Budapest-Bamako 2010

2010.01.15-2010.01.31.

2010.01.15.  ILYEN VOLT   -   ILYEN LETT  2010.01.26.

Itthon vagyunk, idő előtt. Sajnos Assa után felborultunk és feladtuk a versenyt. Szerencsére mindketten sérülés nélkül szálltunk ki az oldalán fekvő autóból. Toyós rossz állapotban van, de hazahozott. Ahogy mondani szokták, ha játszani akarsz a dűnéken a homokban, vegyél egy Land Rovert. Ha haza is akarsz jutni, végy egy Land Cruisert. Mi ezt tettük, és mivel megvédett minket, Toyós megérdemli, hogy újjá építsük.

Kezdem a legfontosabbal: elrajtoltunk. Persze ez nem volt egy percig sem kérdéses, de hát az utolsó napok rohangálása mégiscsak borzolta az idegeket. Lehet, hogy kell ez a fajta adrenalin a versenyhez. Végül is Toyós május óta velünk van, akár már akkor összeszedhettük volna az induláshoz szükséges dolgokat. A másik dolog, ami izgalomban tartott, az a mauritán szakasz. Tavaly pont ott aludtunk hazafelé egy kamionos parkolóban, ahol a spanyolokat elrabolták. Csupa jó élményünk volt a helyiekkel, mégis kicsit tartottam ettől a résztől. Na igen, aki folyton a híreket bújja, az néha túl sokat tud.
Ugorjunk a rajthoz. Kapkodás folytatódik, búcsú a családtól és a barátoktól, interjúk hada (= akasztják a hóhért). Sajnos idén nem Körmend felé mentünk, ezért a szűkebb család felkirándult hajnalban a fővárosba, hogy mindenfélét a táskáinkba dugdossanak, Remélem tetszett nekik a rajtceremónia. Megint fantasztikus érzés volt átgurulni a rajtkapu alatt, úgyhogy továbbra is áll, amit mondani szoktam: ha jövőre nem indulunk a versenyen, akkor is el akarunk rajtolni. De ez még messze van. Még egy gondolat: külön köszönet a bíztatásért a Fühüs kollégáknak, akik ahelyett, hogy lustálkodtak volna szabadnapjukon, jöttek integetni. Sőt, miután elindultunk, kiadták a rövidhírt, hogy elrajtolt a mezőny.
Egész jól csináltunk a napi feladatokat, jó tempót mentünk, alig volt állásidőnk és a Toyósnak is tetszett az út. Zsófi egyet hibázott, amiért azt mondja, azóta is veri a fejét a falba. A szervezők felcseréltek két feladatot, amire számított is, sőt előre megnézte, mi melyik részen van. Valahogy nem tűnt fel a turpisság az olasz szakaszon, és már késő lett volna plusz 350 kilométert visszaautózni a kihagyott feladatért. Több ilyen nem lesz. Mindent összevetve jól zártuk a napot, a reggeli eredménylista szerint 10-ben voltunk. (Ez lenne a cél a legvégén is).
Amúgy voltak furcsaságok tlac és a homokdűne már az első terepszakaszon nézegette a vasat, mert valami nem tetszett nekik vele. Lustee-ékra úgy rátapadt egy másik csapat, hogy még Norbi lakására is elmentek velük, ő ugyanis valamit otthon felejtett és hazaugrott érte. Ja, láttuk a királynőket is. Az első terepes rész felől jöttek visszafelé aszfalton, tiszta autóval. Úgy tűnik, annyira azért nem szeretik a kényelmetlenségeket. Pedig nekünk még fagyott volt a talaj, ami ugyan jelentett néha kilinccsel előre autózást, de legalább minden kemény volt. Nem tudom, mi volt azokkal, akik néhány óra múlva értek oda, a már felolvadt és mélyen sáros mezőre és utakra. De hát pont ezért (is) rajtoltunk az elején.

Nem tudtuk megtartani a lendületünket, elrontottuk a taktikát. Az első pont semmihez sem esett útba, sok időt elvett és nem is lett meg senkinek. Utóbb kiderült, hogy a pont ugyan ott volt, csak nem abban a városban. Hibás volt a feladatlap, és egy betű elütés szerény 250 km kitérőt jelentett a fél mezőnynek. Az egészben az volt a "szép", hogy mindez azoknak tett be eléggé, akik valóban versenyeznek, és minden pontot meg akarnak fogni. Azok jártak jól, akik az ilyen félreeső dolgokat kihagyják, mert ők nem vesztettek semmit. Ráadásul utána a pályán is tisztességesen haladni kellett, aminek az lett a vége, hogy Toyósnak megfeküdte a gyomrát az olaj és elkezdte kitolni magából. Az ember ilyenkor automatikusan Öhleréket hívja, akik tuti azt is megmondanák telefonon, hogy egy parányi alátét honnét esett ki egy Toyotából. Nagyjából megnyugodtattak, hogy nincs nagy baj, de este megnézetjük. Itt jegyezném meg, hogy a műholdas nyomkövetőnk rajongóitól több kérdést is kaptunk, hogy miért állunk már egy ideje egy parkolóban. A szerkezet egyébként kiválóan működik, sőt néha arról is kapunk hírt, hogy hozzánk képest hol járnak a Lisziék, vagy a Lustee-ék. A mezőnyt egyébként nehéz felmérni, mert ritkán találkozunk másik csapatokkal, meg hát azt sem tudjuk, hogy ők mit rontottak el. Most este 8 óra van és még van hátra vagy 300 kilométerünk, nagy ez az Európa. Holnap még hosszabb szakasz jön, aztán komp és ébredés Marokkóban. Nekünk. Szegény Cape to Cape csapattal - három norvég srác, akik Nordkapp-ból mennek Cape Townba - egy olasz parkolóban futottunk össze, amint épp a HJ60-as Toyotáról szedték le a váltót. Ott, az aszfalt közepén. Volt is nagy nézelődés a helyiek körében, és ismerve a mi kuplungcserés kalamajkánkat, azt kell mondjam, minden tiszteletet megérdemelnek ezért.

Tegnap éjjel 1 körül be is találtunk az ágyba, hajnali négykor meg ki is találtunk belőle, önként és dalolva. Jó, utóbbi kicsit túlzás, az olajcsepegés miatt volt némi aggodalom. A hozzáértők is azt mondták, hogy idővel lehet belőle baj, ezért a mai napot alkatrész-keresésre fordítottuk. Barcelonánál nagyobb várost nem találtunk, így ott válogattunk a Toyota szervizek között. Valahogy ritka lehet náluk az ekkora járgány, az első helyen csak Yaris-félék voltak. De legalább csodájára járhattak, ráadásul emelés nélkül alá tudtak feküdni. Az első szervizben nem volt, ami kellett volna, de körbetelefonáltak és végül egy nyolc kilométerre lévő településen találtak. Oda is mentünk, egész olcsón megvettük, sőt még olajat is töltöttek a problémás helyre.
Közben Zsófi elszaladt a patikába, mert egy kicsit megfázott a napokban. Zéró spanyol-tudással is  vett szirupot meg orrsprayt (legalábbis körülbelül így hangozhatott). Mindenesetre célravezető volt, a spanyol köptető állítólag egész finom, a mentolos orrspray viszont érzésre olyan, mint amikor lefagyasztják az ember homloklebenyét (bár nem egészen tudom az milyen).
Azóta rendületlenül szeljük a kilométereket, hogy elérjük a közös kompot. Jó lesz az a pár óra, amit alhatunk, amíg átérünk a túlpartra.
Sajnos már vannak kiesők, nemrég kaptuk a hírt, hogy Gondáék váltóhiba miatt feladták. Nagyon sajnáljuk, sok mosollyal leszünk így szegényebbek esténként.

