Utazás Szenegál, Mauritánia és Marokkó tájain

2011.02.13. - 02.24.

2011.02.13. Bamako-Diema-Kayes

Reggel természetes ébredés, reggeli, érzékeny búcsú, aztán elindultunk. Első feladat olyan bankot találni, ahol tudunk pénzt felvenni. Némelyik ugyanis elfogadja a magyar kártyákat, némelyik meg nem. Az a tapasztalat, hogy Ecobankot kell keresni. Néha sikerül is, csak mondjuk a másik oldalon van, és megfordulni nem lehet, vagy jó oldalon, csak épp tilos parkolni, és ott ll a rendőr. Végül sikerölt gazdaggá tenni magunkat, és nekivágni a Kayes felé vezető útnak. Ez sem volt könnyű, mert bár ezer trackünk van, és fejből is kitalálok már a városból, Zsófinak sikerült gps segítségével valami olyan utat találnia, amin 15 km majdnem egy óra volt. Kilométereken keresztül harminc méterenként fekvő rendőr, rengeteg ember, motoros, kis utcák, szembe terelt komplett tehéncsordák, vasárnapi vásárok, szóval ami lassíthat Maliban, az ezen a távon megvolt. Mikor végül Kati felől kikanyarodtunk a jó útra, már annyira ideges voltam, hogy nem kerültem meg a kereszteződés közepén álló kupacot, persze rögtön megállított a rendőr, hogy ez kérem körforgalom, és ne tessék egyenesen menni. A teheneknek persze nem szólnak. Na mindegy, nem volt büntetés. Délután kettő körül a melegben nagyon elálmosodtam, és itt az utak mellett nem táblák, hanem árokba esett teherautók figyelmeztetnek a fáradtan vezetés veszélyeire, úgyhogy félre álltam egy fa alá, és aludtam fél órát.
Nem sokkal később beértünk Diémába, ahol sajnos nem találtuk Pamet, de azért ott hagytunk mindent, amit még a kocsiban találtunk, és használni tudja. Így viszont nem tudtuk megnézni, hogy kinek a képei vannak az ottfelejtett fényképezőgépen, elhozni sem tudtuk, és mivel a kulcsa Pamnél volt, az időközben nem induló szlovén mentőautót sem tudtuk kicsit jobban megvizsgálni. Már hogy mi baja lehet. Esetleg egy bikázás segített volna rajta, és akkor csak egy akksi kell bele. Lassan indultunk tovább, nem tudtuk, Pam mikor tér vissza, nekünk meg hátra volt még úgy 260 km gödör. A Diema-Kayes útvonalon nem kátyúk, hanem hatalmas gödrök vannak. Némelyikbe bele is estünk a szemben lenyugvó nap miatt, de szerencsére nem lett semmi bajunk. Az adagoló szerintem továbbra is csöpög, mert elég nedves a környéken minden, de hazáig kitart. Majd otthon megcsináljuk. Kayesben bejöttünk abba a hotelbe, amelyikben a legtöbben aludtak a verseny alatt. Egyedül nem akartunk a placcon vadkempingezni a reptér mellett. Zsófi csinált vacsorát, közben néztük a tv-t, a helyi híradót. Az egyetlen gondom most az, hogy csak egy foszlányt kaptam el arról, hogy jövő héten lesz Mohamed próféta születésének napja, és ezért  február 14, vagyis holnap vagy munkaszüneti nap, vagy nem. Pont ez a rész nincs meg. Pedig a határ miatt nem mindegy. Reggel nekiindulunk Szenegálnak. Remélem, beengednek 5 évnél idősebb autóval. Ebből vannak a gondok arrafele mostanában. Holnap kiderül. Ha nem, akkor jön 300 km piste Kayes-Kiffa között, mert hogy nem megyek körbe Nioro felé 800 km-t, az biztos.

2011.02.14. Kayes-Lac Rose

Zsófi rosszul aludt, mert a mellettünk lévő telken valami buli volt, és hajnali háromig hangoskodtak. Én mondjuk nem hallottam, de készültem, füldugóval alszom. Még a verseny táborok miatt hoztam, ahol a túrázók sokszor hajnalig zenélnek, beszélgetnek, nekünk meg néha 9-kor kellett kelni, és egész nap vezetni Mondjuk az egész nap vezetés az mára is igaz volt, Kayestől egészen a Lac Rose-ig, vagyis a Rózsaszín tóig jöttünk. A határtól féltünk kicsit, mert ugye az autónk idősebb, mint öt év, és tavaly év vége felé ilyennel nem engedték be az embert, vagy ha esetleg mégis, akkor rengeteg időbe és pénzbe került. Szóval nem is a kilépés, hanem a szenegáli belépés volt cinkes. Már csak azért is, mert amikor a verseny alatt kijöttünk az országból, akkor egyszerűen elfelejtettünk kilépni. Az összes határ nagyon szigorú, itt meg a főútról le kellett volna térni egy kilométert, megkeresni a rendőrséget, pecsétet kérni és hasonlók. Hát ez elmaradt, láttunk egy üres utat, gyorsan átgurultunk Maliba. Ott mondták a többiek, hogy mit kellett volna csinálni. Nem különösebben érdekelt, nem erre akartunk visszajönni, de most, hogy mégis így alakult, nem tudtuk, lesz-e valami gond belőle. Végül is nem lett, és befelé sem mentünk be a „police”-ra, mert még meglátták volna a pecséthiányt. A vámon persze csóválták a fejüket, amikor nem találták a kilépő pecsétet, de ráfogtuk a rendőrökre, hogy ők rontottak el valamit. Megígértették velünk, hogy most mindenképp bemegyünk, és persze mondtuk sűrűn, hogy persze, becsszóra. Csúnyák voltunk, mert becsaptuk szegény vámosokat. ugyan tőlük arra kanyarodtuk, amerre kell, de nem mentünk el a police-ig, hanem megálltunk egy boltnál vásárolni. Vettünk kenyeret, némi kekszet és egy fogkrémet. Vártunk még egy kicsit, majd megfordultunk, és elindultunk Szenegál belseje felé. Így most elvileg január 26-a óta bent vagyunk az országban. Nem nagyon tudnak mit mondani, mert belépő pecsétünk van, bent is vagyunk, szóval minden stimmel. Persze azt talán nehéz lenne megmagyarázni, hogy azóta hogy került be annyi pecsét, de remélem, senki nem fogja megkérdezni. Ráadásként Maliban sem mentünk be a gendarmerie-re. Mindegy, ezekbe az útlevelekbe már úgysem fér semmi. Burkinában sírt is kicsit a vámos, hogy nem tud hova pecsételni.

