, mintha Malagából mentünk volna. Valenciánál egy autós pihenőben találkoztunk a 34-es és a 39-es csapattal, ők azóta velünk jönnek és működik a CB is. Ez azért is nagy eredmény, mert eddig akárkinek akartunk szólni az úton, senki nem hallott. Mi többnyire a magyar nyelvű általános bamakós csatornán voltunk, míg mások össze-vissza beszéltek egymás közt. Ezzel nekem csak annyi a bajom, hogy ha valaki bajba kerül, akkor nem tud szólni a környéken levő társaknak, mert azok magánbeszélgetést folytatnak ás nem hallják. Gondolom ez a rendszer később azért csak kialakul, Európában ez még nem volt akkora baj.
Almeriában rengeteg csapattal találkoztunk, végre befutottak a Bencéék és a Lustiék is, akikkel a rajt óta alig találkoztunk, pedig együtt akartunk haladni. A jegyvásárlás beletelt egy kis időbe, a mosolygós pénztáros kicsit kényelmesre vette a dolgot. A kapott négyágyas kabinban két ágy már foglalt volt, de Miki elintézte, hogy külön fülkét kapjunk ketten. Ezután még be kellett szerezni a hatósági papírt ás a pecsétet.
Miki folytatja: Nadorból kitalálni nem egyszerű, de végül sikerült meglelni a helyes utat. sajnos már elég későn, ami nem reggel, sokkal inkább este lett probléma. Ehhez kellett még az is, hogy az egyik meglelendő ponttóé az aszfalt felé menet meglássunk egy, a mezőn eszeveszetten szaladó versenyzőtársat. Mint kiderült, 27-es rajtszámú Volkswagen Passatjuk elakadt egy folyómederben, miközben próbáltak kijutni defektet kaptak, és a vízcsövük is eldurrant. Persze visszafordultunk - három autóval mentünk konvojban - és nekiálltunk kihúzni őket. Az eső közben szakadt, nesze neked napsütötte Afrika. Ráncigálás közben újabb malőr történt. A Passat ajtaját elfelejtettük becsukni, beakadt egy buckába és leszakadt. Örültek neki... De legalább már aszfalton voltak. Nekiálltak javítani, később be is értek minket. Akkor éppen egy kisvárosban kerestünk internetet, ami sikerült is. Először örültünk, de később alább hagyott a lelkesedés - arab billentyűzet volt a gépeken... Végül mindenki elővette saját laptopját, mi is arról küldtük az előző híreket.
Innen már nem volt messze a napi cél, gondoltuk, de nagyot tévedtünk. Igaz, hogy aszfalton vitt az út, de az Atlaszon átvezető 1900 méter magas hágó zárva volt a hóvihar és a jegesedés miatt. A sorompó végül felnyitották és a négy bátor autó nekivágott a meredélynek. Már a csúcs előtt láttuk, hogy ennek a fele sem tréfa. 5 méterre láttunk a hóviharban, az út merő jég volt, de haladtunk. A csúcson találkoztunk két másik csapattal, akik ott akartak éjszakázni, nem mertek nekiindulni a lefelének. Rávettük őket, hogy jöjjenek velünk, így éjjel kettőre becsorogtunk a nap végét jelentő bivouacba, Merzouga mellett. Sátorverés, alvás.
Az ébredés mindenért kárpótolt. Ilyen gyönyörű napkeltét ritkán látni. Mondjuk ilyen hideget is. Igaz, ha valaki 1200 méteren sátrazik, ne reménykedjen. Mire a mezőny kikecmergett a sátrakból, 20-25 tuareg járt embertől emberig, hogy eladjon vagy cseréljen. Zsófi folytatja: Mi is gazdagodtunk egy kőből faragott tálkával és egy nyaklánccal, aminek az ezüst medálja a csillagok mentén mutatja, merre kell tovább haladni. A tuaregek viccesen annyit mondtak: ez a nomád GPS. Amíg a Miki forgatott, az egyik tuareg segített nekem pakolni, nagyon készséges volt, ás azt mondta pont ilyen első feleséget szeretne, mint én. Hát nem tudom, nehezen képzelem el magam, amint a nomád buckák között egy kapucnis köntösben birkákat terelek. Szóval maradtam inkább a Mikivel. (Egyébként nincs mindenki ilyen összhangban: az egyik csapat éppen válik, mert összevesztek az úton és a feleség hazarepült...).
A bivouacból együtt indultunk el Pistiékkel, Imiékkel és a PestiEstesekkel, később pedig belefutottunk a szervezőkbe is. Itt gyakorlatilag az történt, hogy a Polgár tesók bennünket forgattak az ő filmjükhöz, mi pedig őket a miénkhez. Érdekesség, hogy egy domb tetején találtunk egy benzinkútnak nevezett helyet, ahol összesen 30 liter gazolaj volt kannában, és Coca Cola. Nem vicc, még a reklámtábla is kint volt. Az Elveszett város fele haladva egyre jobban fújta a szél a homokot és egyre süppedősebb lett. Na, itt derült ki, hogy nincs első hajtásunk. Éppen ezért, hogy ne kelljen azon az úton haladnunk, találtunk egy másikat, ami a térképen főútvonalnak tűnt, tehát arra számítottunk, hogy szilárdabb és jobb minőségű talaj van. Itt tévedtünk egy hatalmasat. Szegény Dömper a hátsó hajtással csak tolta jobbra-balra magát, ráadásul az út sehol sem látszott, így égtáj szerint haladtunk a semmibe. Jaj, majd elfelejtettem, mindezt egyedül (ilyen SOHA többe nem lesz!), mert a Pistiék valahol másfelé mentek.
Utána jött az, amit álmomban sem gondoltam volna. Olyan útra értünk, ami egy kiszáradt folyómederbe ért bele. Egyszer lebuktunk egy buckán, amin nem tudtunk felmenni, de szerencsére balra igen. Jött szembe három kis fa a dombok között, azokon is átmentünk. Aztán egyszer csak elfogyott az út és úgy egy métert estünk autóstól. Azt hittük, itt a vége, most kettéesett az autó és senki nem fog tudni innen kimenekíteni. De nem így történt, Dömper fogta magát és ment tovább. Elképesztő. Közben kerestük a kiutat, de megint jöttek a dűnék, megállni nem lehetett, már-már úgy tűnt, hogy elássuk magunkat. És nem! Dömper kétkerék-hajtásban tolta magát tovább! Az egészben az a kár, hogy nincs meg a belső kamerával, mert szinte hihetetlen, ami történt. És hát mi is visszanéznénk, visszahallgatnánk azt, ami volt. Kinavigáltam a 14-es ponthoz, ahol már jöttek más csapatok is. Fogalmam sincs mennyi ideig tartott mindez. (Sőt, azt sem tudjuk, hogy van-e 1 óra időeltolódás Marokkóban vagy nincs, mert ellentmondásosak az infók). A 16-os pontnál összetalálkoztunk egy sárga Patrolos csapattal és megkértük őket, hogy menjünk együtt. Brutális szakasz következett, nem hittük el, hogy tényleg erre kell menni. Akkora kövek és kaktuszok voltak és olyan gödrös földút, hogy max 30-cal lehetett menni. Közben besötétedett és két óra alatt tettünk meg 30 kilométert. Persze az esti célig még innen is 150 kilométer volt hátra.
Kiértünk egy aszfaltútra, nem gondoltam volna, hogy még ilyen is lesz. Vicces volt, hogy olyan szorosan kellett menni egy házfal és egy gödör között, hogy a visszapillantók már-már a kunyhóban voltak. Az aszfalton találtunk benzinkutat, bennünket pedig két magyar címeres overallba bújt szerelő talált meg. Kiderült, hogy mindenkinek erre kellett jönnie, és a következő feladat az ő műhelyüknél van. Persze itt mar rég nem pontokat kerestünk, csak a szállásra akartunk bejutni. Óriási volt az öröm, amikor a műhelynél a többi csapat is megjelent. A szerelők egyébként nagyon kamera-érzékenyek voltak, sorra meséltek, mutogattak. Tetszett nekik a forgatás, tavaly szerepeltek a Travel Channelen is. Azt ígérték, hogy reggelre lesz első hajtásunk és átnézik az autót. Egy helyi szállóban hajtottuk álomra a fejünket.
Reggelre mar melegvíz is lett, így lemostuk az út porát (szó szerint). Gyönyörű, arab stílusú volt az egész szálló, lent, kint és bent is volt étkezősátor. Hatalmas reggelit csaptunk, körülöttünk a szobában madarak csipegettek, az ablakban pedig két páva ült. Most még a műhelyben vagyunk, ahol a fiúk kiderítették mi a probléma, úgyhogy rövidesen összkerékkel távozunk. Most megyek, átpakolom az autó hátulját, mert a tegnapi kalandot a konzervdobozok is megsínylették. Még egy: tényleg a legjobb autó a Toyota, mással esélyünk sem lett volna kikeveredni. Köszönjük Dömper!
Kicsit később: az autót úgy javították meg, hogy a szomszédnak is Toyotája volt, arról szedték le az alkatrészt, mivel nem volt "raktáron". Azt mondták, neki úgysem kell a következő napokban, majd kap másikat. Na, ilyen otthon biztos nem lenne. Amíg szereltek, elmentünk "shoppingolni". Szert tettünk két turbánra, ezeket már meg is tudom kötni. Közben forgattunk a boltban és meghívtak teázni is. Jó erős és édes teájuk van, ami azt illeti én rosszabbra számítottam. Egyébként mindenki nagyon kedves és barátságos, kivéve a kéregetők. Visszafelé megszálltak bennünket a gyerekek, mindenki sapkát akart. Adtunk nekik frizbit meg egy nagyon szép és szerény kislánynak McDonalds-os babát. Az ajándékokkal egyébként takarékoskodni kell, állítólag Marokkó fejlett ország Mauritániához és Malihoz képest. Viszont a Trummer-féle csokimikulásokat már itt elajándékoztuk, mert egyre melegszik az idő és olvadnak. A csokinak nagyon örültek, bár a Mikulást szerintem nem ismerik.
Most úton vagyunk Assa-ba, mert a tegnapi cél kimaradt.