A komp idén is okozott némi fejtörést, bár nem abban az értelemben, mint tavaly. Akkor volt, csak kicsit büdös és koszos, most viszont egyszerűen nem is volt. Mint utóbb kiderült, Marokkó hirtelen nem is akarta annyira ezt a versenyt, így a Bamako különjáratot egy órával a lekötött időpont előtt elindították - nélkülünk. Némi huzavona után azért csak feljutottunk egy másik kompra, és áthajóztunk Nadorba. Volt saját fürdőszobánk, így tisztán és üdén, nem mellékesen hét óra alvás után köszöntöttük hatodik Mohamed országát.
Mosolyogtunk, amikor a rajt után láttuk, hogy annál a banknál áll minden első bamakos, amelyiknél mi álltunk sokat tavaly, és akkor is, amikor ugyanannál a benzinkútnál tankoltunk, mint anno Bencéékkel. A nap nagyon jól indult, minden pontot hamar megtaláltunk, nem tévedtünk el sehol, és már kezdtünk kételkedni a dolgokban, amikor egy folyóátkelés képében megjelent az ördög. Két autó is elakadt a vízben, persze segítettünk menteni, ami nekünk okozott nem kevés fejtörést, valamint két elvesztegetett órát. Történt ugyanis, hogy amikor megpróbáltuk kicsörlőzni a pórul járt autót a folyóból, kiderült, hogy a csörlőnk nem megy. Pedig legutóbb még jó volt. Kötél viszont letekerve, nem akartam úgy hagyni, hát nekiálltam hibát keresni. Elég hamar kiderült, hogy a kuplungcseréhez úgy szerelték ki a középkonzolt, hogy a csörlő vezetékét egyszerűen elvágták. Tényleg remek dolog verseny közben azzal tölteni az időt, hogy egy folyóparton sárban vezetékezik az ember egy csörlőt. Na mindegy, végül a csörlő megjavult, a nap is lement, ezért úgy döntöttünk, irány az esti tábor. Közben útba is esett néhány pont, amelyeket könnyen meg lehetett fogni, úgyhogy kicsit még gyarapítottuk is a pontok számát.
Amúgy nem csak a mi csörlőnk mondta be az unalmast, hanem tlac hátsó csörlője is. Neki kettő van a kocsin - készülve bármire Fokváros felé. Az elakadókat viszont nem értem. Illetve az egyiket. Itiner szerint itt lehetett átkelni a folyón, és bár ránézésre nem nagyon akartam hinni ebben, néhány bevállalósabb kolléga nekiindult. Először a két lengyel LC Bushtaxi közül az egyik, aki majdnem át is jutott, de végül a túlpart széle túl meredeknek bizonyult és elásta magát. A motorral nem volt semmi gondjuk, mert egyrészt az pont szárazon volt, másrészt a snorkelen ment be a levegő, a víz alatt szépen kipufogott, nem volt semmi gond. Annál inkább a második vállalkozónál, aki egy karácsony előtt, tehát kevesebb mint négy hete átvett G-Mercivel vágott neki a folyónak. Snorkel nélkül. Hát persze hogy az első mélyebb szakasznál vizet szívott a motor és vége volt mindennek. Mert rendben van, hogy az a katonai változat, így minden elektromos szerelvényt tömítenek benne, de víz alatt az sem megy. 20 millió a kukába igen. Na jó, nem annyi, mert lehet bele motort venni, de egy új az nem kevés pénz, bontott motort tenni egy egy hónapos autóba meg milyen már...
Nem voltunk messze a céltól, amikor összeakadtunk a Mali-L300Tom, Lusteenet és Vedd észre trióval. Lustee Patroljának elment a kuplungja, Robiék húzták őket. Mi is csatlakoztunk a menethez, így ismét sikerült éjfél után beérni és keveset aludni. Kicsit sajnáltuk a napot, mert a folyóig nagyon jól mentünk, az a két óra viszont hiányzott később. Persze mindennek van jó oldala is, az elakadásról csak nekünk vannak képeink. Láttuk még tlac-ékat, akik az éjszaka közepén egy halott várost kerestek négy lakóval. Mint másnap kiderült, sikerrel. 

Végre kialudtuk magunkat, mert csak 9-kor volt rajt. 120 km dűne. Homok, homok és homok. Lassan szerepet kapnak a hamis kínai Rolexek is, de erről kicsit később.
Zsófi épp mosogat, úgyhogy folytatom. Ma 120 km igazi dűne várt a mezőnyre. Amolyan nagy, magas, fehér, puha fajta, amit arra találtak ki, hogy az autók elakadjanak benne. Persze mindenki meg akarta mutatni, hogy ő nem akad el, de aztán a nap végére úgyis mindenhol előkerültek a lapátok. Meg a helyiek. Ők valahogy megsejtették a könnyű pénzszerzés lehetőségét, így szép számmal képviseltették magukat a homokon. A tarifa 40 euro volt, ennyiért vezettek ki bárkit a dűnék közül úgy, hogy biztos nem akad el. Mi ugyan egy bucka tetejéről szemléltük a körben elterülő lapátolást - meg persze forgattunk -, amikor odamotorozott hozzánk egy turbános alak, hogy a szokásos tarifáért megmutatja a járatlan, ám járható utat. Ennek az a jelentősége, hogy homokon sokkal jobb ott menni, ahol még más nem járt, mert akkor még kemény a teteje, vagyis nagyobb eséllyel jutunk át rajta, mint ott, ahol már sok a keréknyom. Az egy másik kérdés, hogy így könnyebben is esik le az ember a másik oldalon.
Szóval vezetőnk 40 euróját sokallva nemet mondtunk. A következő ajánlat 10 euro volt, majd mikor látta, hogy nem állunk kötélnek, legalább valamit kért. Na ekkor kerültek elő a 3 euros kínai Rolexek, amelyek láthatóan nagy hatással vannak a helyiekre. Végül tehát 3 euroért, 2 perc alatt száguldottunk végig a dűnesoron mindenki legnagyobb csodálatára, ugyanis vezetőnket csak úgy 30 méterre követtük, így teljesen úgy látszott, mintha nagyon értenénk a dolgokhoz. Ennek is köszönhetően a napot végül maximális pontszámmal és szintidőn belül zártuk. Délután kettőkor. Ilyen lehet a Dakar-menők élete.
Persze mi is elakadtunk azért, kétszer. Először nem sikerül megtalálnom a kettest, így lendületet veszítve azonnal megálltunk. Szerencsére a három diffizár jó, hogy ott volt velünk, így akkor még kimásztunk a bajból. Másodszor már kicsit ásnunk is kellett. Egy elég magas dűne tetején megijedtem a másik oldali mélységtől és meredélytő, így elvettem a gázt. Persze ez az a helyzet amikor az autó első kerekei pont átbuknak a dűne tetején, a hasa meg jól felfekszik a homokon. Úgy 5 perc ásás és némi trepnizés után kiszabadultunk, de nem mertem megállni még vagy 200 méteren át, mert nem találtam olyan helyet, ami újra "elindulhatónak" tűnk. Szegény Zsófi a lapáttal jó sokat kutyagolt utánam. Az egész délelőttöt Szaller Zoli élvezte a legjobban, aki végre kedvére száguldozhatott a homokban a kamionnal anélkül, hogy valami kötelező dolga lett volna arra. Persze mindenkit kirántott, aki kérte, de ez a nap azt hiszem, ajándék volt neki.
Délután már békésen főzőcskéztünk Lustee-ék mellett, mert valahogy ott verődött össze a banda. Ricsi is megéhezett, Zsófi pedig szárnyai alá vette. Annyira, hogy amikor már épp kész lett a tésztája, leverte a tűzről és kiborította a homokba. Szerencsére Ricsi nem az a problémázós fajta, így fogta és feltett egy másik adagot főzni. Pedig meg akartuk kímélni a Maggi-világtól, hiszen nem sokkal később jött a helyi vacsora, ami a szobához járt. Abból viszont már nem kért, úgy teleette magát valami paradicsomos izével.
A jó menetnek köszönhetően közben egyre jobban jövünk fölfelé. Első nap még 12. helyen voltunk, amit a szerelések eléggé lerontottak. Európát 37-dikként zártuk. Az első afrikai nap után viszont már 29., a dűnék után meg már 20. volt a Duna TV csapat. 
Befutottak közben a szépségek is, akikről nem nagyon tudtuk, hogy hova lettek, mert a kompon még megvoltak. Mint kiderült, "kisebb" gondot okozott nekik, hogy Marokkóban a gps már nem tervezett utat, így arra indultak, amerre a Garmin mutatott. Vagyis Nadorból légvonalban Merzouga felé. Mivel ez nem kifejezetten sík terep, hisz a kettő között ott van az Atlasz hegység, nem is jutottak el estig a célba de azért a rendezők valahol összeszedték őket a susnyásban.