A határ után nem nagyon történt semmi, csak mentünk, meg mentünk, meg mentünk. Aztán már majdnem megérkeztünk, mikor belefutottunk egy terelésbe, és egy órás ácsorgásba. Ennyi idő alatt sikeresen megtettünk másfél kilométert. Végül beértünk ugyanabba a kempingbe, ahol a mezőnnyel voltunk, csak most tök üres volt az egész. Még áram sem volt, mert azt negyed órával az érkezésünk előtt lekapcsolta a szolgáltató. Mindegy, úgyis aludni jöttünk. Zsófi még főzött egy levest, megettük, aztán aludtunk. Éjjel egyig, amikor is visszakapcsolták az áramot, így világos lett a szobában. Újra elaludtunk, de aztán megjöttek a szúnyogok, szóval nem volt nyugodt éjjelünk.

2011.02.15. Lac Rose-St. Louis

Reggel már ott állt a portás vagy éjjeliőr, vagy bármi is volt a titulusa a házikó előtt. Talán nem akarta, hogy fizetés nélkül távozzon az egyetlen vendég. Bepakoltunk, én körbenéztem Toyóst. Az egyik első kardánkereszt kicsit kotyog, de az az egyetlen, amelyet nem cseréltünk indulás előtt, benne volt a pakliban. Hazáig gond nélkül elmegy, nem nagyon fogunk terepezni. A kormányszervó viszont egyre jobban folyik, remélem, az is kitart, míg hazaérünk. Minden más rendben. Illetve bal oldalon elöl egy szilent halódik, de az is várható volt, bár megvettem a 4 újat, nem cseréltük indulás előtt, mert még aránylag jók voltak a régiek, és így ez a verseny még őket amortizálta.

Miután mindezt tudomásul vettük, bevettük magunkat a dűnék közé. Jó. Ezek nem olyan igazi nagyok, de a rózsaszín tó körül autózni is nagy élmény. A Dakar utolsó napján is sokan elakadnak, volt, aki itt vesztette el az első helyet. Mi persze nem tennénk ilyet, gond nélkül mentünk körbe újra. Kiautóztunk az óceán partjára is, és megvártuk, amíg a nap már annyira feljön, hogy tényleg elkezd rózsaszín lenni a tó. Mert most már láttuk, hogy tényleg az. Sokkal jobb volt most autókázni itt, mert nem volt rajunk időnyomás, megállhattunk, mikor csak kedvünk volt, vagy láttunk valamit, amit le akartunk fotózni, vagy meg akartunk nézni. Vagy csak úgy állni, és bámulni a fehér homokot, és elgondolkodni azon, hogy miként is kerültünk ide, és mennyire szerencsések vagyunk, hogy ott lehetünk. Zsófi gyűjtött egy kis homokot, mert lefelé ez kimaradt. konkrétan elfelejtettük, pedig minden dűnés részen gyűjtöttünk, amerre csak jártunk Afrikában. Meg aztán Bencének is szeretnénk vinni. Annyit szerelt Toyotát, mégsem jutott el ide idén. Jó két és fél órát bóklásztunk a környéken, mire nekivágtunk az útnak Saint Louisba. Alig 200 km, gondoltuk, kora délután ott leszünk.

Persze ember tervez, isten végez. Jelen esetben Mohamed próféta, aki születésének évfordulóját ünneplik ugye a héten, ami nagy felvonulásokkal, vásárokkal és egyebekkel jár. Az egyik várost például, amelyiken keresztül kellett jönnünk, teljesen lezárták. Mi ezt persze nem tudtuk, így nem tértünk le ott, ahol az egészet – bár jó nagy kitérővel, de – el lehetett volna kerülni. Egyszer csak ott voltunk a lezárt város határán, ahova nem lehetett kocsival bemenni. Valahogy sikerült visszakeverednünk a főútra, ahol egy jó fej rendőr tovább engedett. Látta, hogy bamba külföldiek vagyunk, akik nem ünnepelni jöttek. Úgy egy kilométerrel arrébb viszont szigorú szerv állt, le kellett mennünk valami poros mellékutcába. Itt kezdődtek a gondok, mert én elfordultam irányba, hátha kijutok valami normális útra. Ehelyett gyakorlatilag bementünk az ünneplő tömeg közepébe, egy vásárrá átalakított utcába. Nagyjából úgy kell elképzelni a dolgot, hogy a kis tigris kínai piacot beköltöztetik a Váci utca szűkebb részébe, bezsúfolnak pár ezer embert, majd ráküldenek minket, autóval. Ilyen utcán haladtunk, úgy két kilométert. Mit mondjak, jó móka volt. Viszont kiderült, hogy Szenegálban birka türelmű emberek élnek. Otthon tuti a tükreim bántak volna egy hasonló utat. Itt meg mutatták, hogy merre menjek – mondjuk egyenesen kívül mást nem tudtam -, arrébb tolták a kézikocsikat, kikerültek. Hangulatos volt, de sem a kamerát, sem a fényképezőgépet nem mertük elővenni, mert az biztos vörös posztó lett volna. Zsófi közben rengeteg olyan dolgot látott az árusoknál, amit megnézett volna, de hát ennek sem volt itt az ideje. Végül egy fiatal srác jött oda, hogy segít kikecmeregni, és valóban, megtalált egy kis rést az árusok falán, kinavigált a sűrűjéből, és a főútig vezetett minket. Közben még azt is elintézte a rendőröknél, hogy a kordonokon átengedjenek. Nagy kaland volt az egész, utólag már jó beszélni róla, akkor nem örültem neki.