2009. JANUÁR 23-26. - MAROKKÓBÓL SZERETETTEL, ZSÓFITÓL

Újabb email érkezett a csapattól. Zsófi horvátul beszélgetett a sivatagban, és kiderül, hogy a semmi közepén is ismerik a Duna Televíziót. Sőt, Miki és Zsófi családi állapotában is változás történt - legalábbis a vízumuk adatai alapján. Részletek alább.

Összeverődtünk egy másik médiacsapattal, az ő autójukat is szerelték. Elhatároztuk, hogy aszfalton próbáljuk utolérni a mezőnyt. Ez gyorsabb, de nagyobb kerülő, ugyanakkor biztonságos és kiszámítható. Viszont azt nem gondoltuk volna. hogy nem találunk benzinkutat. Vagy 550 kilométert mentünk úgy, hogy gázolajnak nyoma sem volt. Beértünk Tatába, ahol volt két kút is, mindkettő zárva. Megkérdeztünk két helyi fiút, hogy van-e valakinek eladó gázolaja, mire ők megpróbálták felébreszteni a kutast. Sajnos a főnök éppen nem volt háznál (érdekes, hogy itt mindenki ott alszik, ahol dolgozik), de találtunk egy teherautót a parkolóban. Felébresztettük a sofőrjét és vettünk tőle összesen 20 liter gázolajat. Nem értette hogyan gondoljuk és nagyon elcsodálkozott, amikor előkerült a cső és elkezdtük leszívni tőle az üzemanyagot. Ezzel eljutottunk Akkáig, ahol éjjel kettőkor nyitva volt egy saslikos. Ott sütögettek és kérdezték kérünk-e. Mire a Miki visszaért szólni (ez kb. 1 perc volt), addigra mind a 10-et megették, mondván, hogy hát nem jöttünk. Szemben a sütödével volt egy "műszaki áruház" is. A vályogházban volt DVD lejátszó, gázpalackos grillsütő, internet, hajszárító, parfüm, fóliázott IBM számítógép, tévék, sőt Panasonic miniDV kazetta is. Kérdeztük, hogy ismer-e valakit, akinél lehet gázolajat venni. Odébb kísért két házzal, ahol az otthoni borospincékhez hasonló helyen összesen 600 liter gázolaja volt az embernek. A 100 literes kannákat elkezdték 5 literes edényekben kimérni es teletankolni a két autót. Valószínűleg ő volt a helyi orgazda. Egyébként csodálatos, hogy Marokkóban nem ismernek problémát, mindent megoldanak, amire az embernek szüksége van.
Innét még mindig sok volt hátra, be kellett hozni a másfél napos lemaradást. Egyébként a lámpák jól működnek a kocsi elején és átértékeltük a koromsötét éjszaka fogalmát is. Viszont a szembejövők folyton reflektorral közlekednek, de felháborodnak, ha az ember nem veszi le a sajátját. Még mindig sok volt hátra, és amikor Miki látni vélte, hogy nekimegy egy piramisnak, akkor átadta a kormányt. A Hotel Nidarosban szálltunk meg, ami a reggeli rajttól 15 kilométerre volt. A tulajdonos (sötét, szakállas ember) meglátta az autót, majd megkérdezte, hogy a Duna az egy televízió-e. Nagyot néztünk, kiderült, hogy van vagy 750 csatornája és a logóról felismerte a miénket.

Január 23.

Az éjszakát a recepción töltöttük, mert nem volt szabad szoba, de mondták, hogy a kanapékon alhatunk. ebből nekem nem sok lett: beértünk reggel 5-kor, negyed 6 tájban pedig megindultak az emberek. Kiderült, hogy előrehozták a rajtot a nehéz szakasz miatt, így aki nem ér oda, annak a kerülőutat javasolják. Nem értünk oda, így megint mehettünk a mezőny után. Viszont a tulajdonos közben beállította nekünk a Dunát a reggelihez, ahol éppen Carlo főzött. Itt találkoztunk két horvát férfival is, akik 3 hónapra jöttek olajat keresni. Sosem gondoltam volna, hogy Afrikában valahol horvátul fogok beszélni. A parkolóban rendet raktunk az autó hátuljában is, ahol egy felrobbant Red Bull reakcióba lépett a ripityára tört kekszekkel és mindenen bevonatot képeztek. Kitakarítottunk, kategorizáltunk, visszapakoltunk, és most úgy tűnik, több a hely hátul. Indulás Smarába.
A többiek az itiner szerint egy homokdűnés Dakar-szakaszon mentek, de mi is megtaláltuk a saját utunkat. Volt kősivatag, holdbéli táj, oázisok és rengeteg gyönyörű hely. Dömperen beizzítottuk az összkereket és nagyon jól érezte magát az úton. Végül kiértünk az aszfaltra és ott haladtunk tovább. Tan-Tanban találtunk egy egész európaias pizzériát, így hosszú idő után végre meleget vacsoráztunk. Egyébként indulás óta a füstölt húsos babkonzervről álmodozom. Sem a kempingszéket, sem a gázfőzőt nem vettük még elő. Vagy azért, mert idén tényleg hajtani kell folyton, vagy a tavalyi pihenős képeken ráérős túrások voltak. Innét már nem volt sok hátra: végre beértünk Smarába a bivouacba, és találkoztunk a korábban elhagyott ismerősökkel. Meg is lepődtek a többiek, volt, aki úgy tudta, hogy motorhiba miatt feladtuk a versenyt és már hazafelé tartunk. Így terjednek a rémhírek. Imiék csináltak nekem babkonzervet is, úgyhogy semmilyen hiányérzetem nincs. A szakasz egyébként mindenkinek kalandos volt: volt, aki elsüllyedt egy sóstóban, volt, aki felborult, és olyanokkal is találkoztunk, akiknek lerepült a tetőcsomagtartója. Végre bekeveredtünk a sátorba, aztán aludtunk, mint a bunda.

Január 24.

Reggel együtt rajtoltunk a Bencéékkel és a Lustiékkal. Smarában egy pékséget kellett volna megtalálni a piacon, de nem volt sehol. A helyiek egyébként nem értették, hogy miért nem jó nekünk a másik pék, nála is lehet mindenfélét venni. Az itteni kenyér egyébként egy vastag, lapos, kör alakú pizzatésztára hajaz, arra még nem jöttünk rá, hogy hogyan kell megkenni rendesen. Mondjuk ez autóban nem okoz túl sok fejtörést, többnyire kis darabokban, májkrémbe mártogatva nyomkodom a Miki szájába. Meg is jegyezte, hogy mostanában nagyon egysíkúan főzök. A Bencéékkel egész nap együtt maradtunk.
Laayonne-ban, Nyugat-Szahara fővárosában pedig egy hentest kellett megtalálni és az ő lakásától mérni a szöget és a távolságot. Kavarogtunk a városban és egész véletlenül a hentes testvérébe botlottunk. Megmutatta a házat, de rengeteg gyerek lepett el bennünket. Ha híre megy, hogy valahol megáll egy idegen autó, ezek valahogy leadják a drótot egymásnak. Adni egyébként azoknak szoktunk, akiken látszik, hogy örülnének neki, de szerényen kivárják. A többi gyerek agresszívan koldul, de nem azért, mert égető szükségük lenne bármire is, hanem tudják, hogy ajándékot kapnak. Nekik nevelési célzattal nem adunk. A betű megfejtése egyébként a nyugat-szaharai ifjúsági- és sportminisztérium közelében volt, ami hasonló állapotban volt, mint a többi sikátorban álló épület. A gyerekeket láttuk, a sportéletről keveset tudunk...
Az út egészen az óceán partjáig vezetett. Ez valami félelmetes látvány volt! Óceán, homokdűnék, felhők és egy régi hajóroncs. Egy betű volt a hajóroncson a feladat, de végül senki sem találta meg. Egyébként jókor érkeztünk, a dagály miatt órákig várt a többi csapat, hogy elhúzódjon a víz és meg tudja közelíteni a feladatot. Itt ért minket a naplemente is, ami valami elképesztő volt azzal a rengeteg színnel és fénnyel. A forgatást végül a felhők szakították félbe, ugyanis eltakarták a Napot.
Elkezdtünk keresni egy termálforrást is, ami szintén feladat volt. Az egyik ellenőrző pontnál megkérdeztünk egy katonát, hogy merre kell menni a forráshoz, mire csodálkozva annyit mondott: ember, ez a Szahara! Valahogy a dakhlai fuvarozócég telephelyén kötöttünk ki, akik szinten bizonygatták, hogy nekik is van az udvaron forrásuk, nyugodtan fürödjünk meg. A pont nem lett meg, ezért Mikivel még gyorsan megkerestük a hátramaradt hármat, majd a tábor felé vettük az irányt. Na, ezen az úton elakadtunk. Volt egy nyomvonal, ami sárban ért véget, Dömper pedig elásta magát. Érdekes, hogy a helyiek szépen kövekkel lezárják az utat, ha nem lehet arra menni. Tudják, hogy ők mentek rajta x ideig, majd vissza kellett fordulniuk, ezért jeleznek, hogy ne szivassák a másikat. A magyarok ezzel szemben mit csinálnak? Odajönnek, hogy jaj, mi is így jártunk negyed órája ugyanitt. Szerintem egész éjszaka húzogatni kellett a beragadt autókat. A szállás egyébként közvetlenül az óceán partján volt, de sokat nem láttunk belőle: este sötétben érkeztünk, reggel sötétben távoztunk.

Január 25.