A verseny nem egészen arra megy, amerre tervezték, így a napok kicsit keverednek. Ma például a tegnapi szakaszt jártuk be, és néhány apró hibától eltekintve szintén jól sikerült. Sajnos beérni már kevésbé, így időbónuszt nem kaptunk. Rossz híreket viszont igen, Amikor beértünk a szállásra, az a hír fogadott, hogy Lustee leégette a kezét, és épp az orvosokra vár. Elkezdett forrni a vizük, megálltak kicsit hűteni, aztán úgy negyed óra múlva megpróbáltak utántölteni. Ha amerikai autójuk lenne, akkor nagy betűkkel rá lett volna írva, hogy melegen ne nyisd ki a hűtőt, de nem az volt. Illetve lehet, hogy japánul ott volt, de ezt meg Lustee nem értette ezek szerint. Szóval a forró gőz kicsapott, és kész volt a harmadfokú égés. Toyós is nagyon csattogott, a diagnózis: kardánkereszt csere, de izibe. Nos mivel olyan országban vagyunk, ahol rengeteg Toyota terepjáró futkos, ez nem jelent gondot, de hogy a másnapi rajtig meglegyen, már kicsit igen. Zagora - ahol tavaly megjavították Dömpert - idén is útba esett, de ha csak ott csinálják meg, az azt jelentette volna, hogy a másnap kimarad. Megint. Keresni kezdtünk hát olyan versenyzőket, akik hasonló autóval jönnek, végül az egyik norvég csapatnál volt alkatrész. A Sandlander meg kb. 5 perc alatt kicserélte. Ja, a fényszórónk megint elromlott, de a relé szétszedése és némi farigcsálás orvosolta a problémát. Egyelőre. Ha nagy lesz a gond, a pótrefiket átkötjük direktbe, és látunk éjjel is.
Suedi-ék is gondban voltak a mai napon, egy letörésnél fennakadtak egy sziklán. Odáig semmi baj nem volt, amíg megemelték a kocsit és kivették alóla a követ, de utána a Jack nem volt hajlandó leengedni a kocsit. Végül őket is a norvégok segítették ki, akik saját emelőjükkel még egy kicsit feljebb tornászták a Navarát, és kivették alóla az eredeti emelőt. Mint kiderült, rosszul volt összerakva.
Volt ma egy jópofa feladat is, ami mutatja a helyiek talpraesettségét. A kérdés az volt, hogy az adott ponton levő boltban milyen sporteszközöket lehet kölcsönözni. Marokkóban, a dűnék szomszédságában. Nos kérem van sí és snowboard. Ha éppen valakinek dűnesízni támadna kedve... Mellette rögtön meg is lehetett tankolni. Szokásos falusi módon, hordóból, 5 literes üvegekbe áttöltve. Azért mindig beleszagoltam a lébe, amit beletöltöttek Toyósba, mert elég egyformák voltak a benzines és gázolajos hordók, a flakonos asszonyság meg inkább a környék gyerekeivel perelt, nem annyira arra figyelt, mit is tölt az üvegekbe.
Tinerhir amúgy érdekes hely, mert alig jár benne turista, mégis hatalmas és nagyon szép szállodák vannak benne. Ráadásul olcsón. Szálláskeresés közben láttam a tehetségesek -Union biztosító - autóját egy hotel előtt, no gondoltam megkérdem, ők hol alszanak. Megálltam, és elindultam a kocsi felé, aminek derékszögig volt tárva a hátsó ajtaja. Gondoltam valamelyikül biztos pakol, de legnagyobb megdöbbenésemre a közelben sem voltak, csak egy helyi 14-15 év körüli gyerek állt a kocsi mellett és figyelte az eget rettenetesen, mint aki ott sincs. Ajtót becsuktam, ami nem volt egyszerű, mert eléggé össze volt törve az LC háta. Srácokat megtaláltam egy szomszédos hotelben, és mondtam nekik, hogy nyitva van a hátsó ajtó. Az volt a válasz, hogy tudják, nehezen záródik, mert volt egy kisebb balesetük. Mondtam, hogy ez ok, de az ajtó sarokig nyitva van. Na erre azért elmormogtak egy magyarost, és Laci lejött velem bezárni. Közben elmesélte, hogy is sikerült összetörni a Toyotát. Persze ők is nagyon siettek, és egy aszfaltos részen nagy nehezen és kicsit erőszakosan megelőztek egy másik csapatot. Amikor végül sikerült, észrevették, hogy egy híd van az úton, amin csak egy autó fér el, így hirtelen bevágtak eléjük, de a hídon jött szembe egy kamion. Nyomtak hát egy satuféket az előzés végén, amit szegény megelőzöttek még kivédtek valahogy, de a következő lépésre már nem számítottak. Laciék ugyanis rájöttek, hogy már a hídon vannak, a teherautó így nem fér el, tehát kapcsoltak egy rükvercet és ezerrel elkezdtek tolatni. Egyenesen neki a megelőzött csapatnak...
Mivel nem akartuk elkövetni az előző napi hibát, hogy üres tankkal indulunk, és falusi "kúton" veszítünk fél órát, este elmentünk nyálért. A kutas kért tőlünk valami szuvenírt, így már egy nagy WorldGate matrica díszíti a kútoszlopot emlékül, ahol tankoltunk.
Végül nem abban a szállodában aludtunk, hanem egy nagy és modern másikban. Nagyon fura az idei Bamako. Eddig minden nap ágyban, párnák közt, fürdés után aludtunk el... 