Emiatt persze jó későn értünk Saint-Louisba, de még volt időnk kicsit sétálni, és egy jót vacsorázni is. A város még a francia kolonizáció idejéből maradt ránk - már a helyiekre. A házak helyén azóta sem épültek felhőkarcolók, minden olyan, mint kétszáz évvel ezelőtt. A folyón százával álltak a halászbárkák, amelyekkel gondolom holnap reggel kihajóznak halért. Amit majd este jól megesznek a turisták. Mint mi a mait. Ami igazán finom volt.
A szállást a Vadludak ajánlották, igazuk volt, tényleg fantasztikus. A bungaló ablakán kinézve ott az óceán, a másik oldalon, az ajtón meg a Szenegál folyó. Reméljük, nem lesz nagy dagály az éjjel… Reggel nekiindulunk a határnak, irány Nouakchott. Tlac is hívott, akkor indult Bamakóból, állítólag holnap estére ő is Mauritániában lesz. Lehet, még találkozunk is.

2011.02.16. St. Louis-Nouakchott
 

Reggel ismét gyönyörű napra ébredtünk, és nagyon nem volt kedvünk elhagyni a szállást. Napsütés, finom reggeli, tengerpart, kényelmes manóházak. Mi kell más? Na jó, némi szabadidő és pénz, hogy maradhassunk még egy hetet.
Saint Louisból elég gyorsan ki lehet jutni, már a főútig, ami a határ felé visz. Néhány kilométer csupán a letérő Diama felé, ha az ember nem akar Rossónál átkelni. Mert nem akar. Nyomtunk hát egy trackbacket, és visszaindultunk azon az úton, ahol anno a versennyel beléptünk Szenegálba. Az érkezéssel ellentétben – érthető módon – nem volt sokadalom. A mali oldal gyors volt. Szerencsére előtte bementünk vásárolni a maradék CFA-ért a kis boltba, ahol az eladó megkérdezte, hogy van-e 4000 egységünk hídpénzre. Volt, de akkor kevesebbet költöttünk nála. A hídon aztán 10 euróval nyitott a sorompós ember, (ez 6500CFA), mire mondtam, hogy szerintem 4000CFA, amire az volt a válasz, hogy ha így akarom… Le akart húzni, nem jött be, nincs harag. Úgy 10 perc alatt beléptünk volna Mauritániába is, ha nincs egy sunyi képű határőr, aki szét nem szedi az autót. Az egészben azt nem értem, hogy nem is vámos volt, és később mondta is a vámos, hogy annak az embernek nem is kellett volna semmihez nyúlnia, mert az az ő dolga. Na mindegy, negyed óra macerálás után végül megunta, nem talált semmit, mehettünk tovább. Előtte még kötöttünk kötelezőt Mohamednél, 5800 helyi egységért, ami úgy 20 euró. Az egész határban az a legmeglepőbb, hogy biometrikus útlevélolvasójuk van. Pedig 90 km földút vezet oda. A másik vége, Marokkó felé meg kézzel irkálnak mindent.

A határ másik oldalán 90 km földút várt ránk egy nemzeti parkon át, ami lefelé nem mutatott túl sokat, bár az is igaz, nem nagyon nézelődtünk, csak a feladatok után. Meg aztán a sok autó és a nagy forgalom vélhetően az állatokat is elűzte kicsit. Most viszont mindegyik előjött, hatalmas varacskos disznók jöttek-mentek, láttunk keselyűt, pelikánokat, szóval szép volt. Az aszfaltra kiérve már nem nagyon történt semmi, egyszer csak megérkeztünk Nouakchottba, ahol ugyanabba a kempingbe mentünk, ahol lefelé szállt meg a mezőny. Valami buli volt ott gyerekeknek, mert ezer kiskölyök rohangált fel-alá, persze szülői kísérettel, lent a tengerparton, meg bent az étteremben. Volt ugrálóvár is, szóval kitettek magukért. Azt viszont fura volt látni, hogy kiöltöztették a kölyköket, úgyhogy 5-14 közötti gyerekek a legszebb ruhájukban mondjuk fociztak a tengerben. Mert ott kemény ugye a homok, ahova kijön a víz. Mivel mindez a szülőket láthatóan nem zavarta, minket sem. Lassan lement a nap, Zsófi főzött egy konzervet, elbeszélgettünk azon, hogy mi a fene kerül ezen a helyen 100 euróba egy éjjel (talán hogy gyakorlatilag két szobás, 4 személyes apartmanok vannak csak), azon kívül, hogy van meleg víz és őrzött parkoló.