Hajnali kelés, hosszú várakozás a határon, meleg vacsora, szokatlanul sok alvás. Ez röviden a nap krónikája. Reggel 5-kor volt eligazítás (ez otthoni idő szerint 6), aztán rajt. Az utolsó olcsó benzinkútnál (118 forint egy liter gazolaj), teleraktuk a tankot és a kannákat. A határátlépés kb. 8 órán át tartott: helyi rendőrség, vám, országos rendőrség, rendőrség, vám. Mindenhol ezer papír, sok kérdés, lassú ügyintézés. A két határ közti elaknásított senki földjén rengeteg roncs volt az út mentén. Itt egyébként elakadt a szervezői busz is, de hamar kihúzták. Itt már a nap is elég erőteljesen sütött, bár a helyiek szerint szokatlanul hideg van. Miki az egyik rendőri ellenőrzőpontnál a lépcsőn ülve elaludt. A vízum szerint házasok vagyunk, ezért nagy tisztelettel vannak irántunk.
Végre egyszer világosban beértünk a táborba, tudtunk naplementés képeket csinálni és kempingszékben meleget vacsorázni. A tábort egyébként körbe minden irányból katonák őrizték. Elvileg 3000 katona van 600 versenyzőre, anyukám kérdezte is, hogy bemutatták-e már nekem a rám vigyázó ötöt. Mondjuk ez pisilésben okoz némi fejtörést, mert eddig a sátraktól kicsit messzebb szoktunk elhúzódni, most viszont ott áll a komplett hadsereg. Eves után leadtuk a feladatlapot, majd behúzódtunk a sátorba. A homokvihar itt is látogatást tett: a szellőzőkön csak úgy ömlött be a homok. Miki végül egy törölközővel és néhány kukászacskóval orvosolta a dolgot. 9 után el is aludtunk, bar én az elmúlt napok kevés alvása miatt éjfélkor felriadtam, hogy indulni kell. Nem kellett, így reggel fél 7 előtt ki sem bújtam a hálózsákból.

Január 26.

Reggel az eligazításnál tudtuk meg, hogy nem az eredetileg tervezett útvonalon haladunk tovább. Ezt egyrészt a homokviharokkal indokolták, másrészt azzal, hogy az érintett területekhez közel tuareg felkelők laknak. Az is kiderült, hogy valamelyik csapat megrongálja a feladatokat, ezzel tönkretéve több száz ember versenyét. Eltüntetik a jeleket, átfestik a pontokat, stb. Valamelyik táborban biztosan kiderül, hogy kikről van szó és a csapattagok dühét elnézve nem marad büntetlenül a dolog.

2009. JANUÁR 27-28. - SÜRGÖNY MAURITÁNIÁBÓL

Halvacsora a tengerparton, pofátlan szállásadó és pénzlenyúlás, valamint Zsófi frizbizni és ceruzát hegyezni tanítja a helyi gyerekeket.

A módosított útvonal csaknem háromszor olyan hosszú volt, mint az eredeti, ezért pár pontot ki is hagytunk, hogy gyorsabban haladjunk a cél felé. A Miki németektől szerzett trackjén viszont jelöltek egy újabb hajóroncsot. Ezt Misiékkel, Pistiékkel és a menet közben hozzánk verődött egyetemistákkal meg is néztünk. A hajóból sajnos már csak néhány alkatrész maradt, de a fiúkat ez nem is zavarta annyira: úgy belevetették magukat az óceánba, mint a kisgyerekek. Közben jött egy helyi férfi is, aki néhány meleg ruháért (ekkor mar legalább 30 fok volt...) ígért nekünk halat. Kisvártatva visszatért egy nagy nejlonzacskóval, benne a frissen kiemelt zsákmánnyal. Kérdeztük, hogy megsütné-e nekünk, mire nem sokat habozott: egy régi hűtőrácsot körberakott kövekkel és alágyújtott a rőzsének. Még visszaszaladt valamiért a faluba, mi pedig elkezdtük csipegetni a halat. Amikor ismét felbukkant, valószínűleg úgy gondolta, hogy még nincs kész az ebéd, ezért a megkezdett szeletet messzire elhajította és egy másikat rakott a tűzre. Hozott polipot és lepényhalat is, majd egyre többen jöttek megnézni a faluból a "fehéreket". Elkezdték mondani, hogy kinek mi a panasza és kérdezték, hogy tudunk-e segíteni. Az egyiknek az ujjában lehetett valami elszakadva: törés nem volt, de nem tudta mozgatni és nagyon fájt neki. Az egyetemisták csapatából Etivel nekiláttunk doktornőset játszani, vagyis bekentük izomlazító krémmel és bekötöztük a sérült ujjat. Egy másik fiúnak a lábában volt három hatalmas seb, ide már gumikesztyű kellett. Eti becsepegtette Betadinnel a sebet, én pedig steril gézlapot raktam rá, majd körberagasztottam. A megkezdett csomagot ott is hagytuk nekik, hogy később át tudják kötni. A séf egyébként a lakomáért cserébe ajándékcsomagot kapott, amibe fájdalomcsillapítót és vitaminokat is tettünk.
Miki közben elment megnézni a falut, de meglepődött, mert se gyerekkel, se nőkkel nem találkozott. Valószínűleg a munkaképes férfiak itt töltik a halászati szezont, de egyébként máshol laknak.
A kis kitérő után az út Mauritánia fővárosába, Noukachott-ba vezetett, ahol utolértek bennünket Bencéék es Lustiék is. Az elrejtett betűk felfedezése után újabb hosszú út következett: el kellett jutni Atarba. Dömper közben megint elkezdett levegősödni, úgyhogy a 10-es kulcs ma sem maradt a kesztyűtartóban. (Múltkor egyébként annyira hozzám nőtt ez a szerszám, hogy éjjel a hálózsákomból varázsoltam elő).
A szállás egyébként egy disznóól volt, de tényleg. Sehol egy egyenes felület és mindenhol szemét. Ráadásul a helyi emberke úgy próbált minél több embert a térre suvasztani, hogy más ne tudjon kimenni. És itt jött a nap fénypontja: mindezért 25 eurót kért! Ha tudtuk volna, a környékre sem tesszük a lábunkat, de nem volt menekvés. Megfürödtünk a jéghideg vízben, majd alvás. A sátrunktól kb. 5 méterre ült az egyik katona egy műanyag széken (megint védtek minket körben), éjszaka pedig időnként arra ébredtem, hogy a másikkal társalog.

Január 27.

Reggel megint megjelent a "díszbipásztor", hogy fizessünk a szállásért, különben nem mehetünk el. A pofátlanság csúcsa, amit ezek művelnek. Turisztikai adó, úthasználati díj (nincs is út!), disznóól szállás. Ráadásul a reggel megjelenő helyi árusokkal sincs kedve tárgyalni az embernek, ha előtte mindenért lenyúlják. Amíg felszámoltam a szállást, Miki kikötött Dömperen egy vákuumcsövet és a tágulási tartályt. Olajat tett az első difibe, kicserélte a gázolaj-szűrőt, aztán elindultunk.
Ez a nap meglehetősen keménynek indult, egy korábbi Dakar-szakaszon kellett haladni. Egy olyan 50 kilométeren keresztül jól tudtunk haladni, a puha homokban azonban mindenki elásta magát. Találkozunk 4 teherautónyi katonával is, ők is egyik társukért mentek be erre a szakaszra. Egyébként pont egy nomád család birtoka előtt akadtunk el, ezért gondoltuk viszünk nekik ajándékot. Nem voltak otthon, viszont a környéken hamar híre ment, hogy itt vagyunk és sorra hozták portékáikat. Náluk a pénz nem igazán bír értékkel, ezért cserekereskedelmet folytattunk: néhány góliát elemért és gyógyszerért szert tettem pár darab helyi, festett teás pohárra. Adtam egy kisfiúnak frizbit és megmutattam hogyan kell játszani vele. Kaptak ceruzát is, de akkor csodálkoztak csak igazán, amikor megmutattam nekik a ceruzahegyezőt.
Dömpert szépen kiástuk, majd elindultunk visszafelé a kerülő úton.
 

2009. JANUÁR 27-31. - ITT A VÉGE!

Január 27. folytatás

Kicsit európaiasodtunk. A kerülőút közben mérlegeltük a dolgokat, majd arra jutottunk, hogy Nouakchottban töltjük az éjszakát. Nem apróztuk el a dolgot, egyből a Hotel Tfeilába mentünk, ami korábban Novotel volt. Luxusszálloda, őrzött parkoló, de ami a legfontosabb: hatalmas fürdőszoba. Csak úgy hömpölygött a kádban a homokos víz. Azért hihetetlen, hogy mekkora kontrasztok vannak. Tegnap még egy szeméttelepen aludtunk, ahol víz sem volt, ma meg több nyelven beszélő portás várt minket. Megvolt az ára, de megérte.

Január 28.

Igazi fejedelmi reggelivel kezdtünk: a szokásos májkrémes kenyér mellé volt mackósajt és banán is. Egyébként nagyon ráéreztünk az autóban evés művészetére, lehet, hogy otthon is a garázsba járunk majd. Az egyik utcában megláttuk a Pisti és a Gergő autóját meg a Passatosokat. Kiderült, hogy ők is itt éjszakáztak. Tegnap hamar ideértek, várost néztek, vásároltak és megmártóztak az óceánban.
Innét együtt mentünk végig az aszfaltúton Kiffáig. Útközben azt is megtudtuk: a lehető legjobb döntés volt a fővárosban éjszakázni, mert a másnapi szakaszt eltörölték, így feleslegesen vezettünk volna éjszaka.
Kiffában egyébként nagy mezőnytalálkozó volt: a versenytársak mellett a túrások is itt töltötték az éjszakát. A hangulatképek különösen jól jönnek majd a filmhez, azt hiszem megismerték a helyi katonák a magyar virtust.

Január 29.

Kiffából egy földúton, majd a szavannán találtuk magunkat. Egész nap magas fû és zöld fák között kerestük az ösvényeket, de egész jól boldogultunk. Időközben átértünk a zöldhatáron is, ami azért érdekes, mert az országba bejutni 8 órán át tartott, úton-útfélen katonai ellenőrzőpontok voltak, a déli határ meg teljesen nyitott.
Már sötétedett, mire Nioróba értünk. Egy rendőr mondta meg, hogy hol lehet tankolni és pénzt váltani. Ennek az volt az érdekessége, hogy egy egyirányú út végén lehetett intézkedni, ami persze a mi oldalunkról behajtani tilos volt. Miki kérdezte, merre lehet kerülni, mire a rendőr mondta, hogy ne törődjünk semmivel, csak így egyenesen menjünk be. Kicsit lazán értelmezik a közlekedést errefele, de mindenki más is behajtott.
Továbbmentünk Korera Kore felé, ami az esti cél volt. Jól jött Dömper keresőlámpája: az autóban ülve ezzel néztük, merre is megy az út. Egyébként többen is csatlakoztak hozzánk, és az is kiderült, hogy Dömper a leghihetetlenebb talajviszonyok közepette is ki tud húzni más autókat a bajból. Célba értünk és sosem gondoltuk volna, hogy ekkora örömöt okozhat az embernek a Globus konzerv.