Eligazítás hatkor, rajt hétkor. Enyhe fejetlenség, kevés a hely a kocsiknak, de aztán nekivágunk. A tavalyi emlékekből kiindulva nehéz napnak néztünk elébe, a Zagora környéki kősivatag nem leányálom. Mégis, a 12 órás szintidő helyett 9 alatt bent voltunk a célban, pedig még meg is álltunk párszor fotózni, meg cserélgetni a GoPro kamera helyét a kocsin. Nagyon tuti képeket gyárt, majd a filmben remélem ugyanúgy "átjön", mint nekünk élőben. Mondjuk ma az egyik legjobb szakaszon sajnos félrenyomtam, ezért nem vettem fel. Bosszantó.
Ma átkeltünk egy nagyon durva hágón, 2300 méter magasan voltunk egy kb 2 méter széles köves úton. Tekeregtünk egy órát legalább, és az út úgy rázott, hogy lelazultak hátul a pótkerék csavarjai. Pedig önzáró volt mind. Ami viszont a leghihetetlenebb az egészben, hogy ugyanitt átfűzte a kamiont Szaller Zoli, Werner meg az IFA-t. Elképzelni nem tudom, hogy csinálták.
Zagorában visszamentünk a Garage Saharához, ahol tavaly javíttattunk. A Duna matrica még mindig ott virít a szerviz falán. Nem messze vettünk kardánkeresztet is, amit így vissza tudunk adni a norvég vikingek csapatának. A Bamakon így megy ez.
Kicsit csodálkoztam a mai napon, mert tavaly ez volt az a szakasz, amelyen volt olyan 30 kilométer, amit 2 óra alatt tettünk meg. Idén ennek vagy nem volt nyoma, vagy ennyivel jobban megyünk. Bár azért voltak most is érdekességek. A kaland kategóriának elvileg nem szabad arra mennie, amerre a versenyzőknek. Ennek több oka van. Az egyik, hogy ne tudjanak segíteni, a másik, hogy ők általában és valószínűleg lassabban mennek, és ne tartsák fel a gyorsabbakat, meg mivel ezek a szakaszok jóval keményebben, nehogy elakadjanak. Persze nem mindenki fogadja meg ezeket a tanácsokat. Addig nincs is baj, amíg terepjárókkal bóklásznak szépen és félreállnak, ha utoléri őket valaki. A legtöbb ilyen. De volt valaki, aki egy kétkerekes MB100-as Merci kisbusszal jött be erre a szakaszra, ami óriási butaság. Egyrészt az autó ilyen "úton" hamar szétesik. Ez persze elvileg az ő baja, amíg arra nem kerül a sor, hogy segítséget kér valaki mástól. Mert persze senkit nem hagyunk ott az enyészetnek, de miért valaki mást érjen kár az ő felelőtlenségük miatt. Velük például az volt a legnagyobb gond, hogy az összes patakmederből ki kellett húzni őket, márpedig ezekből inkább volt száz, mint tíz. Ezek gyakorlatilag vízmosások, 3-4 méter szélesek és 40 centi-másfél méter mélyek. Egy terepjáróval is macera átmenni némelyiken, mikrobusszal meg lehetetlen. Találtak rájuk úgy, hogy a kocsi eleje-háta fennakadt, közte meg lógtak a kerekek.
Este a marokkói magyar nagykövet jött el a mezőnyhöz, hogy beszélgessen egy kicsit azokkal, akik azt tervezik, a figyelmeztetések ellenére nekivágnak Mauritániának. A mezőny tagjaival ugyan nem vegyül, egy külön asztalnál vacsorázik 10-15 "kiválasztottal". Eligazítás, figyelmeztető beszéd nincs, egy idő után mindenki megunja, és elmegy aludni, mert fárasztóak ezek az etapok, és valahogy egyre korábban szeretne mindenki vízszintesbe kerülni. Ez itt nem könnyű, mert a szobák, sátrak mind tele vannak, ráadásul dupla áron, mint a tegnapi szállodában. A naplemente viszont nagyon szép. A "kemping" rész meg gyakorlatilag egy, a kapun kívüli földes placc, ahol a traktorok bejönnek a mezőről. Gondolom a verseny idejére nevezték ki sátrazónak, hogy pénzt lehessen kérni érte. Mi mondjuk megtaláltuk a legjobb helyet, egy félig kész épületben dobtuk fel a sátrat, ami legalább szélvédett és sima is volt. Sokan követték példánkat.

Hatkor eligazítás, szokás szerint. Azt mondják a rendezők, hogy az európai gyorshajtás nem számit, nem vonnak érte pontot. Pedig a szabályzat nem tesz különbséget Európa és Afrika között. Meg aztán már első nap bejelentették, hogy két olyan csapat is volt, amelyet gyorshajtás miatt ki kellene zárni, de hát mégsem. Ez autópályán 170 feletti tempót jelent amúgy. Én mondtam, hogy akkor kérem az összes pontot, meg a beérésért járót is, de csak néztek nagy szemekkel. Pedig ha az egyik szabály nem él, akkor miért kellene betartani a másikat, és olyanokon megakadni, hogy nem is voltam ott a pontnál. Egyébként nekem édes mindegy, hogy az elsők között miért van ennyi vagy annyi pontkülönbség, úgysem vagyunk harcban a dobogóért. De rettenetesen bosszant, hogy miközben írnak egy olyan szabálykönyvet, amely hosszú oldalakon keresztül csak a büntetési tételeket sorolja, amikor be kellene tartatni, akkor valahogy érvényét veszti. Persze csak egy része. A kizárások és büntetések elmaradtak, mert két csapatnak nagyon rossz lett volna. Így az összes többinek lett az.

A gyorshajtás büntetése a szabálykönyv szerint egyébként nem túl nagy visszatartó erő. 10 pont levonás. A beérésért viszont 20 pont jár, tehát megéri gyorshajtani. Ráadásul így több feladatot is meg lehet csinálni. Egy 1000 km körüli etapból 6-700-at autópályán megy a mezőny a komp felé. Erről 5-8 alkalommal kell letérni pontokért. A gyorshajtás elvileg minden szakaszon számít, tehát nem is este 10, hanem 5-8x10pontot kellene vonni. És persze nem megadni a beérésért járó 20-at. Megnéztem, és csak az első nap 9 autópálya-szakasz volt. Eszerint 90 pontot kellett volna vonni a gyorshajtó csapattól, és persze nem megadni a beérésért járó 20 pontot. Nagyságrendileg ez igaz a következő két napra is, ami azt jelenti, hogy a végelszámolásban harmadik helyen végző csapat - a szabályok szerinti 300-nál is több levont pont után - első tízben sem lenne. Ezzel szemben az egész verseny alatti büntetésük 60 pont volt. Ráadásul Marokkóban 100-as korlátozásnál 121-et mentek, de még ezt is sikerült megóvniuk és büntetlenül megúszniuk. Nem értem a rendezőket akkor sem, amikor a falvakban meghatározott maximális 30-as korlátozást utólag felemelték 33-ra azzal az indokkal, hogy sokan mentek 30,1-30,5km/h-val, ez pedig mérési hibahatár. Ez igaz, de egyrészt nem tíz százalék, másrészt ha valaki nem 29,9-cel próbál menni, hanem 26-27-tel, sosem lesz ilyen gondja. Hiába tehát a szabályok, ha nem tartatják be azokat. Ráadásul csak egy csapat kedvéért, amely legyen bár sokat fizetős, sandlanderes, a szabályoknak rájuk is vonatkozni kéne. (Hozzáteszem, hogy borulásunkkor nagyon sokat segítettek, így igazából nehéz rosszat írni róluk, de ez akkor is inkább a rendezésről szól. Biztos vagyok abban, hogy ha az első nap levonnak tőlük gyorshajtásért 100-110 pontot, utána betartják a határokat.) Az is hiba volt a rendezők részéről, hogy az európai szakasz "amnesztiáját" csak sokkal később, Marokkóban hirdették ki, ám az óvások határideje maradt a 24 óra, tehát már esély sem volt arra, hogy bárki is éljen a lehetőséggel.
Ha már a rendezési hibáknál tartunk. Szintén szabálykönyv, tehát a rendezők saját maguk által felállított rendszere. A rajtsorrend elvileg mindig az előző napi eredmény kellett volna legyen, ezzel szemben mindig az összetett szerint rajtoltunk. Az ígértekkel szemben előző napi megoldókulcsot nem láttunk, így senki nem tudta, miért kapott kevesebb vagy több pontot a vártnál. Az eredménylista is csak egy összetett számot mutatott, pedig biztos vagyok benne, hogy a rendezők is Excel-t használtak a számoláshoz. A félreértések elkerülése és a jobb átláthatóság érdekében egyszerűen azt kellett volna kitenni esténként. X csapat első nap ennyi pont, ennyi levonás. Második nap ennyi pont, ennyi levonás. És így tovább. Végén az összesített eredmény. Sokkal tisztább lett volna a dolog.
Még egy gondolat a pontozásról. A verseny alapban tiltja az átülést és a csapatok összedolgozását, ami rendben is van. Kivételt tesz akkor, ha valamelyik autó nem tudja folytatni, de a bent ülők találnak helyet másik csapatnál. ilyenkor engedélyezett az átülés, és az új jövevények attól kezdve segíthetik új csapatukat. Arról viszont nem volt szó, hogy pontot is visznek magukkal. Márpedig ez történt. Hansék Laayoune-nál kiszálltak a versenyből és elindultak Bamako felé. Fourfi átült a Vedd észre kocsijába, és valami átlagszámolással vitte az addigi pontjait, a Vedd észre meg ugrott előre vagy húsz helyet. hogy is van ez? Elvileg ezek szerint nem kell semmit csinálni a Bamakon, csak lecsorogni mindig a napi célba, majd mondjuk az utolsó előtti napon "átigazol" valakit a vezető csapatból, és máris dobogón van? Például ha az első helyen álló, borult Ullrich beül a királynőkhöz, akkor akár ők is nyerhettek volna? Fókusz biztos nagyobb hűhóval szólt volna a versenyről.
Még egyszer hozzáteszem, Robiékkal, Fourfi-vel is jóban vagyunk, Green Networknek sokat köszönhetünk. Az elsőző gondolatok nem ellenük szóltak, hanem a pontszámítás erős visszásságait kívánták bemutatni.

