Az első Saharun első napja. Hatkor csörgés, visszabújás, nem megyek sehova, inkább maradok... Aztán persze nem, mert mit szólna apu, ha nem lennék ott a rajtnál, és ő potyára ment volna ki. A készülődésről, tervezgetésről nem is beszélve. Negyedik afrikai út, mostanra sikerült úgy időzíteni a dolgokat, hogy reggel tényleg csak a kaját és az elektronikát kellett felnyalábolni, minden más már szép rendben bent figyelt az autóban. Forgalom sem volt, félnyolckor olyan szépen lehetett végigmenni a városon, mintha hétvége lenne. Nesze neked dugódíj... Mondjuk az már rég nem a dugókról szól, csak elfelejtették átnevezni. Na mindegy, ma még nem kellett fizetni a rajthoz állásért. Illetve persze de, csak nem a fővárosnak ugye.

Mondhatnám, hogy szép számmal vártuk a rajtot, ami tulajdonképpen igaz is, mert rengeteg ismerős jött ki búcsúztatni minket - értem itt minket, indulókat -, de sajnos az utolsó pillanatban egy nagy kupac autó mondta le a részvételt. Liszi Laciék teljes kompániája veszett össze valamin annyira, hogy inkább otthon maradt mind. Ő dolguk.

A Saharun különlegessége, hogy a napi feladatokat wifin szórják a rajt előtt. Hát ez most nem működött, úgyhogy maradt a régi, jól bevált pötyögős módszer. Előtte persze sztárolta egymást mindenki, főleg Kőváry Barna, aki mikrofonnal támadott le mindenkit, miközben egy mosolygós Sancho Panza egy botra szerelt GoPro kamerát lengetett. Elég szürreális látvány, amikor nem Don Quijote viszi a dárdát.

A rajtnál kaptunk egy üveg Unicumot, mit mondjak, nagy szükségünk volt rá, mindketten annyit iszunk, hogy életünk végig sem fog elfogyni. Kaptunk viszont egy doboz adományt, ami nem más, mint egy monitor. Nem mi szorulunk rá, Tuniszig visszük. Elég idegesítő, ott himbálózik hátul a csomagtartóban egész nap. Nem szeretem, ha valami nincs lekötve, de ezt nem merem, még eltörik a talpa. Velem már történt ilyen, nem kellemes...

Szóval nekivágtunk, és békében autóztunk a szlovén határig, amikor is Toyós hörgött egyet, majd megállt. Apu vezetett, nem tudtam mire vélni a dolgot, de hamar kiderült, kifogyott a gázolaj. Milyen jó, hogy van póttankunk. Kár, hogy üres... Azért kétségbe nem estünk, az afrikai módszerrel próbálkoztunk Európában is: kamionostól kell kérni. 5 litert szereztünk, azzal eljutottunk a kútig, ahol reményeim szerint annyit tankoltunk, hogy leérünk a kompig, és nem kell Olaszország méregdrága olajából venni. A dolog pozitívuma, hogy így túlestünk a "kötelező" gondokon.

Ma egyébként 8 feladat van, és bár egyik sem nehéz, kettőt máris kihagytunk. Az első egy fánkbolt Szlovéniában, koordináta nélkül. Bár jól hangzana, ha tudatos étkezési szokásainkra fognánk egy ilyen hely mellőzését, minderről szó sincs. Tudtuk, hol kell keresni, de amikor az autópályán megláttam a várostáblát és meg akartam nézni a papírt, hogy maradni kell, vagy lemenni, meg úgy egyáltalán, az apunál volt. Ő pedig aludt. Így aztán nem láttuk a messze földön híres fánkokat. A másik pont is alvás miatt lett az enyészeté, akkor én aludtam, apu meg nem szólt, hogy történés van... Mindegy, úgysem a győzelem a cél. Ami ma ráadásul elég messze is van, Maranello 900 km, és 10 órás szintidőn belül beérni amúgy is elég nehézkes. Az idő amolyan kellemes utazós, 15-16 fok volt, napsütéssel. Soha rosszabbat. Az egyik pihenőben össze is futottunk a pörköltet melegítő kalácsosokkal, de nem maradtunk sokáig, hideg étkezésre rendezkedtünk be. A kocsiban hegyekben állnak a szendvicsek, a fasírt és a rántott hús. Afrikáig biztos nem halunk éhen.