Január 30.

Folytatódik a szavanna, párduc-oroszlán-gorilla nélkül. A szakaszon együtt mentünk Imivel, Misivel, Pistivel és Gergővel. Tegnap este az egyik bukkanónál elszállt az egyik áramkörünk, így se rádió, se CB, se állandó táp a GPS-nek, se duda. Így próbáljon meg valaki kommunikálni. A feladatok csupa szimpatikus falun vezettek keresztül, szóval megállás nélkül osztottuk az ajándékot. Egyik helyen például egy komplett falu állt az út szélén, de nem közelítettek felénk. Megkerestük a főnököt és adtunk neki füzeteket, játékokat, elemeket és fájdalomcsillapítót. Egy másik helyen, Bereliben a falu kútját kellett megkeresni. Annyira kedvesek voltak az emberek, hogy Misi úgy döntött: itt adja oda azt a zsák ruhát, amit adománykent hozott. A falufőnök átvette a csomagot, megnézte mi van benne, összeterelte a helyieket és elkezdte kiosztani aszerint, hogy kinek mire van szüksége.
Karadje előtt megálltunk tankolni és irdatlan mennyiségű gyerek lepett el minket. A "cadeu"-kórus itt már inkább idegesítő volt mindenki számára és éppen azon tanácskoztunk, vajon ki tanította meg őket, hogy ajándékot kell követelniük. A felnőttek szépen békésen elvannak, de a gyerekek erőszakossága turisztikailag is hátrányosan hat. A kút előtt Pisti autójának csapágyas lett a váltója és nagyon fel is melegedett. Elhatározták, hogy egyből Bamakóba mennek és keresnek egy szerelőt, Misiék pedig elkísérték őket.
Itt már volt térerő, megkaptam az SMS-hírszolgáltatásokat és nagyot néztünk, amikor kiderült, hogy otthon mekkora havazás van. Annak viszont most az egyszer örültünk, hogy gyenge a forint az euróval szemben, mert így többet kapunk Dömperért idekint. Fura ezt írni, nagyon fog hiányozni. Annyi mindent csináltunk rajta, és az összes hülye rázogatásával meg levegősödésével együtt is szeretünk. Bár mire leértünk, úgy tűnik minden megjavul rajta.
Az esti szállás egy iskola udvarán lett volna, ahol füzetekkel és tollakkal lehet fizetni. Csakhogy a tanár, aki elvileg várt minket, sehol sem volt, viszont több száz gyerek üvöltött, hogy ajándékot akar. Na így táborozzon le, aki tud. A szállást végül odébb tették kb. 800 méterrel.

Január 31.

Reggel vissza kellett menni az iskolához átadni az adományokat, de ekkor már egy egész más kép fogadott. A helyiek zenével és színielőadással vártak. Nagyon jó volt a hangulat és rengeteg mosolygós embert láttunk, akik örültek, hogy a kicsik végre tudnak rendesen iskolába járni.
Már csak a cél volt hátra, illetve három feladat. Az egyik a Niger partján volt, ahol minden olyan volt, mint a filmeken. Halászok, mosó nők, stb. Csak 10 kilométerre lehettünk Bamakótól, amikor Dömper megmakacsolta magát és eltüntette a kuplungot. Szerintem tiltakozik az eladása ellen. Innen kettes felezőben mentünk, mindig éppen arra, amerre lehetett. Sajnos így is több piros lámpával találkoztunk, így folyton újra kellett indítani. Némi kavargás után elértünk a Salaam Hotel parkolójába, ahol még meg sem álltunk, máris hárman érdeklődtek Dömper iránt. Túl sokat egyelőre nem kínáltak, de idővel azért ment felfelé az ára. Még nem adtuk el, várjuk a megfelelő gazdát.
A feladatlap leadása után megkerestük a Hotel Seguere-t, azt a szállást, amit már novemberben lefoglaltunk. Már vártak minket, igaz azt is mondták, hogy Miki édesapja már tegnap elfoglalta a szobát. Kiderült, hogy valami őrült ezt füllentette, őt végül kilakoltatták. A szobát kitakarították, mi pedig birtokba vettük. A tulajdonosok egyébként nagyon kedvesek és a konyhát elnézve ma igazi nagy vacsora lesz.
Az esti eredményhirdetésről és az azt követő buliról később számolunk be.

2009. Január 31 - FEBRUÁR 2. - DÖMPER ELKELT
 

Január 31. folytatás

Pistiék autója végképp megadta magát, ezért úgy döntöttek, a kamionon vitetik haza, ők pedig repülnek. Kimentünk hát a reptérre megkérdezni, mennyiért tudnának hazajutni. A legolcsóbb jegy 610 euro volt Romáig, azt viszont sokallták. Érthető, hiszen egy nappal előtte 370-ért vettek jegyet mások a Hotel Lybiában. Mint kiderült, az még promóciós jegy volt, de mivel majdnem megtelt már a gép, drágultak a jegyek. Misiék felajánlották nekik, hogy beülhetnek hozzájuk, hazaviszik őket. A reptéri kör miatt az eredményhirdetés elejét lekéstük. Na jó, az egész eredményhirdetést. Amikor odaértünk, tódult ki mindenki felháborodottan. Úgy tűnik, nem minden stimmelt az eredménnyel - legalábbis a résztvevők szerint. A győztest kifütyülték, a végeredmény pedig még sokáig vita tárgya lesz. Jövőre biztos pontosabb szabálykönyv kell, részletes szabályokkal.
Beszélgettünk sokakkal, mindenki rengeteg élménnyel állt a Club Ibiza előtt. Az eladó autók tulajdonosai meg a Salaam Hotel parkolójában, ahol a helyi nepperek ellepték a mezőny kocsijait, mint lámpát a legyek. Nagyon nyomottak voltak az árak, első nap mindent 2000 vagy 2500 euróért akartak megvenni, kevés sikerrel. Azért volt, aki bizniszelt, egy ezer éves Passatot olyan jó áron adtak el, amit senki sem gondolt volna. Nekünk is voltak ajánlataink, de nem adtuk Dömpert. Még.

Február 1.

Ajándékosztás. Ez volt a napi program, végül ez is elég nagy veszekedésbe, sőt verekedésbe torkollott. Délelőtt mentünk az iskolába, ami mar önmagában sem volt egyszerű a bamakói forgalomban. A konvoj végül megérkezett, rengeteg gyerek, helyi TV, stb. Elkezdtük lepakolni a kamiont, először csatárláncban, aztán került néhány kézikocsi. Az udvar lassan megtelt dobozokkal, és nagy örömünkre előkerült Kálmán bá’ számítógépe, faxgépe és tv-je is. A mi dobozainkat nem találtuk.
Mar éppen kezdődött volna az ünnepség, amikor a helyi híradó stábja kapott egy telefont, és elvágtatott pár sarokkal arrébb. Vártunk, hiszen a média hatalom ugye. A gyerekek addig táncoltak, aminek csupán annyi lett az eredménye, hogy olyan porfelhőt kavartak, ami a kocsik után szokott maradni egy-egy porosabb szakaszon. A stáb végül visszajött, és minden mehetett a maga útján. Kicsit később ezt mi is megpróbáltuk, nem sok sikerrel. Meglehetősen bosszantó volt, hogy miután több tízezer euro értékű adományt otthagyott a mezőny az iskolában, a kapun kilépve több száz gyerek üvöltő kórusa fogadott "kado, kado", vagyis ajándék, ajándék kiabálással. Mondtuk nekik, hogy ott van bent az udvaron, de nem érdekelte őket. Dörömböltek az ablakon, ajtón, rugdosták a kocsit. Olyan érzésünk volt, mint egy zombi filmben, amikor minden irányból jönnek felénk, és nincs menekvés. Innen még volt, siettünk is elhagyni a környéket.
Aztán jött a délután és a feketeleves. Elvileg egy közkórháznak akartunk adományt vinni, de egy Magyarországon tanult helyi fogorvos, Pat alaposan felkavarta a kedélyeket. Nem nézte ugyanis jó szemmel, hogy az adományokat nem oda akarjuk vinni, ahova ő szeretné, ami egy magánklinika lett volna. Gyülvészi Tibor és a SporTime csapata gyakorlatilag közelharcot vívott az adományok védelmében, volt fenyegetőzés rendőrrel, hogy mindenkit letartóztatnak, mert Maliban nem nekünk van szavunk, és elcsattant egy pofon is. Nem volt szép befejezés, ráadásul végül egész éjjel nem engedték a helyi hatóságok lerakni az adományt. Mint kiderült, a kamionon hozott kerekesszéket Pat már előre eladta... No comment.
Végül a legszomorúbb - legalábbis számunkra. Tudtuk, hogy eljön a pillanat, de valahogy reménykedtünk a csodában. Eladtuk Dömpert. Sokan jöttek, kérdezgettek, és tettek olyan ajánlatokat, amelyek meg sem közelítették az autó értékét. Nem is adtuk, végül kaptunk egy olyan ajánlatot, amely csak kisebb veszteséget hozott. Szóval megegyeztünk, és Dömper gazdát cserélt. Zsófi annyira szomorú volt, hogy ezt a bejegyzést nem is volt hajlandó megírni. Ráadásul a vevő egy pillanat alatt beült, és mar ott sem volt. Bónuszként a fényképezőgépünk is elromlott, így még egy utolsó képet sem tudtunk csinálni hűséges társunkról. Reméljük, hogy jól bánnak majd vele.
Azért nem maradtunk autó nélkül: Mikucza Tamásék Pajerojával megyünk tovább, amit köszönünk szépen. Remélem nem haragszik meg, de Dömpert jobban szerettük. Este ismét nagyon finom vacsorát ettünk, szerintem a város legjobb hoteljében vagyunk. Pedig nem is tartozik az ötcsillagosok közé.

Február 2.