De áttérek a mai napra. Korán rajtoltunk, mert már feljöttünk a 18. helyre. Kár, hogy a verseny nem Afrikában kezdődött, mert amióta átértünk, szárnyalunk. 680 km-t mentünk ma, nagyrészt terepen. Volt dűne, homok, kiszáradt sóstó, köves-sodrós száguldós meg minden egyéb is. Ismét szintidőn belül értünk be, ráadásul úgy, hogy előtte még be is ugrottunk az Assa-i hotelbe, ahol tavaly a portás felismerte a Duna logót. Foglaltunk egy szobát, mert bár a rajt és a hivatalos tábor fél órányira van a szomszéd hegy túlfelén, odakint hideg van, és erős szél. Szóval nem egy ideális sátorozó idő, ráadásul a tábornál a föld is olyan kemény, hogy cöveket leverni nem lehet.
Menet közben sokat beszélgettünk erről Zsófival, hogy mennyire az időjárás határozza meg a helyiek életét. És hogy mennyire nem zavarja őket a por, ami mindig ott van a levegőben, így vastagon lerakódik mindenre. Ránk is persze, ezért is alszunk ma szállodában a tegnapi sátor után. Holnap Tarfaya a cél, ott is egy nomád kemping, úgyhogy ezt amúgy is be kell spájzolni.
Az autó megy rendületlenül, bár több sebből vérzik. Na jó, nem nagy dolgok, de ezek az itteni köves utak minden autót kikezdenek. A kardánkeresztet már kicseréltük, de az első helyzetjelző mellett lévő gumicsík elkezdett kiesni, amivel nem volt egyedül. A kerékív szélesítés is megadta magát, mint ahogy a hátsó lökhárító fölső része, a pótkeréktartó rögzítője, de kiesett a belső lámpa fedele is. Vannak tehát gondok, de mások rosszabbul jártak. Lisziék motort cseréltek tegnap, de nekik legalább volt. Az egyik We solve it autóban kikönyökölt a hajtókar a blokk oldalán, egy Merci megfulladt a folyóátkelésen, de kisebb-nagyobb gondokkal küzd szinte az egész mezőny.
Holnap tehát hosszú nap, megyünk is aludni. 8 óránk lesz rá. Hihetetlen. Tavaly egyszer értünk be világosban, most meg mindig. Más az idei Bamako. Vagy mi lettünk jobbak. 

Nehéz erről a napról írni. Több okból is. Egyrészt már 28-a van. Másrészt nem tudom, hol is kezdjem. Az elején, vagy a lényegnél. Menjünk sorjában. Reggel elhagytuk Assat, ahonnan tavaly nem sikerült elrajtolnunk, mert alig egy órával az indulás előtt érkeztünk. Ma jól aludtunk, Ahmed megismerte a kocsit, és bár kicsit reklamált, hogy nem vittünk neki a tavalyi filmből dvd-t, kaptunk egy kétágyas szobát. Ami két okból is kellemes meglepetés volt. Egyrészt azért, mert a nagy forgalomra való tekintettel minden szobát pótágyaztak, és csak 3 főre adták ki. Másrészt meg már érkezésünk előtt azt mondták másnak, telt ház van. Na mindegy, nekünk volt hol aludni és ez a lényeg. Reggel átgurultunk a rajthelyre, és 16. helyen elindultunk. Folytatódott az elmúlt napok jó szériája, ment minden, mint a karikacsapás. Kicsit persze bosszantó volt, hogy az első pont a szálloda előtti körforgalom volt, tehát egy helyi járat sűrűségével kolbászoltunk a rajt/cél és a szálloda között, de legalább könnyen odataláltunk. Szedtük fel sorban a pontokat, jól haladtunk, és értük utol a többi csapatot sorban. Azt számolgattuk, hogy ha így megy tovább, akkor hamarosan tízben leszünk, ami mindenképpen nagy öröm lett volna, a két kihagyott európai nap után. Az kb. 140-150 pont veszteség volt, azzal már rég benn lennénk.
A talaj változatos volt, megint dűnéztünk egy sort, mentünk kövesen, poroson, tóban, folyóban, mindenen. Egy sebességtartós szakasz után beértünk egy oázisba, ahol a semmi közepén egy gyönyörű kis tó volt a pálmafaliget közepén.
Jött egy kiszáradt tó, ahol a tükörsima felszínen a 95-100-at sem lehetett érezni. Más még kevésbé érezte, mert ennél a tempónál is mentek el mellettünk. A tónak egyszer csak vége lett, és ugyanazzal a sebességgel belementünk egy bakhátas egy nyomos útra, amin kis kövek voltak végig. Mivel ilyenen már mentünk, és olyan érzés, mintha csapágygolyókon autózna az ember, mondtam Zsófinak, hogy istenkísértés itt ennyivel menni, és visszavettem a gázt. Néhány száz méter múlva egy tök egyenes szakaszon a kocsi keresztbe fordult és felborult. Bal oldal, tető, jobb oldal, aztán csend. Kérdeztem Zsófit, hogy jól van-e, szerencsére semmi baja nem lett, ahogy nekem sem. Aztán persze előjött a hülye tévés, és felkiáltottam, a fenébe, nem ment a belső kamera. Mire kimásztunk az autóból, két lengyel csapat, két LandCruiserrel már ott volt mellettünk, és egy perc alatt talpra tette az autót. Még arra sem volt időm, hogy én magam lefotózzam az oldalán fekve. A kamera is valahol bent figyelt hátul.
Kárlista: csak a jobb első ajtó nyílik, a többi nem. Kitört a szélvédő, a bal első ablak, a bal hátsó ablak, mind a négy lámpa, két pótfényszóró. Sérült a két első sárvédő, a motorháztető, a hűtőrács, a szélvédő alatti elem, a tűzfal. Az autó kb 20 centivel lett keskenyebb az A-oszlopnál balról, ettől a műszerfal kicsit görbén áll bent. Az A-oszlop egyébként három helyen rogyott meg kicsit. Azért mondom, hogy kicsit, mert messziről egész autó formája van a dolgoknak, és nem is látszik. A légszűrőházban kicsit látszik az olaj, ami a boruláskor feljött a szuszogón, és a motor is mozgott, úgyhogy eldeformált egy fém vízcsövet, amire így már nem lehetett rendesen rászorítani a másikat. Lekötöttük hát a fűtéskört, így melegünk ugyan nem, de menetképes autónk már volt.
Sorra jöttek a többiek, a Green Network, Lustee-ék - bocs, Snickers team -, Evotech és sokan mások. Itt köszönném meg a Green Network segítségét, akik bár a dobogóért autóztak, vagy egy órát álltak velünk, adtak telefont, és segítettek, amiben tudtak. Jellemző, hogy tavay Zsófi T-Mobile, és Pannon telefonnal mentem. Nekem alig volt vételem, Zsófinak mindig. Most mindketten T-Mobile-os telefonnal mentünk, és ahol borultunk, csak Pannon vétel volt...
Az autót látva nem nagyon akarták elhinni, hogy nincs semmi bajunk. Alig tíz perc múlva már ott volt az egyik orvosi kocsi, megvizsgáltak, és ők is megállapították, hogy bajunk semmi, mázlink annál inkább volt. Mivel a kocsiból mindenféle folyadékok folytak erre-arra, telefonos segítséget kértünk a Sandlandertől, de hamarosan befutott a Pócsik Laci vezette gyorsbeavatkozó egység is, fedélzetén az RTL stábbal. Így lett a Duna tv RTL Híradó téma. Kicsit sokba fáj, de bekerültünk...
Mint kiderült, egy csavar kiesett a futóműből, a többi meg történelem. Sokat gondolkodtam utána, hogy én mit rontottam el - már azon kívül, hogy nem húztam meg minden este az összes csavart - de ahogy visszanézem a tracket, nem nagyon volt mit. 