Holnap rövid nap, 450km a kompig, azt viszont el kell érni, itt nem csak a 10 pont a tét a beérkezésre...

Saharun 2. nap március 9.

Egy ilyen verseny arra is jó, hogy a különböző országok kulturális különbségei kiderüljenek. Most nem feltétlen Tunéziára gondolok, hanem lengyel barátainkra. Az első napi egyik feladat ugyanis a rendőrök kedvenc édességéhez kapcsolódott, a fánkboltot kellett keresni ugye. Este kérdezi tőlem az egyik lengyel, hogy ez hogy kapcsolódik. Mondom neki, hogy hát az összes amerikai filmben fánkot tolnak a rend nagy hasú őrei. Erre csak csóválta a fejét, és továbbra sem értette a dolgot. Vagyis pár pillanat alatt kiderült a két nemzet televíziózási szokásainak különbsége: a lengyelek sokkal kevesebb amerikai krimit néznek.

Mi meg fotókat sajnos. Tudom, ez megint elég nagy ugrás, legalább akkora, mint amekkora sokk nekünk volt, amikor behelyeztük az sd kártyát az olvasóba, az meg kiírta: kártyahiba... Rajta a Ferrari gyár előtt készített képeinkkel, amiben az a legnagyobb baj, hogy nem csak a mieink, de Bencéékről készített fotóink is odavesztek. Nekik csak egy régi gépük van, ezért megkértek, hogy csináljak róluk szép, nagyfelbontású fotót. Hát, én megcsináltam, de mégsem lett belőle semmi...

Az első nap végén amúgy a 9. helyen állunk, 14 ponttal, ami sokkal több is lehetne ugye. Két feladat mellett alvás miatt mentünk el, de egy sokat érőnél meg az adott épület rossz oldalán számoltuk meg az ablakokat. Sebaj, nem nyerni jöttünk.

No de nézzük a nap eseményeit. Reggel békés indulás, Ferrari előtt fotó, de minek ugye. Hosszas autópályák, hiába, haladni kell. Az első koordináta nélküli pontok Firenzében vártak ránk, de különösebb nehézséget egyik sem okozott, apu fejből mondta mindegyiket. És nem csak azért, mert tavaly ősszel itt voltak egy hetet anyuval... Firenzében tehát nem vesztettünk semennyi időt, mehettünk tovább. Csak két másik pont volt, azokat is hamar megtaláltuk, és elég korán, 4 körül a kikötőbe értünk. Jött a sorban állás a jegyért, mindennel kész lettünk időben. Úgy tűnik, szerencsére, mert az elég későn befutó Bencééknek azt mondták a pénztárban, hogy bocsi, de autóval már nem fértek fel, megtelt a hajó. Kisebb szívrohamok és veszekedések árán azért csak feljutottak. Bence még otthon kérdezte tőlem, hogy vegyen-e előre jegyet, én meg azt mondtam, hogy ne, biztos lesz elég, én sem veszek. Hát, majdnem baj lett belőle. A visszautat azt hiszem, este Tuniszban előre lefoglalom...

Saharun 3. nap március 10.

A komp persze szokás szerint később indult, egy meglehetősen hullámzó tengeren. Két Dedalon befigyelt, nyolckor már aludtam is, reggel fél tízig fel sem ébredtem. Szerencsére még kitart az otthoni ellátmány, így éhesek nem vagyunk. Persze álmosak sem... A mai nap a hajón telik, nagyrészt Palermoban, ahol megáll a komp. Már értjük, miért tart ugyanannyi ideig a sokkal rövidebb Civitavecchia-Tunisz, mint a hosszabb Tunisz-Genova. Az nem áll meg. A hajón nem nagyon van mit csinálni, az ember párszor körbejárja, beszélget kicsit, meg alszik, esetleg a fotókat rendezgeti. Meg persze bemutatja azokat, amelyeket a versenybírák kérnek, nevezetesen a Firenzében készülteket. Elég messze álltunk meg a pontoktól, így bizonyítani kellett, hogy valóban ott jártunk. Akkor még szerencsére működött a kártya, s megvoltak a fotóink. Legalább valamennyi pontunk megmaradt...