Szomorú ébredés, Dömp nélkül. Gyorsan átmentünk Misiékhez, akik ma indultak haza Pistiékkel a hátsó ülésen. A Mazda már a kamionon volt, a fiúk sehol, így elköszöntünk Imitől és Misitől, aztán visszajöttünk. Misi még egy fényképezőgéppel is kisegített, hogy a következő két hetet is megörökíthessük.
Reggeli közben kiderült, hogy Bencéék autóján meg kell javítani a turbót, így csavarkeresésbe kezdtünk Bamakóban, végül egy taxis hozott neki. Zsófi és Juli kitakarította Bence autóját, most csillog, mint az új. Én közben befizettem egy hajóútra a Nigeren, egy óra alatt sokat nem lehetett látni, de egy krokodilra azért futotta. Meg arra is, hogy lássuk: a folyóparton jól megfér egymás mellett a folyóban mosó szegény ember és a kamerával védett luxusvilla.
Még be kell mennünk a rendőrségre beüttetni az útlevelünkbe, hogy itt vagyunk. Mivel zöld határon jöttünk be, nincs pecsét az útlevelünkben, ami kilépéskor gond lehet. Nagyrészt bepakoltunk a Pajeróba, elvileg holnap indulunk tovább, de lehet, hogy maradunk még egy napot. Fáradtak vagyunk.

2009. FEBRUÁR 3-8. - BAMAKO UTÁN TÖRTÉNT...
 

Február 3.

Útlevél rendben, olajcserék kipipálva, kezdődhet a móka. Lusti és Norbi a Grand Hotelben laktak, ezért oda szerveztük a délutáni programot, egész pontosan a medence partjára. Jó volt végre egy kicsit semmit tenni. A szállodában nem tűnt fel senkinek, hogy nem ott lakunk, mert hát fehér-fehér. A strandolás után átmentünk a város legjobb éttermébe. Állítom, hogy az, nagyon jó ételek vannak, jó áron. Hosszú idő után előételként megettünk egy tál sült krumplit ketchuppal, hogy legyen némi Amerika is a dologban. Utána pizza jött, de nem akármilyen. A félbehajtott tésztában volt sonka, tojás, valami halféle meg sok-sok sajt, a többit nem is tudom, de együtt nagyon jó ízt alkottak. Ha járunk még arra, megint olyat fogok kérni.
Vacsora közben Lustiék megjavították a Pajero pótkerekét is, így az autóval minden stimmel. Bár ami a pakolást illeti, nálam a "tele van a kocsi" mondat egészen új értelmet nyert. Norbitól és Lustitól elköszöntünk, ők egyébként holnap indulnak haza, de nem sietnek, ahol gondolják, ott időznek még egy kicsit.

Február 4.

Reggel korán felkeltünk, bepakoltunk és együtt reggeliztünk Bencéékkel. Tök rendes tőlük, hogy felkeltek miattunk, még nyugodtan lustálkodhattak volna. Búcsút vettünk tőlük, majd útnak indultunk. Bence és Teknős egyébként hazafelé megmássza az Atlasz legmagasabb pontját, Juli pedig még nem döntötte el, mivel tölti ezt az időt.
Az előre eltervezett útvonalon haladtunk: Segou és Mopti érintésével Bandiagaráig. Némi megjegyzés az útról: megint vettünk kb. másfél kiló banánt, ennek elfogyasztása nem volt több 5 percnél. Ha van valahol banánevő verseny, akkor be kellene neveznünk, mert nagyon megy a dolog.
Már este volt, mire elértük Dogonföld fővárosát, ahol egy egész jó szállót láttunk az út mentén. Sajnos nem volt szerencsénk, teltház volt. Felajánlották, hogy sátrazzunk a teraszon, de ez első hallásra fura volt. Kiderült, hogy itt ez abszolút divatos, így legközelebb elfogadjuk. A fogadósok egyébként pillanatok alatt körbetelefonáltak, hogy hol van szabad szoba a városban, így végül egy aubergeben kötöttünk ki. A szobáról annyit, hogy inkább két fél volt: Mikit is és engem is már ott lakókhoz akartak befektetni plusz emberként. Inkább felvertük a sátrat.

Február 5.

Kicsit érdekesen mérnek itt a benzinkutakon. Tegnap Moptiban tankoltuk tele az autót, azóta jöttünk 60 kilométert, és reggel a kutas 25 litert tett a tankba. Most vagy az autó fogyasztása ugrott így meg (ezt nem hiszem, aszfalton mentünk, 90-nel, klíma nélkül), vagy a kutas egy varázsló. További érdekesség, hogy a dogonok egyáltalán nem tudnak összeadni. Két szám összege gyakran kevesebb, mint az egyik önmagában. Gond a pénzvisszaadás is: gyakran csak a kért címlettel lehet fizetni.
A helyi idegenvezetők, úgynevezett guide-ok minden kereszteződésnél elleptek minket, hogy elkísérnek felfedezni a dogon falvakat. Jó pénzért mindent beszereznek, ami kellhet, elvisznek az általuk fontosnak tartott látnivalókhoz, intézik az étkezést és a szállást. Csak éppen arra nem akartak menni, amerre a Miki kinézte az utat, így hát egyedül vágtunk neki az útnak. Elsőként Songhot látogattuk meg, ahol meg is lepődtek, hogy két fehér ember jön guide nélkül. Szerencsénk volt, mert helyben is lehetett bérelni, ráadásul sokkal jobban jártunk. A helyi fiú, Amadou abszolút tisztában volt a helyi viszonyokkal és nem sürgetett, ha valamit meg akartunk nézni. Márpedig ebben a manófaluban volt látnivaló. Először is meg kellett "vásárolni" az időseket, hogy megengedjék, hogy videózzunk. Ebben a kultúrában azt várják a turistáktól, hogy hozzanak magukkal kóladiót. Ez valami sárgabarack nagyságú gyümölcsféle, de van benne valami kábítószer is. Ezt rakják egész nap és nem törődnek semmivel. Az egyik ilyen idős embernek olyan csíkszeme volt a kóladiótól, hogy alig látott, de nagyon "laza" volt. őket egyébként ogonoknak hívják és nagy tisztelettel bánnak velük, etetik-itatják őket.
Amadou elvitt minket a kézműves szekcióhoz is, ahol egy fura szövőgép-szerűvel csináltak mindenfélét. Volt köztük egy ogon is, aki saját bevallása szerint 90 éves volt. Ez azért érdekes, mert Maliban a várható élettartam olyan 40-45 év körül van. A falu alapos megtekintése (leforgatása) után felmentünk egy sziklához, amin ősi barlangrajzok voltak. Hogy valójában mikoriak, azt nem lehet tudni, de csupa olyan alakzatot és állatot ábrázolnak, ami a dogonok életében fontos. Ennél a sziklánál szokták egyébként körülmetélni a kisfiúkat is, de ezt most nem mesélem el, mert ha mindent elmondok, akkor ki nézi meg a filmet?
Innét meg sötétedés előtt át akartunk érni Sanghába. Természetesen aszfaltút itt sem volt, úgyhogy a korábbi nyomokon haladtunk. Egy dogon fogadóban töltöttük az éjszakát, de keveset aludtunk, éjjel is 35 fok volt.

Február 6.

Sanghából lekeveredtünk a falaise aljára. Ez leszakadt partfalat jelent, ami azért érdekes, mert a helyiek az össze-vissza álló szikladarabokra kezdték el építeni falvaikat, úgy, hogy a házak egymás felett voltak, de a vízszintes és függőleges szó fogalmát még hírből sem ismerték. Egyébként ide is saját guide nélkül érkeztünk, csodálkoztak is, hogy hogyan kerültünk ide. Hát GPS, térkép, józan paraszti ész. Banani mellett egész véletlenül egy krokodilos tóba ütköztünk. 1000 cfa-ért meg lehetett nézni (ez kb. 400 forint kettőnknek). További 1500 cfa-ért produkció is lett volna: megetették volna őket csirkével. A tó egyébként körbe volt kerítve és legalább 8 krokodil lakott benne.
Tovább haladva elértük Tirelit, ahol közelről is megnézhettük a helyi építészetet. Guide ide is kellett, azt mondták, szent helyek vannak, amiket el kell kerülnünk. Sajnos a Miki által interneten kinézett helyeket nem találtuk, de az is lehet, hogy némiképp átalakultak.
Estére ki akartunk érni Douentza-ba, ami már aszfalton volt. Az egyik helyi erő 30000 cfa-ért akarta megmutatni az utat, a másik megtette 2000-ért és egy pólóért. Mentünk át a sok-sok manófalun, de egyszer csak egy iskolaszerűséget láttunk az út mellett. Megálltunk, két tanár pedig nagyon meglepődött, amikor kiderült, hogy egy csomó tanszer van nálunk és nekik akarjuk adni. A suliba egyébként vagy 300 gyerek járt, akik három sötét tanteremben ültek. ők is nagyon örültek nekünk, sőt a tiszteletünkre levonták az udvaron a zászlót, miközben a mali himnuszt énekelték.
Douentza-ba már sötétben értünk be. Kiderült, hogy erre kevés a turista: az egyik kemping ki sem nyitott, a másikban pedig csak meg egy szobában laktak. Mi az udvaron fűsátorban aludtunk, mert hát mikor alhat az ember ilyenben? Belül egyébként volt két ágy, egy asztal és szék is, de ez semmit nem vett el a szalmakunyhó-érzésből.

Február 7.

Ébredés után aszfalton mentünk Homboriig. Az úton Miki megállt felvenni egy csordát (na nem a kocsira), közben pedig odajött hozzám két kisgyerek és egy kamasz lány. A fiúk jól fogadtak, de a lány szinte végig visítva röhögött. Nem tudtuk mi lehet a baja, olyan volt, mint egy tini, aki valami világsztárt lát. Megjött az édesapa, az anyuka és még legalább öt gyerek. Adtam nekik tollat, játékokat, a nőnek meg fájdalomcsillapítót. Nem tudni, hogy milyen nyelven beszéltek, de jól elmutogattuk egymásnak a helyzetet.
Homboriban a benzinkútnál eligazítottak bennünket Adiattafene felé, ahol egy elefánt-rezervátum volt. Itt megtálaltuk Boucher-t, a helyi guide-ot (nem volt nehéz, a guide-ok igyekeznek jól öltözni). Megbeszéltük a tarifákat, majd kimentünk az erdő szélére. Először nehezen vettük észre az elefántokat, mert eléggé beleolvadtak az erdőbe. Később, ha valamelyik észrevett minket, akkor hátrálni kellett, mert ezek vad elefántok voltak, amik ha fenyegetve érzik magukat, akkor támadnak. Egyébként nem is tudom mihez hasonlítani a méretüket, de legalább kétszer akkorák voltak, mint az állatkertiek. Egy egész csordát láttunk, legalább 10-12 elefánt volt. Az éjszakát Boucher kertjében töltöttük, sátorban.