1562  2010.01.24. 11:43:26       256 m          0:00:10        92 km/h       213° igaz     N28 05.165 W10 48.494
1563  2010.01.24. 11:43:36       224 m          0:00:09        90 km/h       202° igaz     N28 05.049 W10 48.580
1564  2010.01.24. 11:43:45       339 m          0:00:13        94 km/h       200° igaz     N28 04.937 W10 48.632
1565  2010.01.24. 11:43:58       177 m          0:00:07        91 km/h       198° igaz     N28 04.766 W10 48.704
1566  2010.01.24. 11:44:05       303 m          0:00:12        91 km/h       205° igaz     N28 04.675 W10 48.736
1567  2010.01.24. 11:44:17         93 m          0:00:04        84 km/h       213° igaz     N28 04.526 W10 48.814
1568  2010.01.24. 11:44:21       192 m          0:00:10        69 km/h       208° igaz     N28 04.484 W10 48.845
1569  2010.01.24. 11:44:31       220 m          0:00:10        79 km/h       203° igaz     N28 04.393 W10 48.900
1570  2010.01.24. 11:44:41       241 m          0:00:10        87 km/h       208° igaz     N28 04.283 W10 48.951
1571  2010.01.24. 11:44:51       200 m          0:00:08        90 km/h       206° igaz     N28 04.168 W10 49.019
1572  2010.01.24. 11:44:59       283 m          0:00:11        92 km/h       203° igaz     N28 04.071 W10 49.072
1573  2010.01.24. 11:45:10       262 m          0:00:10        94 km/h       196° igaz     N28 03.930 W10 49.139
1574  2010.01.24. 11:45:20       240 m          0:00:09        96 km/h       188° igaz     N28 03.795 W10 49.182
1575  2010.01.24. 11:45:29       324 m          0:00:12        97 km/h       192° igaz     N28 03.667 W10 49.202
1576  2010.01.24. 11:45:41       282 m          0:00:11        92 km/h       190° igaz     N28 03.496 W10 49.244
1577  2010.01.24. 11:45:52       259 m          0:00:11        85 km/h       186° igaz     N28 03.346 W10 49.273
1578  2010.01.24. 11:46:03       125 m          0:00:06        75 km/h       188° igaz     N28 03.208 W10 49.291
1579  2010.01.24. 11:46:09       114 m          0:00:06        69 km/h       186° igaz     N28 03.141 W10 49.301
1580  2010.01.24. 11:46:15       187 m          0:00:09        75 km/h       181° igaz     N28 03.080 W10 49.309
1581  2010.01.24. 11:46:24         52 m          0:00:03        62 km/h       170° igaz     N28 02.979 W10 49.311
1582  2010.01.24. 11:46:27         74 m          0:00:04        67 km/h       181° igaz     N28 02.952 W10 49.305
1583  2010.01.24. 11:46:31         98 m          0:00:05        71 km/h       175° igaz     N28 02.912 W10 49.306
1584  2010.01.24. 11:46:36         41 m          0:00:04        37 km/h       204° igaz     N28 02.859 W10 49.300
1585  2010.01.24. 11:46:40           2 m          0:00:07        1.0 km/h        42° igaz     N28 02.839 W10 49.310
1586  2010.01.24. 11:46:47           2 m          0:00:34        0.2 km/h        45° igaz     N28 02.840 W10 49.310 

Látszik, hogy nagyjából egyenesen mentünk végig, hogy a sóstóban még 90 fölötti a tempó, aztán visszaállunk 60-70-re. Aztán a 41 méter már ahogy csúszunk és próbálom összeszedni, végül borulunk. Mindez 4 másodperc alatt. Mondta valaki, hogy biztos gyorsan kanyarodtam. De hát még kanyar sem volt. Ez van, már úgysincs mit tenni. A lényeg, hogy mindketten karcolás nélkül megúsztuk.
Nem úgy, mint mások. Ullrichék vezető helyen dobták el az autót, ők valóban gyorsan mentek. 100-120 között értek egy beláthatatlan kanyarhoz-letöréshez, keresztbe álltak és lecsúsztak az útról. Ők is felborultak. Viszont mivel nem voltak bekötve, hiába a becsövezett autó, a versenyülés, mindketten súlyosan sérültek. Ullrichnak gerinctörése van, a navigátornak bordája tört. Az Union teamet a Délutános műszak húzta, a honvédek 15-tel araszoltak gátlótörés miatt... Az autók nem nagyon bírják ezt a köves terepet. A Sandlandernél mondták is, hogy a tempó ugyanolyan, mint a hazai amatőr terepraliban, de a terep sokkal keményebb, és a kocsikat nem készítették fel erre a legtöbben. Mondjuk nem is számítottunk rá, hogy ennyi marokkói szakasz lesz ugye. Két nap köves után jött volna Mauritánia és Mali.
Estére beértünk a táborba, ezért még megkaptuk a plusz 20 pontot, de kevéssé boldogított minket. Lisziéktől kaptunk egy oldalüveg helyetti plexit, a Sandlander meg összerakta annyira a kocsit, hogy hazamehessünk vele. Aztán lefeküdtünk. Nehéz volt az elalvás. 