Tuniszban telefonkártyát kell venni, hogy helyi tarifával hívhassuk egymást, meg olcsón tudjunk sms-t küldeni haza. Kell némi pénzt váltani, és ami a legfontosabb, jól teletankolni az autót. 170 forint a gázolaj litere... A versenytáv 780 km, ami sziklás, köves terepen rengeteg. Azért már várjuk. 

Na, úgy tűnik, leginkább csak várnánk, mert a kompunk nem indult. Azt mondták, rossz az idő a tengeren, ezért bizonytalan ideig, de estig mindenképpen halasztják a menetet. Ami ugye azért macera, mert akkor már ott kellene lennünk Tuniszban, másnap reggel meg rajt... Szerencsére legalább Palermoba kiengedtek, nem úgy, mint dokikat Barcelonában, akik három napot csöveztek a kompon bezárva, rossz idő miatt. Na ez az az opció, ami senkinek nem tetszene. Mi legalább kimehettünk a városba, úgyhogy apuval sétáltunk egyet, vettünk pizzát és nagyon finom narancsot, nem szálltunk nagyon magunkba a várakozás miatt. Ráadásul, ha mg este elindulunk, akkor tulajdonképpen jól is járunk, mert megspórolunk egy szállást.

Saharun 4. nap, március 11.

Végül úgy döntöttek a népek, hogy este kilenckor kihajózunk, de mindenkit figyelmeztettek, hogy kapaszkodjon...Volt is miért, akkora szél volt, hogy a napozófedélzetről lefújta az embert, nem azért mintha annyira napozni akart volna bárki a sötét éjszakában, de kipróbálni azért kellett ugye. Elvben adtak bónusz vacsorát a hajón, amiről viszont nem mindenki hallott  pedig állandóan üvöltött a hangosbemondó , így szétosztottunk egy fél doboz madárlátta fasírtot, sok fiatal életet mentve meg az éhhaláltól. Amúgy kiderült, hogy jobb, hogy álltunk néhány órát a kikötőben, mert egy teherhajó, amit a vihar ellenére elindítottak, nem sokkal arrébb zátonyra futott...

Reggel fél nyolcra értünk a kikötőbe, ahol a szokásos afrikai macera kezdődött azzal a különbséggel, hogy egy minisztériumi hölgyemény - onnan lehetett tudni, hogy ő valami felvilágosult világi asszony, és nem csak egy helyi feleség, hogy baromi ronda tetovált szemöldöke volt - segített a zökkenőmentes átjutásban. És valóban, kevesebbet kellett sorba állni, illetve mindezt egy saját, csak nekünk nyitott sorban tehettük meg. 11-kor értünk ki a kikötőből, és vághattunk volna neki a napnak. Azért csak volna, mert még a rajtnál ugye betettek hozzánk egy monitort, amit nem akartunk apró darabokra törni a terepezés közben, és mégiscsak ide hoztuk, úgyhogy le kellett adni. Mindez egy órába került, ami azért volt kellemetlen, mert így egy órával lesz hamarabb sötét. Tudom, objektíve ez nem igaz, de ha egy órával később vág neki az ember a versenytávnak, akkor egy órával kevesebbet autózhat világosban. Ez pedig nagy hátrány,

Na mindegy, nekivágtunk a napnak, ami már az elején nehézségeket hozott, a vasárnapi Tuniszban délben autózni meglehetősen nehéz. Mindenki piacozik, ami azt jelenti, hogy a kétsávos utak szélső sávjában megáll, kipakolja a portékáját és árul. A vevő pedig megáll, ahol tud, a forgalom meg áll... Nem lett volna rossz, ha a tervek szerinti reggel hatkor el tudunk indulni...