Február 8.

Szokatlanul hűvös volt a reggel, csak 15 fok volt. Összepakoltuk a kemping-felszerelést, majd adtunk a vendéglátónknak néhány hasznos ajándékot. Elindultunk Timbuktuba, ezzel utunk otthonról legtávolabb eső pontjára. Kikeveredtünk a bozótból Bambara-Mounde-nál, ahol több francia és holland turistával is találkoztunk. ők Timbuktuból jöttek és az elefántokhoz mentek, így elmondtuk egymásnak a tapasztalatokat.
Innét már egy egyenes, de rázópados út vezetett az ősi mali birodalom fővárosába. A Niger partján a kompra várni kellett egy kicsit, de közben megnéztük, hogyan pakolják meg csomaggal a tevét, és hogy a fejjel lefelé a pickupra kötözött csirkék jól megférnek a tetőn nyomorgó utasokkal.
Estére beértünk Timbuktuba, megkerestük a hollandok által ajánlott kempinget. Egyébként kezdünk hozzászokni a 35-40 fokhoz: este a 28 fokban már felvettünk egy pulcsit, mondván milyen hideg lett!

2009. FEBRUÁR 9-11. - KALANDOZÁSOK MALIBAN...

Február 9.

Timbuktuban az első dolog, ami igazán meglepett, az a szálló halljában felállított karácsonyfa volt. Sem az évszak, sem a vallásuk nem teszi indokolttá a dolgot, biztos csak megtetszett nekik. Mindenesetre diszkréten le is fotóztam.
A többi meglepetést már maga a város tartogatta. Gyönyörű, egységes városkép fogadott bennünket. Érdekes, hogy itt is másféle vályogtéglával építenek mindent, sőt, utánakérdezve az árak is nagyban eltérnek a különböző országrészeken. A mai guide-unkat Bubának hívták, de választhattuk volna Babát is. A két néven megint jól mulattunk. Bubának egyébként nagy respektje volt a városban, akármerre jártunk, mindenki üdvözölte. Egy rövid belvárosi séta után felkerestük a helyi könyvtárat. Itt a legöregebb könyv a 11. századból származott, de további 9000 ritkaságot is őriztek.
Innét a piac fele vettük az irányt. A szokásos zöldségek és gyümölcsök mellett lehetett kapni mindenféle eddig ismeretlen élelmiszert is. A hentesek meg megérnek néhány gondolatot: a poros téren, legyek és éhes kutyák gyűrűjében végzik a dolgokat. Nesze neked ÁNTSZ! Éppen ezért csak 4 üveg langyos ásványvizet vásároltunk, ami itt annyiba került, mint Bamakóban 14 üveg hideg. Egyébként megvolt a piac elektronikai részlege is, ahol szinte mindent árultak a hifitoronytól kezdve a legmodernebb mobiltelefonokig.
A várost elhagyva Koriome felé vettük az irányt, itt lehetett átkelni a Nigeren. A kompnál volt egy kis malőr: az egyik teherautónak leszállásnál szétment a differenciálműve, így 2 kerékkel a kompon, 2 kerékkel a földön elkezdték szerelni. Addig a mögötte állók sem tudtak leszállni, de ezek az időkiesések itt az égvilágon senkit nem zavarnak. Elromlott, majd megjavítják, aztán megyünk. Miki közben elment néhány vágóképet csinálni, csakhogy közben úgy döntöttek, elindítják a kisebbik kompot. Mivel a 10 ház között sikerült elkerülnünk egymást, a kompot nélkülünk indították, ami újabb 2 óra várakozást jelentett.
Végül csak átjutottunk, de még így is 210 kilométer következett az aszfaltútig, amit jó lett volna világosban megtenni. Moptiig akartunk eljutni, de a korábban kinézett szálláshely (ami előtt egy autó sem állt), mint kiderült tele volt. Mindegy, továbbmentünk, mondván annál közelebb leszünk reggel Djennéhez. Ez annyira jól sikerült, hogy észrevétlenül megtettünk újabb 150 kilométert és a Djenne-i leágazás után egy kilométerrel eszméltem, hogy hoppá, megjöttünk. Itt is volt egy GPS-ben rögzített táborhely, de ez inkább csak amolyan vadkemping volt. Körben tehenek és bikák legelésztek, ezért én úgy döntöttem, hogy inkább az autóban töltöm az éjszakát. Féltem, hogy átgázolnak a sátron, így Miki végül saját magával osztozott a hatalmas hálóhelyen.

Február 10.

Zsófi éppen ruhát tereget, úgyhogy én folytatom. A reggeli ébredés a Niger partján kellemes volt. Kecskék, birkák és marhák keltettek, igen nagy számban. No meg a hozzájuk tartozó érdeklődő juhászgyerekek. Zsófi ugyan félt egy kicsit az éjszakától, de semmi baj nem volt. Amúgy is egy olyan táborhelyen aludtunk, ahol előttünk már mások is voltak, így is találtunk rá. Még otthon, előre letöltöttem az erre utazók trackjeit, és az egyik ilyenen találtam ezt a helyet is. Bevált, ajánlom másoknak is. De visszatérve a gyerekekre. Miközben csomagoltuk el a dolgainkat, gondoltuk adunk nekik ezt-azt. Zsófi előszedett néhány frizbit. Nem igazán tudták, mit kell csinálni vele, úgyhogy Zsófi megmutatta nekik, amiből hatalmas reggeli játék keveredett. Legalább negyed óra hangos nevetés közepette próbálta mindenki elkapni, majd újra eldobni. Közben többen lettünk, a hangokra még néhányan jöttek a környező fák árnyékából. A játéknak végül az vetett véget, hogy elkezdtek szétszaladni az állatok, erre a gyerekek is elfutottak minden irányba, hogy újra összeterelje ki-ki a saját nyáját. Ezt már nem vártuk meg, elindultunk Djenne felé.
Tudtuk, hogy itt is kompolni kell majd, és a tegnapi rossz élmények szép lassan felsejlettek bennünk. Pedig nem kellett volna, mindössze pár száz métert kellett leküzdeni, fél óra alatt meg is fordult a hajó. Ez a fél óra viszont elég hosszú volt annak tükrében, hogy a parton ismét megszálltak minket a mozgóárusok, és megpróbáltak mindent eladni, ami csak elfért a kezükben, a fejükön és a zsebeikben. Amikor végre a kompon voltunk, azt hittük, leráztuk őket, de nagyot tévedtünk. Úgy tűnik, az ilyen rövid menet - legalábbis az árusoknak - ingyenes, így akire csak egy pillantást is vetettünk, jött velünk a túlpartra, és egész úton mellettünk állt, hátha lesz valami üzlet. Nem volt. Pedig... De erről később. Djennét nem nehéz megtalálni, a kompról egyetlen út megy tovább, és az ember egyszer csak a világ legrégebbi és legnagyobb vályogépítménye előtt áll. Persze itt is megindult felénk egy tucat helyi emberke, aki vagy eredeti nyakláncot akart eladni, vagy körbevezetni a városban, vagy a kocsira vigyázni, amíg a másik körbevezet, vagy egyszerűen csak kérni valami "kadot" - csak úgy.
Persze itt is lett helyi vezetőnk. Rájöttünk, hogy ez sokkal jobb, olcsóbb és ésszerűbb megoldás, mint egész napra bérelni valakit, annál meg mindenképp, ha egyedül próbálnánk kommandózni egy idegen kultúra idegen városában. A mecsetbe elvileg csak muzulmánok mehetnek be. Meg bárki más, aki a helyi müezzin fiának fizet 10.000 frankot, vagyis kb. 4500 forintot. Ez a biznisz azonban nem túl nyilvános, így mivel ott jártunkkor sokan voltak a mecsetben, a mi látogatásunk már nem fért bele. A sok ember egyébként mind építőmunkás volt, egy Aga Khan nevű nagyon gazdag muzulmán üzletember saját zsebből fizeti a felújítást. Meg a Tomboctou-i és a Mopti-i mecset rendbetételét is. Szép tőle.
A mecset tehát csak kívülről volt meg, ám jártunk helyette a város belsejében. Ahogy vezetőnk elmondta, az egész város az UNESO védelmét élvezi, mint világörökség, ami szép és jó, de az ott élõknek sokszor elég terhes. Mindent eredeti állapotában kell megőrizni, vagyis csak vályogból építhetnek a mai napig. Azt viszont évente, az esős évszak előtt újra kell falazni kívülről, hogy bírja a vizet. Szóval a nyár elején mindenkinél a házfelújítás a sláger. Az árak sem olcsók, egy 200 nm körüli telek 4.000.000, a ház kb. ugyanannyi. Ha égetett vályogtéglából építene valaki, ami tartósabb, 8-10 évig nem kell hozzányúlni, az 6-7 milliót hagy a kasszánál. Ami persze nincs, mint ahogy számla sem nagyon. A 10 milliós ár forintban kb. 4 és fél, de a helyi fél millió frankos évi átlagjövedelmet figyelembe véve csillagaszati. Jártunk egy szőnyegboltban is, ahol a tulaj egy könyvben mutogatta édesanyját, mint a mali szőnyegművészet nagy öregjét. Mint kiderült, már az afrikai kelmét is Kínában készítik, az eredetire külön címkét tesznek, és nagyon büszkék rá. Szerintem ezt is hamarosan lemásolják majd a kínaiak. Két terítőt vettünk.
Djennét délután kettő körül hagytuk el, és amerre jöttünk, visszagurultunk a komphoz. Ismét gyorsan jött, a szőnyegárus asszonyokkal együtt, úgyhogy társaságból ezen az átkelésen sem volt hiány. Mint kiderült, a híres embernél másfélszer annyiért vásároltunk, mint itt tehettük volna. Ezt elrontottuk. Amikor már azt hittük, mindent tudunk a helyi kompokról, ismét láttunk valami újat. A komp nem ment el a partig, úgy 30 centis vízbe kellett lehajtani, aztán meg homokon kirodeózni valami szilárdabb talajig. Összkerékhajtás rulez. Ahogy partot értünk, megszálltak a gyerekek és a túlparti árusok. Cseréltünk egy kisfiúval kulcstartót pici dogon maszkra, egy helyi erő pedig bronzszobrot adott volna mobiltelefonért vagy mp3 lejátszóért. Azért mindenhova elér a civilizáció.
Innen már csak 460 kilométer volt hátra Bamakóig, amivel nem is lett volna gond, ha van elég gázolajunk. Mivel a kölcsön Pajero tankja csak 60 liter körül van - bár ezt korábban már megkérdőjeleztük -, a fogyasztás pedig 14 liter, 300 kilométer után már sűrűn pislogunk benzinkút után. A baj pedig nem jár egyedül, kút még lett volna, helyi egységünk már kevésbé. Olyannyira nem volt semmink, hogy az egyik útdíj-fizető kapunál 500 CFA-t sem tudtunk összekotorni. Adtunk volna egy eurót, de azt meg a helyi felvigyázó nem fogadta el, így kiegyeztünk egy ingyenes menetben. Na jó, két tollunkba került. (Ami egyébként többe került...) Végül találtunk egy Total kutat, ahol lehetett euróval fizetni, így már meg sem álltunk Bamakóig. Gondoltuk, de nem így lett. Megéheztünk, és Zsófi olyannyira felbátorodott, hogy javasolta, ismét térjünk le a járt útról, és valahol a bozótosban vacsorázzunk egyet. Nem kellett kétszer mondania, az első földúton letértünk az aszfaltról, és amikor már elég messze voltunk, hogy ne lássák a fényeinket, tábort vertünk. Két széket és egy gázfőzőt. A menü Knorr spagetti volt, de az adott helyzetben csak némi sólet lett volna alternatíva. A vacsi jólesett, épp a mosogatásnál tartottunk, amikor a semmiből felbukkant egy biciklit toló öregember. Kedélyes "ca va" kiáltással köszöntött, amit mi is viszonoztunk. Mint később kiderült, az öregúr franciatudása ezzel ki is merült. Nem tudtuk, honnan jön, hova megy az éjszaka és a semmi közepén, de gondoltunk, kicsit jobbá tesszük a napját. Előszedtük tehát kincsesládánkat, és elkezdtük kivenni, amink még volt. Kapott hat dinamós lámpát, amibe soha nem kell elemet tenni, tollat, reszelőket, egy vadászkést, 5 méter erős kötelet, mindezt egy kis hátizsákba csomagolva, amit meg kellett mutatni, hogy kell felvenni, mert még nem látott olyat. Az egészet megtoldottuk egy nagy napernyővel, amit még magunknak vettünk az IKEA-ban az erkélyre, de azóta lett kitekerős meg nagyobb. A bácsi nem is tudta, miért kapja mindezt, de minden egyes tárgyat hangos "aaaaaa" kiáltással nyugtázott, gondolom ez az öröm jele volt. Azt hiszem, szeretett volna õ is adni nekünk valamit, mert igyekezett megkérdezni, ott alszunk-e helyben, vagy megyünk már tovább. Mikor elmagyaráztuk, hogy már indulunk, és ez ajándék, mosolygott egyet, majd intett, és eltolta a biciklit. Rajta a keresztben felkötözött napernyővel. Zsófival elképzeltük, mi lehetett, amikor hazaér egy bilikék hátizsákkal, és napernyővel, majd elmeséli a feleségének, hogy mi is történt vele.
Jó hangulatban indultunk tovább, ami hamar elszállt. Afrika és a szavanna egyik legnagyobb ellensége a tűz. Márpedig mi ebbe futottunk bele. Alig egy kilométerre attól a helytől, ahol megálltunk, minden égett. A fák, a fű, és szag alapján néhány állat is. Szerencsére az út másik oldalán, így mi elvileg nem voltunk veszélyben, de akkor is. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy ránézésre senkit nem érdekelt a dolog. Amikor 20 kilométerrel később megálltunk egy ellenőrzőponton, és szóltunk a tűzről, senki nem tudott róla. Végül megérkeztünk Bamakóba, szokásos szállásunk szokásos szobájába. Az elmúlt hét után gyorsan elaludtunk.