2011.02.17. Nouakchott-Boujdour

Reggel korán akartunk indulni, hogy még dél előtt a határra érjünk. Hatkor csörgött az óra, fél hétkor kiléptünk az ajtón, és legnagyobb meglepetésünkre Tlac autójába és sátrába botlottunk. Nem tudtuk, mikor érkezett, így nem keltettük fel, hagytuk aludni. Az ébredező városban vettünk némi kaját, majd nekivágtunk a határig tartó 450 kilométernek. Ez, valamint Nyugat-Szahara tengerpartja a hazaút legundokabb része. Úgy ezer kilométeren keresztül van erős, 50-60 km/órás szembe- és oldalszél. És azon kívül, hogy időnként kisebb homokviharokba fut bele az ember, semmi nem történik két teljes napon át. Ma egészen Boujdourig jöttünk, ez majdnem 1100 kilométer, gyakorlatilag egyenesen észak felé. Az erős szél miatt rengeteget fogyaszt a kocsi, nincs olyan bamakós, aki szeretné ezt a szakaszt.

A határra kicsivel dél után érkeztünk, a mauritán oldal gyorsan ment, amíg megint ki nem szúrt magának egy vámos, aki azzal a címszóval, hogy alkoholt keres, az egész autót felforgatta. Minden táskát kinyittatott, minden dobozra rákérdezett. A vadonat új, gyári fóliás csomagolású gumijavító készletet is kibontatta, hogy mi van benne. Aztán el akarta venni, mert nekik sok defektjük van. Nem adtam. Erre persze jött az újabb keresési hullám, belekötött a Maliból, Burkinából és Szenegálból hozott szobrokba és maszkokba, hogy az tilos. Kérdeztem, hogy miért, hiszen azoknak az országoknak sem volt gondja velük, amelyekből elhoztam, és egyiknek sincs köze Mauritániához. Főleg, hogy már kilépek éppen. Na végül, amikor rákérdezett a gyógyszeres táskára, hogy abban mi van kiderült, hogy mit is keres. Félrehívott, és megkérdezte, nincs-e esetleg férfiaknak való gyógyszerem. Úgyhogy tanács azoknak, akik Marokkó és Mauritánia határán akarnak átkelni: vigyenek Viagrát. Vagy legalább valami kék bogyót.

Ezzel persze még nem volt vége semminek, jött a marokkói oldal. Eleinte ez is gyorsan ment, és már azt hittük, pár perc és száguldhatunk újra, amikor jött az új csodafegyver: a szkenner. Lefelé kimaradtunk ebből a jóból, egy nap nem hogy 150, de szerintem 50 autót sem tudnak átvizsgálni vele. Gyakorlatilag egy irdatlan nagy reptéri csomagvizsgáló. Építettek egy nagy csarnokot, oda kell beállni autóval, vagy akár kamionnal is, aztán jól megnézik, mi is van odabent. Persze nem láttak semmit, sem fegyvert, sem drogot nem vittünk, bár ez utóbbit még egy kutyával is megvizsgálták. Ki kellett nyitni a kocsit, beküldték a drogkereső ebet, akinek mondjuk nem volt túl sok kedve a munkához, de végül körbeszaglászott mindent. Végre szabadultunk, megint ott ültünk két órát.

Már közeledtünk az utolsó olcsó benzinkúthoz – ami a másik irányból persze az első -, amikor egy szemből jövő fehér Merci kisbuszból elkezdett integetni valaki. Mivel errefelé gyakran meg akarják állítani a fehér embert, hogy valamit eladjanak neki, vagy kérjenek tőle, nem nagyon akaródzott lassítani. Ezt látva a sofőr derékig kihajolt az ablakon. 4finger volt, az idei Bamako győztese, aki már ismét a Mali főváros felé tartott. Vele volt még idősebb Parragh Sanyi és a barátnője is, akik meg csak elkísérték Mikit, mert éppen ráértek, és a Bamako alatt keveset láttak.

A benzinkúton megtankoltunk 130 forintos gázolajból, ettünk egy jó halat, és mentünk tovább. Megint átszeltük a Ráktérítőt, és persze újra megálltunk. Előtte még csináltunk néhány fotót egy "Danger, mines" táblánál. Harmadszor jártunk erre, de ez valahogy mindig kimaradt, és egyre nehezebb ilyen táblát találni. Szerintem hazavitték a bamakósok... Boujdourban megálltunk szokásos hotelünk előtt, ahol valami nem stimmelt. Kordon volt előtte, rengeteg ember és hatalmas kő- és betondarabok. Mint kiderült, nem sokkal korábban, tiszteletünkre leszakadt az egyik erkély. Már épp át akarunk menni egy szomszédos szállodába, amikor kijött a portás, hogy ne már, nincs itt semmi gond, a többi erkély biztos fent marad. Maradtunk mi is, kaptunk egy királyi szobát, volt saját fürdőnk, és finom, meleg takarók is.