Aztán jöttek a későbbi gondok, az elmúlt napok esőzései elvitték az utakat, sok helyen nem tudtunk átkelni patakokon, az érintőpontok egy része pedig két méter víz alatt volt, szóval problémás volt a helyzet. Annyira azért nem vettük zokon a dolgokat, végül is nem nyerni jöttünk. Úgy tűnik, Kőváry Barnáék sem, mert rögtön az elején úgy elásták az Isuzut egy dágványban, hogy csak néztek körbe riadtan. Megpróbáltuk kicsörlőzni őket, de inkább a mi autónk csúszott feléjük, mint ők jöttek volna kifelé. Nem csoda, a hasán feküdt a kocsi a sárban. Épp előszedtük a rántókötelet, amikor megjelent egy helyi traktor, ekkor mi tovább álltunk, hisz az sárban egy traktor mindig nagyobb segítség. (Mint később kiderült, mégsem, a traktor is elásta magát, és kellett hívni egy még nagyobbat.)

Elég hamar sötét lett, dobálni kellett a pontokat erősen. Szerencsére még előtte elértünk Douggaba, ahol egy hatalmas római romváros áll a hegyoldalban, világörökség és egyebek. Ha valaki arra jár, feltétlen nézze meg, és ne olyan rohanvást, mint mi. Mentségünkre szóljon, hogy szakadt az eső, és már zártak is... Az utolsó pontokat már nagyon szűkös időkerettel érintettük, de szerencsére szintidőn belül értünk be, ami 25 pontot ár. Kíváncsiak vagyunk az értékelésre, mert sok helyen nem lehetett már megtalálni a feladatot, vagy az vízben állt, és kérdés, hogy ezeket törlik, vagy megadják az érte járó pontokat azoknak, akik elmentek legalább. A holnapi rajtot a hosszabb mai nap miatt későbbre tették egy órával, irány az ágy.

Saharun 5. nap, március 12.

A mai nap már a melegről s a homokról szólt. Egyrészt reggel kiderült, hogy milyen szép helyen lakunk, másrészt már az eligazításra rövidnadrág és póló dukált. Gyorsan feltöltöttük a pontokat, terveztünk egy utat, majd nekivágtunk. Persze mindig elfelejt az ember valamit, ma reggel a guminyomást. Amint beértünk a rettenetes mosódeszka rázópadra, eszembe jutott ez a hiányosság, ugrottunk is kifelé, hogy kieresszük a gőzt. 2,5 barról 1,8-ra. Nem azért volt 2,5, mert olyan kemények akarunk lenni, hanem mert otthon, 0 fokban fújtuk fel országútra, itt meg már jóval melegebb van ugye. Egész nap jól mentünk, szinte mindent megtaláltunk. Amit kihagytunk, azt nem elvétettük, hanem egyéb okból nem kerestük fel. Ez leginkább apu gyomra volt, ami nem igazán kedveli a dűnézést. Szárazföldön is tengeribeteg lett. A második dűnesornál ki is szállt, s megvárta, amíg érintem a kötelező pontokat. Ugyanez vetett véget a napnak is, már csak egy pont volt hátra, de inkább visszatértünk az aszfaltra, apunak már elege volt a hullámvasútból.

Amint felkapcsoltam a lámpát, kiderült, tegnap után ma a másik lámpánk is kiégett. Mivel egy égőt másnak adtunk, egyet pedig már cseréltünk, ott álltunk tartalék nélkül. Szerencsére pont befutottak Barnáék, és kisegítettek. Végül együtt is gurultunk a célig.

Ma egyébként mindenféle érdekességet láttunk, Mos Eisley-t és Luke Skywalker szülőházát. Na jó, nem azt, hanem ahol felnőtt. Mindez egy sóstó közepén. Leszakadt a rendszámunk, elromlott a cb, de az autó rendben van szerencsére. Nem úgy, mint Palicáék Discoveryje, amiben a vezérmű szíj szakadt, és kuszált össze ezt-azt, vagy egy másik csapat LC-je, amiben az első kapcsoláskor bedarálódott az első diffi. Azt mondják, 40ezer km van az autóban, hát... Toyósban 250, erőteljes használattal, és most kezd szólni, de nem törni.