Február 11.

A tervezett korai kelés elmaradt, alváshiányosak voltunk mindketten. Délelőtt akartunk még venni ezt-azt, így kimentünk a helyi kézműves piacra. Elég mókás hely, a józsefvárosi kínai piac és a siófoki bazársor keveréke, csak ugye az eladók kicsit sötétebbek. Még egy érdekesség, hogy a piac épületén hatalmas POLICE felirat látható, amit nem egészen tudtunk mire vélni. Rendőr egy darab sem volt. Elmentünk viszont az adóhivatal mellett, ami nem tudom, mennyi állami bevételt szerez, de a bent álló autókból ítélve privátot sokat. Zsófival abban maradtunk, hogy adjuk a hülyét, így bárki is szólt hozzánk, csak magyarul válaszoltunk. A taktika bevált, mindenki elég hamar lepattant rólunk. Mivel pár napja elszakadt a szandálom (99-ben vettem Amerikában) gondoltam itt a remek alkalom, hogy vegyek egy másikat. Úgy fél óra alku, próbálgatás és boltról boltra járás után sikerrel jártam. Az egészben az volt a legszebb, hogy végül attól vettem, akinél először próbáltam, de nem az õ boltjában. Addig járta velem a piacot, amíg nem talált egyet, ami tetszett, és a méret is jó volt. A szandál befektetésnek sem volt utolsó, az eladó idegenvezetőnknek szegődött, és elkezdett végigvezetni a piacon. Ha valaki szólt, hogy ne forgassunk, megbeszélte vele a dolgokat, és pillanatok alatt minden elcsitult. Persze volt mögötte hátsó gondolat is, mert végigjártuk az összes barátja boltját, ahol újabb kemény alkuk után egy nagy kupac szoborral lettünk gazdagabbak. És egy adag euróval szegényebbek.
Piac után még egyszer betértünk a Relaxba, és nagyon európaiként ettünk egy-egy hamburgert sült krumplival. Ettől annyira elálmosodtunk, hogy hazajöttünk aludni. Így aztán majdnem ránk sötétedett, így azt hiszem, kicsit szűken állunk Bamako vágóképekkel. Mondtam viszont egy stand upot a közlekedésről az egyik utcán, ami elég szerencsésre sikerült, a háttérben egy karabolozó motoros és autós püfölte egymást. Rendőr sehol, az csak később állított meg minket. De nem adtuk el neki a kocsit...
Most már a holnapra készülünk. Túl vagyunk a vacsorán, pakolunk, Zsófi épp a hátizsákban lévő dolgokról takarítja a rájuk olvadt csokit. Ma a kamerától is kaptam egy hibaüzenetet: piszkos a fej, tisztítsam meg. Hiába, négy hét Afrika nem múlik el nyomtalanul. Reggel nekivágunk a hazaútnak.

2009. FEBRUÁR 12-20. - HAZAFELÉ...

Február 12.

Nem egyszerű Bamakóban közlekedni, hát még megtalálni a kivezető utat. Tábla egy szál sem, a GPS meg rendszeresen 500-1500 méterrel elszámolja magát. Végül egy rendőrtől kértünk segítséget, aki kiszedett a forgalomból egy taxist, majd a frissen szerzett tudással büszkén magyarázta, merre van az arra. Mivel kicsivel továbbmentünk a kereszteződésen, leállította minden irányból a forgalmat, hogy visszatolassunk és be tudjunk fordulni. Nagyon turista-központú volt.
Néhány óra alatt elértük a mali-mauritán határt, ahol rövid idő alatt át is értünk. A gond az a mauritán vámnál jött: kiderült, hogy az autónak csak 3 napra érvényes kötelező biztosítása volt. Pedig a tulajdonos mindent elintézett, hogy az autó vissza tudjon jönni, csakhogy a szervezőktől nem kapta meg a biztosítási papírt. A határon újat vett, de az nem derült ki, hogy ez csak ennyi időre jó. Végül 10 euróért elnézték a dolgot és reménykedtünk, hogy többet nem kérik. Egy másik ellenőrző ponton viszont váratlanul pozitív dolog fogadott: az ember kérés nélkül kiütötte Dömpert Miki útleveléből egy korábbi dátummal, majd beírta a Pajerót. Másoknak az ilyen hosszú herce-hurcába és 50 euróba került.
Este elértük Kiffát, ahol ugyanott szálltunk meg, ahol a mezőnnyel. A dolog érdekessége, hogy akkor a túrásokkal és a versenyzőkkel együtt több mint 600-an voltunk, most meg csak ketten vendégeskedtünk itt.

Február 13.

Indulás előtt megdicsértük a szálló tulajdonosának a helyet, hiszen a mauritán helyzethez képest volt áram, melegvizes zuhany és WC is a szobához. Mesélte, hogy van még máshol is kempingje és szeretne is fejleszteni, de partnerek nélkül nem megy. Nem egyszerű itt az élet.
Kiffából a korábban már emlegetett közlekedésű Nouakchott felé haladtunk, majd tovább északra. A mauritán határtól kb. 150 kilométerre megjött az álommanó és nem hagyott minket tovább vezetni. Egy kamionos vendéglő-szerűben érdeklődtünk szállás után, de azt mondták nincs a környéken. A tulajdonos azonban felajánlotta a vászonsátrát éjszakára, ami kb. tizenötször akkora volt, mint a mi sátrunk. Az a jó abban, ha valaki meghív éjszakára, hogy attól kezdve az õ vendége vagy és nagyon vigyáz rád. Nos, õk egész éjjel ébren dorbézoltak a kamionosokkal.

Február 14.