2011.02.18. Boujdour-Agadir

Reggel kinéztünk, de Tlac nem volt ott. Persze így is nekivágtunk. Nem is mentünk sokat, hátulról már villogott is. Nem volt nehéz dolga, hogy megtaláljon minket, az út még mindig tök egyenes. Vagy egy órát beszélgettünk, a többi között arról, hogy miért nem keltettük fel Nouakchottban… Amúgy Tlac egy fél tonnás fadarabot cipel magával a kocsiban, amit még Ghánában vett potom pénzért. Történt ugyanis, hogy épp mahagónit vágtak az út mellett a helyiek - arrafelé mahagóni nő nyír helyett -, megállt és megalkudott egy jó méter átmérőjű és 60 centi magas szeletre. 5 euróban. Aztán mikor kiderült, hogy kivágni könnyebb volt, mint beszenvedni a kocsiba, kicsit emeltek az áron, így végül egy huszast kellett fizetni. Ötezer forint fél köbméter mahagóniért nem rossz ár. A rugók mondjuk nem szerették nagyon a dolgot, eléggé ült már az autó. Mind a négy eltört már addigra. Egy darabig együtt gurultunk, aztán elváltak az útjaink. Mi Agadirig mentünk, ő hamarabb kiszállt, unokaöccsével találkozott valahol.
Tavaly után idén is bementünk Tarfayába, Saint Exupéy házához. Állítólag itt írta A Kis Herceget. Az idő megteszi a magáét, tavaly még be tudtunk sétálni az emlékére állított szoborig, de idén már méteres homok állta utunkat. Nem csak az itt eltöltött úgy egy óra miatt, de az időt kicsit elszámoltuk. A Legzira egyszerűen túl messze van Boujdourtól, hogy még világosban odaérjen az ember. Hogy mi a Legzira? Néhány olyan szikla, ami messze benyúlik a tengerbe, de már alagutak vannak benne a parton, amelyeken apálykor át lehet sétálni. Éjjel, sötétben, közelgő dagálykor kicsit más a helyzet. Legalábbis félelmetesebb. Azért persze lementünk, és ha messzebb nem is, de az elsőig elsétáltunk. Ez úgy egy kilométer a fövenyen, miközben folyamatosan jönnek a hullámok, és egyre közelít a víz. Meg jönnek a környék kóbor kutyái, akik valószínűleg azért ugatnak haragosan, miközben rohannak az ember felé, mert félnek a sötétben. Az ugyanis biztos, hogy bántani nem akarnak, mert amikor odaérnek, boldogan csóválnak és szagolgatják az ember kezét. Még Tlac társaságában megnéztünk egy hatalmas víznyelőt, ami tulajdonképpen egy, az óceán által kivájt barlang, aminek beszakadt a teteje. Föntről benézni, és látni, hogy mire képes a víz néhány évezred alatt, fantasztikus látvány. Az meg elég vicces, hogy mindez úgy 30 méterre van a főúttól, és a mezőny öt éven át ment el mellette anélkül, hogy észre vette volna.

2011.02.19. Agadir-Ourzazate

Reggel természetes ébredés, reggeli a hotelben. Az Ibisben aludtunk. A városból kijutni nem volt egyszerű, az első 95 kilométert két óra alatt tettük meg. A többi sem volt sokkal gyorsabb, mert ismét beértünk az Atlaszba, ahol az egyenes elég ritka madár, sokkal több a kanyar és az emelkedő. Ma is felmásztunk 2000m köré. Amit terveztünk, meg is néztük. Jártunk az agyagerődnél, ahol a Gladiátort forgatták. Meg egy tucat másik filmet. Elég vicces visszakeresni az azonos helyszínen forgatott különböző filmeket, azonos háttérrel. illetve nem egészen egyformával. Ugyanezek az épületek látszódnak a Nílus gyöngyében, amikor Michael Douglas elköti a repülőt. Akkor egy piac van ugyanott, ahol a Múmiában oázis és tevekaraván. A Gladiátorban pedig aréna. Visszatértünk a Gas Heavenhez, ahol a Sziklák szeme című horrorfilm forgott. Ezt már 2009-ben is láttuk, de akkor egyszerűen nem hittünk a szemünknek, és nem is álltunk meg. Idén ugye nem itt aludtunk lefelé, ezért nem sokat láttunk belőle, már azon kívül, hogy az egyik feladat pont a kútfej márkája volt. Bennett. Egy helyi család lakik a díszletben. Elvileg a férfi volt itt a gondnok, de egy tábla szerint már két éve nem kapott fizetést, így körbekerítette az egészet, és azóta belépti díjat szed. Nem sokat, talán 25 dirhamot két főre, kamerával. Tényleg hihetetlen, hogy miként maradt meg mindez ilyen jó állapotban. A shop zárva volt ugyan, de ha az ember benézett, pontosan ugyanazt látta, mit a film odabent játszódó jelenetében. A turisták persze nem hagynak ott annyi pénzt, amennyiből fel is lehetne újítani az épületeket. Itt-ott hullik a deszka - mert még a kút is abból van -, mállik a festék, szóval néhány év múlva sajnos már ez is azok közé a látványosságok közé fog tartozni, amit nem lehet megnézni, mert nem lesz ott.
Nem sokkal naplemente előtt értünk Ourzazate-ba, gyorsan elmentünk az Atlasz stúdióhoz is, de  sajnos zárva volt. Na mindegy, majd holnap. Itt készült például az Asterix és Kleopátra, a díszletek a mai napig állnak. Vannak még nagy díszletek pár kilométerrel arrébb is, de ezeket nem nagyon lehet megnézni. Elmentünk az egyikhez, de rögtön kiabáló emberek jöttek, hogy ne fotózzunk, és különben is menjünk onnan. Mentünk, majd holnap. A nap is ment már lefelé, és az iránya sem volt túl jó. Holnap reggel itt kezdünk, és jól megnézünk mindent.
Megkerestük a helyi Ibist - Marokkóban igyekszünk Ibisben lakni. Egyformák, tudjuk, mit kapunk a pénzünkért, nem túl drága, szép, tiszta, nagy szobák, és meleg víz is van... Miután beköltöztünk, elmentünk sétálni egyet, és kerestünk valami kifőzdét. A főtéren találtunk egy barátságosan integető büfé-tulajt, aki invitált minket befelé. Azt mondta, ne a másikba menjünk, hanem hozzá, mert nála jobb a kaja, és sokkal olcsóbb is. Nem tudom, hogy jobb volt-e, de tényleg finom volt, ő nagyon kedves, hamar kihozott mindent, és tényleg nem volt drága. Utána megint jót aludtunk. Azért már fáradtak vagyunk.
 