Reggel a mezőny későn érkező része szörnyülködött egy adagot Toyóson, kisebb katasztrófaturizmus célpontjai lettünk. Mindenki akart egy fotót a kocsival. Lehet, pénzt kellett volna szedni, hogy visszajöjjön egy kicsi a kárból. Ullrichék mondjuk rosszabbul jártak, abban a Navarában 1000km volt, amikor elrajtoltak. Most egy 6000 km-t futott roncs. Mondjuk nekik van miből másikat venni.
A mai rajt fél egykor volt, mostantól ilyen napok jönnek. Csak 3-400 kilométerek. Mi Laayoune-ban próbáltunk szélvédőt szerezni a törött helyére, mert nem nagyon láttam ki rajta. Elég szeles is volt, lévén az előttem levő egyharmad tiszta pókháló volt, és eléggé szelelt is. Meg hullottak belőle apró darabkák, ami nem túl egészséges. Anno a balesetkor ugyan kaptunk Pócsik Lacitól egy szemüvegre vehető homokszemüveget, nehogy a szemembe menjen valami, de nem akartam abban vezetni 1600 km-t a kompig.
Marokkóban az autójavítás nem nagy dolog, szerintem ha pár napig maradunk, szereznek másik karosszériát és ki is cserélik. Lehet, jobban jártunk volna, mint a majdani otthoni javítással. Szóval az első szerelőnél beugrott mellénk egy füstös képű helyi, aki erre-arra terelgetve minket a városban összeszedett plexit és szakembert. Egy helyi háztartási boltban vettek plexit, két óra alatt vágtak a régi szélvédő helyére egy műanyagot, beragasztották helyi sziloplaszttal, aztán körbe ragasztószalaggal. Jobb, mint az eredeti. Egyetlen hibája, hogy nagyon karcolódik, ezért nem szabad ablakot törölni. Mondjuk ablaktörlő sincs hozzá, mert az egyik letört, így most a jobbost tekertem át, és amolyan nascaros egylapátos rendszert használunk. Ritkán.
Amikor mindezzel készen lettünk, a mezőny már el is rajtolt, de bementünk az esti szálláshelyre, ahol amúgy nagyon finom tevepörköltet adnak. Gojó mondta, hogy menjünk tovább, és ne haza, mert így még plakettet sem kapunk a célba érésért. Sajnos nem így megy ez, mert nem tudom, hogy még mi fog elromlani az autón, és szeretnék hazaérni vele. Már csak a jobb első ajtónk nyílik, a központi zárat nem lehet lezárni, ezért mindig úgy próbálok megállni, hogy rátolatok valamire. A jobb egy szerencsére kulccsal még zárható, a többi ajtó meg úgysem nyílik. Kicsit macera így a ki- és beszállás, de ez van.
Mivel már elég délután volt, és a napi tábor úgyis útba esett, Zsófival úgy döntöttünk, mi is ott alszunk. Mindenki nagy meglepetésére és örömére így egyszer csak begurultunk a napi célba. Reggel kellett volna kérni feladatlapot és TC-t, így kaptunk volna még 20 pontot a beérésért. Este megfogadtuk Lisziék tanácsát, és a körzet egyetlen szélmentes helyén sátraztunk, közvetlenül mellettük. Bár Zsófi szerint éjjel néha majd' elfújta a szél a sátrat, ebből én nem vettem észre semmit.  

Utolsó reggel a csapattal. Eléggé megfogyatkozott a mezőny, mert Villám elvitt 40 autót Bamako felé, a túrások nagy része meg bóklászik valahol. A Villám-különítmény sorsa elég esetleges, a helyi hatóságok ugyanis azt mondják, Dakhla-nál várják őket, és annál délebbre nem mehetnek, vissza kell fordulniuk. Majd kiderül, mi lesz. Úgy látszik, már Nyugat-Szahara is kezd veszélyes lenni.
A reggeli rajt elég családias lett, ráadásul még szomorúbbá tett minket, mert ahogy néztem, 10. helyen indultunk volna. Persze beleszámítva, hogy borultak Ullrichék, ezért kiszállta másik autójuk is, ketten az élmezőnyből Bamako felé mentek, és Nádorék is felborították a Navarát. Ők ráadásul szó szerint szórakozásból. Fotózgatták a kocsit a tengerparton, egy erősebb kanyarban a homok megfogta a hátát és tetőre tették a gépet. Érdekes, hogy bár puhára estek és lassabban a Navara sokkal jobban összetört, mint Toyós. A teteje teljesen berogyott.
A reggeli rajtnál Gojóból kijött az elmúlt napok fáradtsága, és olyan táncot lejtett az induló autók előtt, hogy maga is csodálkozni fog, ha visszanézi videón. Mert persze mindenki felvette.
Itt már tényleg elköszöntünk, és hazafelé vettük az irányt. Persze útba ejtettünk néhány olyan helyet, amelyet már itthon, előre kinéztünk magunknak. Tarfaya az a falu, ahol 1943-ban Antoine de Saint-Exupéry a Kis herceget írta. Akkoriban a Casablanca-Dakar útvonalon repült, de gépe elromlott, és le kellett szállnia. A ház ahol lakott és a Kis herceget írta, ma is áll a tengerparton. Sajnos úgy 500 métert kellett volna gyalogolni hozzá, de az egyre sokasodó gyerekfalka miatt a kocsit nem mertük magára hagyni. A tiszteletére emelt emlékművet azért közelről is láttuk. Persze az is lehet, hogy mégsem ez volt az ő háza, hanem egy másik, kicsit arrébb, de az meg már gyakorlatilag a tengerben áll. Itt találkoztunk utoljára motorosokkal, az ős-bamakós Mező Janiék épp halat eszegettek egy kis étteremben, s bár ők már mentek tovább, mi is beültünk egy igazi tengeri haltálra.
Utána már nem siettünk, megálltunk egy híd alatt, ahol bár rengeteg a szemét, a másik irányba szép fotókat lehet csinálni, meg kóbor kutyákkal találkozni. Zsófi haza is akart hozni egy vézna kis marokkói ebet, de aztán kompromisszumos megoldásként csak jól megetettük némi kolbásszal.
Estére beértünk Marrakech-be, ott is aludtunk az IBIS Hotelben. Toyóst a parkolóban őrizték. 10 dirhamért. Ráadásként adtunk azért egy Snickerst és egy Hell-t. 