Reggel már nem volt ilyen friss a szállásadónk: ki sem látott a szemen. Azért odaadtuk neki a hasznosnak vélt ajándékokat, majd ismét útra keltünk.
A legnehezebb faladat a mauritán-marokkói határ átlépése volt. Az előző átkelés idejét sikerült negyedelnünk, de így is két órát vesztegeltünk a papírmunkákkal meg a pecsételgetésekkel. Ismét útba ejtettük az utolsó olcsó benzinkút névre keresztelt koordinátát, ahová pont úgy gurultunk be, hogy teljesen kiürült a tank. Már előtte 1 kilométerrel elkezdett lassulni az autó, mi pedig szurkoltunk neki, hogy még egy kicsit, még egy kicsit! A gyárilag 60 literes tankba sikerült 71 litert tankolni. A kút melletti étteremben az odafelé úton kinéztünk egy jófajta serpenyős tojásrántottát, így itt ebédeltünk. Nagyon jó kis hely, és ahogy elnéztem, itt mindenki megáll.
Végig az óceánparton haladva este elértük Boujdour-t, ami már vagy 20 kilométerről tündökölt. Olyan volt, mint egy metropolisz, a semmi közepén. Széles utak pálmafákkal szegélyezve, tisztaság, közvilágítás és rendezett épületek. A kontrollpontnál mondták, hogy van szálloda és kemping is, de a szálló nagyon drága. Nos, ez átszámítva 3000 forint volt. A szálloda mellett egy kis étteremben vacsoráztunk mindenféle illatos, helyi fészerekkel sütött finomságot, majd nyugtáztuk, hogy ma is odaértünk valahova.

Február 15.

Furák itt az emberek. Egész éjjel tevékenyek, reggel nyolckor pedig csak hosszas kérlelésre ébred fel a portás a recepción. Pedig még csak azt sem lehet mondani, hogy a nagy meleg miatt nappal pihennek és éjjel dolgoznak: itt már csak 15-18 fok van.
Találkoztunk viszont a kedvenc marokkói rendőrünkkel is. Szerintem minden bamakós ismeri: jó napot, ajándék, köszönöm, jó utat. Na ezt a négy szót tudja magyarul és remekül boldogul vele. Annyira vicces, hogy az ember szívesebben ad neki bármit, mint egy mogorva társának, aki ajándékot követel. Ebből a fajtából is akadt egy nemsokára: trükkösen azért állított meg, mert nem a halte-police tábla mögött álltunk meg, hanem közelebb. Ez eddig soha senkinél nem volt gond, és valószínűleg itt sem lett volna, ha nem a pénzre ment volna ki a játék. Végül 10 euróval és egy karórával szegényebben távoztunk.
További megjegyzendő dolog, hogy amíg Miki aludt útközben, addig én alkalmaztam a nem lévő franciatudásomat. Ez abban merült ki, hogy egy-egy közlekedési táblán a travaux feliratot láttam és le is lassítottam, mondván biztos traffipax. Miki a negyedik ilyen után szólt csak, hogy azt jelenti: munkálatok az úton.
Ehhez kapcsolódva találkoztunk egy valódi traffipax-szal is. Sziklás szerpentinen felfelé 86 km/h-t mért nálunk. Ez azért is érdekes, mert az egész szakaszon nem mentünk 60 fölé, mert beláthatatlan volt, ráadásul az autó tetőcsomagtartóval nem megy így fel az emelkedőn. A másik sávban állt valami lapos autó, amit szintén lekapcsoltak, valószínűleg az õ adataival próbálták lehúzni a "külföldieket" is. Magyaráztuk, hogy mi nem mentünk gyorsan, de a rendőr csak akkor engedett el, amikor látta, hogy 50 dirham (1500 forint) van a pénztárcánkban (hozzáteszem: az egyikben...).
Az egész napos autózás után egy Marrakechtõl 100 kilométerre lévő településen álltunk meg. Az egyik rendőr megmondta, hol őrzik az autót, majd a szállóhoz irányított bennünket. Egy másik észrevétel az itteniek éjszakai életéről: a tulajdonos kérte, hogy este fizessünk, mert reggel 4-kor le szokott feküdni aludni...

Február 16.

Marokkóban autópályán menni egy külön történet. Nekünk jó sokat kellett menni Tangerig, úgyhogy volt részünk kalandokban, Az egyik, hogy a gyalogosok néha átszaladnak egyik feléről a másikra, de van, hogy állatok is legelésznek az út mellett. De találkoztunk forgalommal szemben tekerő biciklissel és egy olyan családdal is, akik a megállni tilos tábla mögött két méterre piknikeztek. Szóval Marokkóban senki sem magyarázta el az embereknek, hogy mi az az autópálya. Éppen csak szamaras kocsi nem jött, bár szerintem arra sem kellett volna sokat várni.
Pozitívum viszont, hogy sűrűn állnak assistance járművek, és ha valakinek gondja van, akkor segítenek. Mi az egyik lejárat környékén tanácstalankodtunk, amikor odajött egy ilyen jármű és a vezetője kedvesen útba igazított. Végül odaértünk a komphoz és jegyet is kaptunk rá. Az igazi meglepetés az volt, hogy két bamakós autót pillantottunk meg. A SporTime csapata a Csipet Csapat autójával együtt a verseny után indult el, de kényelmesre vették a tempót: Tibor azt mondta, volt, hogy napi 30 kilométert jöttek, de közben ettek-ittak-mulattak. A kompra velük együtt szálltunk fel, úgyhogy a három színes, rajtszámos terepjáró most együtt utazik néhány szinttel lejjebb, utasaik kabinja között pedig alig 20 méter a távolság.
A komp egyébként meg sem próbálta tartani az éjféli indulást: a szokásos rendőrség-vám-jegyellenőrzés procedúrán vagy háromszor átesett mindenki. Végül olyan fél 4 körül hagytuk el Afrika partjait, de gondolatban meg ott vagyunk.

Február 18.

Kisebb vihar van odakint, a komp átment elvarázsolt kastélyba. Időnként lekoccoljuk a falat, a folyosón meg már kerülgetni kell néhány rosszabb gyomrú utas nyomát. Amúgy a kerülgetésben már jók vagyunk, az egész hajó egy nagy szemétdomb. Annak ellenére, hogy a személyzet folyamatosan takarít. Csak hát az a kultúra, amelyből az utasok nagyobbik része jön, az olyan, amilyen. A furcsa az, hogy bár Marokkóban nem láttunk szemetet az utcákon, itt mindenki természetesnek veszi, hogy ott szórja a padlószőnyegre a narancshéjat, ahol meghámozta. Amúgy is elég menekülttábor hangulat van, mert a legtöbben az olcsó jegyet, vagyis a kabin nélkülit vették. Õk kint csöveznek a komp összes pontján, a bárban, a folyosókon. Leterítenek pokrócot, vagy még azt sem, csak elfekszenek. Állítólag, amikor elindul a nyár és a szezon, akkor ezt már nem engedik, de most nem szólnak érte. Van persze a "székes" utasoknak is hálóterme, de azt gondolom nem szeretik.
Van más is, amit nem egészen értünk. Például, hogy miért nem öltöznek át a nők. Marokkóban kb. 10 fokban, erős szélben szálltunk fel, hideg volt. Ennek megfelelően a nők nagy része meleg posztó hosszúkabátban, fejkendőben volt. És van azóta is, a hajón. Ahol nekünk pólóban melegünk van. Lehet úgy 28 fok az étteremben, és talpig télikabátban eszik mindenki. Nem csoda, ha elég emberszag lehet a közös alvóban... A marokkói nők meg egy sajátossága, hogy tetováltatják a kezüket és a lábukat. végül is mást semmi értelme, úgyis elfedi a ruha. Ezt viszont baromi rondán, olyan, mintha koszos lenne. Láttunk egy nőt, neki az álla volt kitetoválva, az ajka közepétől lefelé egy egyenes vonal, mellette pöttyök. Úgy néz ki, mint akinek szétcipzározható az álla.
A kaja amúgy jó, van pasta, meg pasta és még pasta is. Ok, azért valami húst is próbálnak variálni mindig. Az én gondom leginkább az, hogy az V. Mohammed sugárút közepén visszaköszönt paradicsomos hal óta olyan hasmenésem volt, hogy semmi nem maradt meg bennem, és négy nap után ez már elég kellemetlen volt. Ma reggel, amikor a hajó megállt Barcelonában, lemehettünk a kocsihoz, Zsófi fel is hozott mindenféle gyogyót. Azóta jobb, de közel sem vagyok százas. Viszont a hullámvasutazás legalább nem zavar.
A hajós élet egyébként meglehetősen unalmas, Eszünk, alszunk, aztán eszünk és megint alszunk. Néha sétálunk egy kört a hajón. Ha összefutunk Tiborékkal, akkor beszélgetünk jókat, de leginkább alszunk... Nem értem hogy lehet kibírni egy óceánátkelést. Már azt számolgatjuk, Genovától mennyi még Körmend, és olvassuk az sms-eket, hogy otthon megint esett 15 centi hó. Amikor ezt még Maliban hallottuk, reméltem, hogy mire hazaérünk, már nem lesznek ilyen gondok.
A hajóról még nem is szóltunk. Háromezer fölötti utas és ezer autó fér bele, szóval nem kicsi. A kabin teljesen jó - két személynek. Tiborék négyen laknak benne, az mar elég cinkes. Elférni sem könnyű, és reggelre a levegő is elfogy. Igaz, nekik olcsóbb volt így a jegy. Azért jobban örülünk annak, hogy nem tettek be hozzánk még két Musztafát. Mert van belőlük elég, a hangosbeszélő állandóan elveszett embereket szólongat, ömlik a hangszóróból az Ibrahim, a Musztafa, az Ahmed meg az Aziza. Mondjuk egy részüket szerintem leginkább a CIA keresi, olyan tálib szakállas emberek vannak itt, akiket a JFK-rõl azonnal Guantanamóra vinnének, ha Obama nem záratja be.
A holnapi kiszálláson gondolkodunk még, mert eléggé el van ásva a kocsi, ráadásul a kijáratnak háttal. Szóval nem lesz egyszerű kijönni. Meg aztán Barcelonában is csak egy sor volt lefelé, úgyhogy hiába az uniós útlevél, valószínű végig kell álljuk az összes schengenes ellenőrzést is. Remek lesz. Pedig még ha 9-kor tényleg meg is érkezünk, mire a hajóból kijutunk, az 2 óra, aztán a határ, meg Genovából az autópályára... És utána még van 900 km. Hosszú nap lesz ez is.

Február 21

Hazaértünk. Hideg van. Dömpert semmi sem pótolhatja, de holnap elkezdünk autót keresni. Mindjárt jönnek a challengek, 2010 januárban meg...