2011.02.20. Ouarzazate-Casablanca

Reggel arra ébredtem, hogy nagyjából nem mozog a jobb kezem. Pont olyan, mint amikor úgy 15 évvel ezelőtt elütöttek. Emelni nem tudom, egy pólót felvenni úgy egy percig tart. A nagyobbik baj, hogy jobb kéz nélkül vezetni sem egyszerű. Tolni alig tudom a karom, vagyis 1, 3, 5 meglehetősen lassan megy. 2, 4 aránylag ok. Szóval nem egyszerű a helyzet. Ennek ellenére persze nekiindultunk mindannak, amit elterveztünk. Elsőnek a tegnap elmaradt Atlas stúdiónak. Azt kell mondanom, hogy szerencsésen alakult így a dolog, mert reggel gyönyörű napsütés köszöntött ránk, így igazi „filmes” fényekben nézhettünk meg azokat a díszleteket, melyek egy részét már láttuk. Itt forgott a többi között a Nílus gyöngye, a Nagy Sándor, az Asterix és Kleopátra, a Gladiátor és a Dalai láma életéről szóló film, a Kundun néhány jelenete. De készült itt Ben Hur tv-változat, Szent Johanna, Tízparancsolat, Mennyei királyság és a Múmia is. Ráadásul, mivel reggel csak mi jártunk arra, gyakorlatilag kétszemélyes idegenvezetést kaptunk. Annak ellenére, hogy konyítunk egy kicsit a kamerás szemfényvesztéshez, rengeteg érdekességet láttunk. No meg azt, hogy az épített díszletekből némi számítógépes retussal miként lesz filmes háttér. Mert nem ugyanaz épül, mint amit végül a vásznon lát az ember. Állítólag a fény miatt jönnek Marokkóba, még Amerikából is. Az év nagy részében ugyanolyan magasan és ugyanolyan pályán megy a nap, ami ráadásul szinte mindig süt. Ez pedig kiszámíthatóvá, ezáltal gyorsabbá, vagyis olcsóbbá vált a forgatás. Az Asterix Gerard Depardieu-vel például több mint fél évig forgott itt.
Amikor végeztünk, nekiindultunk a szerpentineknek. A vízeséshez, dínó lábnyomhoz és a barlanghoz, ami tulajdonképpen nem is barlang, de nem ez a lényeg. A szerpentin nem volt gyerekjáték, nem is nagyon találkoztunk sok autóval. Legalábbis olyannal, amelyik láthatóan végigment rajta. Mindkét végétől mentek befelé egy darabig, de a középső 80 kilométeren semmi. Mondjuk nem is hiányzott, mert nem nagyon lett volna hol kerülni. Helyenként még az út is hiányzott. Felmentünk 2200 köré, aztán le a másik oldalon.
Az Atlaszt azon az úton szeltük át, amelyiken a túrások jöttek lefelé. Már ha ezt választották. Azt kell mondanom, hogy minden elismerésem nekik, ha ezen az úton átvergődtek kivénhedt zöldséges Merci kisbuszokkal, Daewoo Tico-kkal és mindenféle egyébbel, akkor ügyesebbek mint mi. Na jó, nem ügyesebbek, de határozottan bátrabbak. A bátorságnak megvolt a jutalma is, mert valóban gyönyörű látványban volt részünk, néha legszívesebben ott maradtunk volna. Csak úgy, nézelődni.
A barlang, ami a szerpentin másik végén volt, tulajdonképpen nem is az, sokkal inkább egy helyi Legzira. A víz átvágta a hegyet, és csinált magának egy hatalmas lyukat. Olyan, mint egy túlméretes, hatalmas híd. Persze rögtön lett önkéntes vezetőnk, de nem bántuk, mert egyrészt jó fej volt, másrészt érdekes dolgokat mesélt. Nem sokkal arrébb, alig 7 kilométerre vannak a dínó lábnyomok, amelyeket akár a helyiek is csinálhattak volna, de valószínűleg nem. Vannak kisebbek, nagyobbak, mindegyik valami megkövesedett agyagszerű anyagban. Néhány kissrác persze rögtön elkezdte megmutatni őket, ami nem is volt nagy baj, mert a koordináta nem volt túl pontos. Mire a kocsihoz értünk, volt már vagy tíz gyerek a környéken, és persze mindegyik akart valamit. Végül a két dolgozó – aki vezetett minket, meg aki a kocsit őrizte – kapott némi pénzt meg tollat, a többieknek be kellett érniük néhány mentolos bombonnal.
A lábnyomoktól a 110 méteres vízeséshez mentünk, ahol a helyiek szerint a GPS nem működik, ezért mindenképpen vezetni akartak minket a - szerintük - helyes irányba, mert csak ők ismerik az utat. Mi meg a GPS-t és a helyiek ragadósságát, úgyhogy megköszöntük, és mentünk egyedül. Ráadásul nem arra, amerre ők mondták, mégis jó helyre jutottunk. A vízesés tényleg hatalmas, és mivel már elég későre járt, a környékbeli boltosok kezdtek zárni, így nem kellett mindenkinek elmagyarázni, hogy köszi, de nem veszünk semmit. Odalent leginkább helyi családok voltak, akik halált megvető bátorsággal, bevitették magukat a vízesés alá. Ebben nem a víz volt a veszélyes, hanem a tutaj. Üres hordókra valahogy feldrótoztak székeket és két evezőt, máris indulhatott a révész biznisz. Szerencsére senki nem esett vízbe, már két franciának tűnő hippi csaj kivételével, de ők direkt fürödtek meg. A helyi férfiak nagy örömére, akik valószínűleg most először láttak fehér nőt bugyiban. Vagy egyáltalán nőt kevés ruhában. A vízesés aljától felfelé vezető lépcsőn láttunk egy helyi családot, amelyikben a nő úgy el volt takarva, hogy a csadoron csak a két szemének volt egy-egy lyuk, mint a kommandósoknak, amúgy teljes fekete lepel. Apu meg boldogan fotózgatta, és mutogatta neki a szirten készült képeket. Most őszintén, nem mindegy? Elég a ruhát elvinni, úgyis csak az látszik, a feleség nem.