A mai szálláson még finom vacsora is volt, most meg alvás, holnap korai rajt. És bár úgy döntöttem, hogy kihagyjuk a teljes napot, nehogy apunak valami baja legyen, azért kelünk, és nézzük a többieket. Sajnos a holnapi pontok kihagyásával gyakorlatilag teljesen elszállunk a versenyben, ahol szerintem már valahol a 4. hely környékén lehetünk. Előrébb úgysem mentünk volna, de azért a holnap szerezhető 340 pont nagyon fog hiányozni a végelszámolásnál. Csak összehasonlításképp: ma 150 volt a hibátlan teljesítés.

Saharun 6.nap, március 13.

Reggel azon gondolkodtunk, miként lehetne megoldani, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. Abban maradtunk apuval, hogy ő kiül a medence partjára a szállodában, én meg elmegyek a versenyútvonalra, megcsinálom az első 11 pontot, visszamegyek érte, és átmegyünk Ksar Ghilanba pisztén. Így én is dűnézek kicsit, pontot is szerzünk, s ő sem lesz rosszul. Sajnálom, hogy nem bírja a gyomra a hullámvasutat, mert nagyon jó menet volt. A homokban utolértem pár autót, kettő elásva, a többi azokat próbálta kirángatni valahogy. Az egyik egy 100-as LandCruiser volt, amelyik csak hátsó hajtással ment, nem csoda, hogy egyszer csak nem volt tovább. Ők végül megfordultak, hiszen ha addig bementek, akkor vélhetően ki is jutnak. Én Ádámék épített FJ Cruisere után indultam, a 11es pontnál elköszöntünk. Ők tovább a versenyben, én készültem vissza Douzba. Még maradtam egy kicsit, mert befutott a Bomba csapat s Viktorék, megmutattam nekik a Peugeot roncsot, foto, és tényleg indulás vissza apuért.

Amikor visszaértem a szálloda elé, épp egy csoportot terelgettek ki egy buszból, és amikor befordultam a parkolóba, mindenki szájtátva bámulta a kocsit. Nem értettem, mit néznek, amíg el nem sétáltam mellettük: magyarok voltak, s a Duna matricát bámulták. Ők sem gondolták, hogy ilyen helyen találkoznak mással. Mivel már dél volt, apuval megebédeltünk, elmentünk boltba vízért, s mivel a következő napokban nem is nagyon lesz üzemanyag, s az is csak meglehetősen drágán, telenyomtuk mindkét tankot. 180 literrel azért csak eljutunk ide-oda. Amikor kiértünk a városból, helyet cseréltünk, és az egész szakaszt apu vezette végig a túra útvonalon. Ez nem aszfaltot jelent, hanem pisztét, rajta elszórt, kisebb-nagyobb dűnékkel. Úgy 25 évvel ezelőtt ő tanított engem vezetni, most meg én őt a dűnézésre. Minden számla kiegyenlítődik egyszer...

Már a táborban voltunk, épp menni akartunk vacsorázni, amikor szóltak, hogy a beteg Toyotával bementek a dűnékbe, s nem tudnak kijönni, menjek segíteni. A csapat viszont kezdő volt, és nem jól mutatták a sötétben a bevezető nyomot, ezért mi is belecsúsztunk egy dűne oldalába. Elég rossz érzés volt közel 45 fokban dőlni oldalra. Szerencsére a homok kitámasztotta a kocsit, de kiszállni csak hegy felé mertünk, és attól kezdve egyvalaki mindig állt a küszöbön ellensúlyként. Jött a végeláthatatlan ásás, gyakorlatilag ellapátoltuk a dűnét annyira, hogy a kocsi ne akarjon ledőlni. Addig semmit nem mertem csinálni vele. Jöttek a trepnik, próba, semmi, ásás, semmi, ásás,  semmi... Mindez jó két órán át. Egyszer csak megjelent egy helyi erő, aki egy-két helyen lapátolt pár percet, belerúgott párat a gumiba, mondta, még engedjünk belőle, aztán próbáljam meg. Végül kiszabadultunk. Megnéztem, mintha defektem lett volna, 0,7-es nyomással jöttünk ki... Utána felszaladt a másik kocsihoz, beült és egyszerűen kiállt vele... Sok hűhó semmiért. Mondjuk ő negyven éve homokon vezet.