Reggeli, kényelmes indulás. Cél: Rabat. Két napunk van felmenni Tangerig, ami több mint kellemes. 600 km talán. Megtankoltunk, és meg sem álltunk a fővárosig, illetve az autópálya fizető kapuknál igen, de ezen kívül senki nem zavart sok vizet. Az út tele van rendőrökkel, de ezt már tavaly megszoktuk, és amúgy sem sietünk, a radarok meg nem a 90-nel bóklászókra vadásznak.
Rabatban a cél az IBIS hotel volt szintén, de a helyén semmit nem találtunk. A POI szerinti szálló telkén építkeznek, aludni nem nagyon lehet. Elkezdtünk hát körözni a városban, ahol Zsófi ki is szúrt egy kedves kis hotelt. Jó fej a személyzet, jó helyen van, és az autót is őrzik. Mi kell más?
Egy kis séta, mert sötétedésig volt még egy óra. A tengerpart úgy egy kilométerre volt, a vár, a régi erőd nagyon jól néz ki. Főleg eső előtt, sötét fekete éggel a háttérben. Azt viszont megállapítottuk, hogy persze kicsit mások, de a tizenéves korosztály itt is pont ugyanolyan, mint otthon. Más a divat, de ugyanúgy bandáznak, támasztják a falat és keresik a balhét. Szerencsére Marokkóban rengeteg a rendőr, így béke van. Persze páran odajöttek, hogy kell-e idegenvezető, mert felvinnének a mecset tornyába, ahonnan látni az egész várost, de ezt a lehetőséget kihagytuk. Inkább bementünk a szűk sikátoros bazár negyedbe, ahol mindent lehet venni, sőt még annál is többet. Az már egy másik kérdés, hogy sokkal inkább Merzouga környékéről vinnék fosszíliát vagy ezüst medálokat a helyi nomádoktól, mint bármit az itteni kereskedőktől. A legszomorúbba sok teknős volt. Görög és ékszertekik műanyagládákban, egymásra hányva várják sorsuk jobbra fordulását. Nem hiszem, hogy szárazon, kaja nélkül túl sokáig húznák ott egymás hegyén-hátán.
A legrosszabbak mégis a hennás nők, akik rögtön megtámadták Zsófit, hogy telepingálják mindenfélével. A tavalyi kompon látott dekorációkra gondolva inkább nemet mondtunk. Aztán megint és megint, mert az első kettőből nem nagyon akartak érteni. Mivel az itteni nőkből általában csak az arc egy része, valamit a kéz- és lábfej látszik, hát ezt festegetik mindenfélére. A gond vele az, hogy ettől mindenki koszosnak tűnik. A sétának végül egy felhőszakadás vetett véget, bőrig ázva érkeztünk meg a szállodába. Szerencsére vittünk magunkkal egy kézi GPS-t, így nem kellett keresgélnünk a hazafele utat a sötétben. Ja, még ettünk is egy helyi kifőzdében, ha jól értelmeztük a dolgokat, akkor valamelyik alkalmazott kuzinjáé volt a hely. 

Reggeli az ötödiken. A kilátás pazar lenne, ha nem húznák be a függönyöket a Panoráma étteremben. Merthogy így hívják, de így semmi értelme a dolognak. Ráadásul nem a marokkói télre tervezték az ablakokat, így elég hideg is volt reggel, aminek szintén jót tett volna egy kis napfény. Ehelyett inkább nagykabátban szolgáltak fel a pincérek. Ők tudják.
Elhagytuk Rabatot, 250 km Tanger, a komp, ahonnan megyünk Genovába. Bencének sikerült szereznie akkora trélert, amivel haza tud húzni, ez a legolcsóbb megoldás. Amúgy ezer euro körül lenne a kocsi hazavitele. Az olaszoknál több okból sem tudunk menni vele. Egyrészt a sérülései miatt rögtön kiveszik a rendőrök, másrészt nincs fűtés, ami az Európában röpködő mínuszokban elég kellemetlen. Egy körül értünk az autópálya végére Tangernál, amikor Zsófi felkiáltott: az útlevelek! És igen, azok ott maradtak Rabatban, a recepción. Megfordultunk és kövér gázzal megindultunk visszafelé. 400-450 km, van rá 6 óra. Meg lehet csinálni, csak szegény Toyóst nem akartam hajszolni, mert egyre jobban folyt az osztómű. Közben telefon a szállóba, szerencsére van telefonszám a számlán és egy borítékon is, amit kaptunk. Az első szám, amin felveszik a főnök mobilja, aki ígéri, azonnal intézkedik. Tíz perc múlva visszahív, hogy valaki kocsival elindul Rabatból, hozza az útleveleket, álljunk meg egy autópálya pihenőben. Most itt vagyunk és várunk. Fél négy van, a passportokat háromra ígérték. A komp hétkor indul, ide 80 km-re, de még nincs jegyünk. Az előbb telefonon azt mondták, ne izguljak, már úton vannak. 100 km-re ide, egy óra és itt vannak... A gond az, hogy egy órája is ezt mondták. Azért ez Marokkó. Az egyik oldal a jó szándék, hogy elhozzák az útlevelet, a másik pedig a megvalósítás. Azért reménykedünk. Toyósnak lesz még egy utolsó nagy futása.
Kompot elértük. Hat után valamivel futottunk be a kikötőbe, és bár tavaly is éjjel kettőkor  indultunk 11 helyett, valahogy nem bíztunk a hasonló csúszásban. Pedig lehetett volna. Talán nem véletlenül mondták az útlevélfutár szállodások, hogy könnyedén elérjük a hajót. 7 helyett fél 12-kor futottunk ki... A jegyvásárlás nem volt egyszerű, mert épp a becsekkolás folyt, így nem akartak jegyet eladni, de aztán az egyik ablaknál sikerült rábeszélnünk valakit, hogy tegyen kivételt, ne kelljen már még egy órát lökdösődnünk a helyiekkel. Legnagyobb meglepetésünkre a jegy olcsóbb volt, mint tavaly, így nem 715, hanem 430 euróért hoztak át minket és Toyóst Tangerből Genovába, kétszemélyes kabinban, saját fürdővel, napi háromszori étkezéssel. Lábon sokkal többe kerül.
Kicsit féltünk a vámtól és a marokkói hatóságoktól, mert benéznek minden autóba, feltúrják a holmikat, végigkopogtatják az üregeket az autókban. Az előttünk levő Vito-t szét is szedték egy kicsit, de amikor mi jöttünk, csak ránéztek szegény autóra, és intettek, hogy menjünk.  

Megérkeztünk Genovába. Bencéék már lejöttek értünk, egy jó kis hotelben vártak ránk, hogy másnap pihenten induljunk hazafelé. A parkolóban ott állt Bence bordó LC-je a nagy trélerrel. Azért döntöttünk amellett, hogy nem lábon jövünk hazáig, mert több dolog is szólt ellene. Egyrészt nem volt fűtésünk, ami a mínuszos Európában elég kellemetlen lett volna. Már Marokkó teteje felé is kezdett érződni a hideg a kocsiban. A boruláskor a motor elnyomott egy fém fűtéscsövet, amire így már nem lehetett úgy rászorítani a gumicsövet, hogy az ne csöpögjön. Lekötöttük hát a fűtéskört, és bár az autó így remekül ment, hidegben hiányzott volna. Nem vállaltuk a dolgot azért sem, mert elég látványosan össze voltunk törve, ami feltűnhetett volna a rend őreinek is. Így is megnézték tankoláskor, meg ha elmentek mellettünk. De mivel húztuk, nem szóltak semmit. De ha egy olyan autóval akarok közlekedni, aminek nincs balos tükre, a négy lámpából három törött, de a negyedik sem oda világít, ahova eredetileg kellene, hát biztos nem adják olcsón a büntetést. Ráadásul nem mehettünk volna tovább, vagyis akkor és ott kellett volna valahogy trélert szereznünk, ami ha köteleznek egy helyi vállalkozóra, nagyon sokba került volna. Így hát bár Toyós a borulás után kb 1700 kilométert ment gond nélkül, az utolsó ezret inkább nem vállaltuk.
Beálltunk Bence mellé, és nyugovóra tértünk. 

Elindultunk haza. Elég jól mutat a járműszerelvény. Egy nagy bordó Toyota húz egy összetört nagy bordó Toyotát. Meg is nézik rendesen a pályán, akik elmennek mellettünk. Kilenckor indultunk, éjfél előtt itthon voltunk. 3 tonnát húzva nem is rossz. Sajnos Bence autóját kicsit megviselte a húzás, kardánkeresztet kell cserélni benne. Zsófi kiszállt Körmend mellett, hogy hazamenjen kicsit, mi feljöttünk Bp-re, Toyóst leszedtük a futóról, most a garázsban pihen és vár egy új karosszériára.

Ha esetleg valaki tud egy eladó HDJ80-as karosszériát, vegye fel velünk a kapcsolatot.