Eredetileg azt terveztük, hogy Marrakeshben alszunk, de az a vízeséstől 120 km körül volt visszafelé, úgyhogy inkább mentünk úgy 160-at Casablancáig, vagyis hazafelé. Holnap rövidebb lesz az etap, alig százzal több, mint tavaly Rabatból. Alhatunk kedvünkre, és délelőtt még egy kis várost is nézhetünk. Útközben még megálltunk vacsorázni Ftik Ben Sallah-ban, ami egy feltörekvő város, vagyis van kétszer két sávos főutcája, középen sétánnyal és pálmafákkal. Ja, és zenélő szökőkúttal. Tiszta Rogán city. Két oldalon rengeteg bolttal, kávézóval és étteremmel. Úgy tűnik, sikerült megtalálnunk a legolcsóbbat, pedig nem is az árlap miatt ültünk be. Konkrétan arabul volt, úgysem tudtuk, mi mennyi. Meg azt sem, hogy mi annyi... Viszont tetszett a leves, amit valaki az egyik asztalnál kanalazott. Kértünk hát mi is, meg rablóhúst nyárson, sült krumplival és kólát. Persze mindketten egyet-egyet mindenből. Mindezért a végén 24 dirhamot, vagyis 600 forintot kértek. Azért hozzá kell tenni, hogy a rendelés nem volt ilyen egyszerű, mivel arabon kívül semmilyen nyelvet nem beszéltek. Így, amikor rákérdeztem, hogy a levesben mi van, akkor a válasz annyi volt: "soup". Ebben maradtunk, a többit elmutogattuk és mosolyogtunk hozzá erősen.
Végül megérkeztünk Casablancába, megint Ibisbe. Már a másodikba, mert az elsőben csak lakosztály lett volna, meglehetősen borsos áron, úgyhogy átjöttünk a másikba. Sajnos a wifi valahogy itt sem működik. Furcsa, hogy fekete Afrikában jóval gyakrabban tudtuk feltölteni a dolgainkat, mint a jóval fejlettebb Marokkóban. Ha holnap reggel nem sikerül a dolog, akkor már csak otthonról megy majd. Persze az is lehet, hogy a laptoppal lett valami, bár nem hiszem. A wifit általában megtalálja, csak internet nincs. Bár az is lehet, hogy a mai tüntetések miatt nem volt hálózat, tegnap fizetni sem tudtunk kártyával, nem volt kapcsolat a központtal.

2011.02.21. Casablanca-Tanger

Az utolsó nap Afrikában. Mivel este végül mégsem Marrakeshben aludtunk, békésebb volt a tervezettnél. Reggel szép békésen, természetesen ébredtünk, lementünk reggelizni, feltöltöttük a blogot, és elküldtünk egy adag képet Lusteenak, hogy tegye fel. Kijelentkeztünk, majd egy kicsit az autót néztem át. Kicseréltem a ciklonszűrőt a snorkel könyökére, itt már úgysincs por. Felfújtam a gumikat, mert bár anno a rózsaszín tó után felfújtuk, de ott még 30 fok volt, itt meg már csak 12 reggel. Meg is látszott, alig 1,6-os nyomást mértem. 4 tizedet esett a hideg miatt. Levettük a matricarendszámot, feltettük előre az eredetit, feltöltöttem minden folyadékot, aztán nekivágtunk az utolsó 350 kilométeres etapnak. Nem volt túl bonyolult, megkerestük az autópályát, majd felmentünk rajta Tangerig. Délután négy előtt értünk be, ami rekord, mert eddig világosban sosem láttuk még a várost, és kompjegyet is csak az indulási időpont előtt vettünk. Tavaly meg utána. Mivel dirhamunk már alig volt, kerestünk olyan kutat, ahol lehetett kártyával fizetni, és még egy utolsót tankoltunk a 180 forintos gázolajból, azt a pár petákot meg jól megettük. Már azt, amit adtak érte.

Tavaly óta változtak a dolgok komp téren, a Genovába tartó hajók nem a városból, hanem Tanger Med-ből indulnak, így át kellett gurulnunk az 50 km-re levő teherkikötőbe. A bejáratnál több tucat „segítő” fogadott, hogy mindent elintéz nekünk, adjuk oda az útlevelet, pénzt. Persze ismertük már ezt a dolgot, pénzt papírokat kézből ki nem adunk, meg tudtuk csinálni magunk is. A jegy drágább volt, mint tavaly, 640 euro. Illetve ebben nem vagyok biztos, mert 2009-ben 715, 2010-ben pedig 535 volt, de tavaly a csütörtökivel mentünk, ami valamiért olcsóbb, mint a hétfői. A kilépés itt, az új helyen mindenképpen kultúráltabb, mint a másik kikötőben volt, és nem is volt túl lassú. Bár a szkennerrel itt is eljátszottak egy darabig, minden kilépőt átzavartak alatta, úgyhogy bár 6 körül vettük a jegyet, az ellenőrzéseknek csak 8-ra lett vége. A hajóra pedig fél 10 körül álltunk fel. Belaktuk a szobát, majd lementünk vacsorázni. Na itt jött az igazi döbbenet: Tavaly óta megváltoztak a dolgok, a korábbi évekkel ellentétben jegy árában nincs benne az étkezés. Vagyis mindent helyben kell fizetni. Egy vacsora úgy 20-23 euróra jön ki, a reggeli meg 6 volt kettőnknek. Ha összeadom, akkor ez még 75 euro körül van, vagyis a jegy maradt a 2009-es 715 szintjén. Persze ha tudtuk volna, hozhattunk volna fel kekszet, gyümölcsöt, stb. Szerencsére vízért még le tudtunk menni az autóhoz. A konzervfőzést nem akartuk megkockáztatni a kabinban, mert itt virít a tűzjelző, a végén még az egész hajót evakuálták volna miattunk. Még szerencse, hogy ráálltunk a napi két étkezésre, délben nem nagyon ettünk semmit az elmúlt hetekben, úgyhogy most is elvagyunk a reggeli és vacsora kettőssel.

2011.02.22. Tanger-Genova komp, első nap

A kompon igen változatos az élet. Ébredés után fürdés, majd reggeli. Komp bejárás az elejétől a végéig, majd alvás. Ébredés után kis séta, majd alvás. EZ tetszőleges alkalommal ismételhető, egészen vacsoráig, amikor egy kis étkezéssel szakítjuk meg az alvási ciklusokat. Nagyjából ennyi. Na jó, az ember minden séta alkalmával kimegy a fedélzetre, bekapcsolja a GPS-t, hogy megnézze, merre jár éppen, meg lehet nézni az olasz tv-t is akár a társalgóban. Zsófi már mindenféle módon rendezte és csoportosította az utunk pontjait, koordinátáit és trackjeit, vettünk újságot, ez olasz divatlapot és egy autósat, azokat is elolvastuk. Na jó, végignéztük a képeket. Szerencsére a gépen vannak filmek, így az előbb felsoroltakon kívül folyamatosan borzongunk Grissom, vagy Caine hadnagy nyomozásain. Vagyis egész nap CSI-t nézünk. És alszunk közben. Holnap reggelre Barcelonában leszünk, ahol elvileg kiszállhatunk, csak kicsit macerás a dolog, mert egyrészt határt kell lépni, másrészt talán két óránk lenne odakint, viszont gyalog egy órára vagyunk a várostól, szóval pont semmi értelme a dolognak. Úgyhogy ha jó idő lesz, akkor kimegyünk a fedélzetre bambulni, ha nem, akkor meg alszunk. Mondom, a kompon igen változatos az élet.

2011.02.23. Tanger-Genova komp, második nap

Pont, mint tegnap. Na azért mégsem. Reggeli - utáni - programként kikötöttünk Barcelonában, ami kiváló lehetőséget ad egy komp kikötésének és fogadásának tanulmányozására. Azt kell mondjam, hogy a kapitány jobban parkol a 250 méteres hajóval, mint sok kisautós fővárosi. A helyi erők megerősítve gyülekeztek, mégiscsak menekülnek a népek Afrikából. Mindenki jattolt mindenkivel, aztán persze az újonnan érkezőkkel ismét. Vettünk pár újságot, mert bár a "Duty Free Shop" jó drágán mért mindent, a centi vastag magazinok valami tévedés folytán egyetlen euróba kerültek. Vettünk is mindjárt egy autósat és egy divatosat. Hogy melyikünk melyiket, azt mindenki próbálja meg kitalálni. Ezzel nagyjából el is ment a délelőtt, úgyhogy még jócskán volt hátra, amikor ismét előcsalogattuk a szellemet a palackból, vagyis Horatio Caine-t a laptopból. Vacsoráig megnéztünk egy évadot, aztán inkább ettünk egyet. Addigra valahogy viharos vizekre tévedtünk, úgyhogy a levestől eltekintettünk, elég nehéz lett volna a tányérban tartani. Jól beparmezánoztuk hát a tésztát, meg körülötte a tálcát, aztán nekifogtunk az utolsó vacsorának, és reménykedtünk, hogy bent is fog maradni. Este jött még néhány bűntény, majd aludtunk békésen reggelig.

2011.02.24. Genova-Budapest

A reggel már a készülődés jegyében telt, hiszen egy gyors reggeli után a pakolás következett. Aztán a hosszú várakozás, mert aki korán ér a komphoz Tangerben, az száll ki utolsónak Genovában. Fél 12 volt, mire kikecmeregtünk a kikötőből.

A hazáig tartó 1100 kilométeren kétszer álltunk meg. Egyszer enni, egyszer tankolni és szlovén matricát venni. Az első olasz-szlovén határ utáni benzinkúttól egy menetben jöttünk hazáig. Ismét a CSI segített. Zsófi nézte, én hallgattam, időnként megbeszéltük, hogy mekkora blődségekkel és dramaturgiai ellentmondásokkal van tele a sorozat, aztán már Érdnél voltunk. Pár perccel később pedig már otthon, ahol anyuék vártak némi kajával és sok-sok öleléssel. Hosszú volt a nap. Hosszú volt az út. 5 hét, 5 nap és 13 óra, valamint közel 21,000 kilométeres utazás után újra itthon vagyunk. 

Egy darabig...

Ha támogatni szeretne minket,  versenyeinket, vagy a világ különböző pontjain forgatandó filmjeinket, vegye fel velünk a kapcsolatot.