A tábor egy beduin sátras hely volt, ahol a fele társaság saját sátrat vert, a másik fele kicsit több pénzért ágyban aludt. Jó mélyen.

Saharun 7. nap, március 14.

Mivel a tegnapi nap nagyon sokáig tartott azoknak, akik végigmentek - vagy végig akartak menni - a versenyútvonalon, a rajt délre került. Sajnos fogyatkozik a mezőny. A lengyelek egyik autója, a White elephant felborult éjszaka a dűnékben. A sivatagban is töltötték az éjszakát. Reggel futottak csak be, Ádámék kísérőautójában elszállt az első diffi, ők mindketten visszamentek Douzba. Palicáék a bérelt Mazdával nem próbálkoznak, azt mondták.

A mai nap gyakorlatilag egy körverseny volt, ezért minden fölösleges dolgot kidobtunk a kocsiból, hogy könnyű legyen. Nem maradt benne, csak az emelő, pótkerék, trepni, kötelek s némi szerszám. Megbeszéltük Bencével, hogy együtt megyünk, így mindketten nagyobb biztonságban vagyunk, bárki elakad, a másik ki tudja rántani, megspórolva ezzel egy hosszú és fáradságos ásást.

Hihetetlen, hogy milyen helyeken mennek el ezek az autók. Tényleg nem indulnék neki olyan meredélyeknek gyalog se fel, se le. Toyós meg simán, el sem akadt. Illetve egyszer, a legvégén, amikor megálltunk egymás mellett egy fotóra, akkor nem indult el, de Bence lerántott. A GoPro végig ment, de az sem adja vissza az érzést igazán. Hogy milyen a terep, jól mutatja, hogy Bence autója 298 kilométeren 100 liter gázolajat fogyasztott. A miénk 180-on 30-at. Gyakorlatilag egyes-kettes felváltva, órákon át. Bence autója ráadásul automata, ami sokkal magasabb fordulaton dolgozik.

Szegény lengyelekre rájár a rúd, az egyik dűne mögött ráakadtunk a White Elephantra, jobb első hajtás nélkül. Talán a borulás tett be neki, talán a vezetési stílus, de a féltengelycsukló eltört, és vitte magával a szárat is. Buschtaxi van erre sok, de nem a dűnesoron. Visszamentek hát a táborba, a másik autóval meg nyakukba vették Tunéziát, hogy valahonnan szerezzenek alkatrészt. Éjjel egyre sikerült visszatérni a táborba, akkor álltak neki szerelni. A késedelemnek az is oka volt, hogy a Patrolba Alinál gázolaj helyett benzint tettek, így előbb még le kellett szerelni a tankot, kiönteni a benzint, visszaszerelni, tankolni...

Ali egyébként a helyi benzinkút, vagyis rengeteg kannában tart mindenféle gyanús folyadékot, amit gázolajként és ólommentes benzinként árul. Jó esetben azt adva, amit kér az ember. A lengyeleknek nem volt szerencséjük...

Saharun 8. nap, március 15.

Ma reggel indultunk neki a katonai zónának, ahova elvileg van engedélyünk belépni. Azért elvileg, mert tegnap kitalálta valamelyik potentát, hogy nem elég, hogy előre elküldtük mindenki adatait, beszkennelt útleveleit, leadták a fénymásolatokat, ő személyesen is látni akarja mindet. Persze jó messze... A szervezők így begyűjtötték az összes iratot, és nekiindultak az országútnak. Mi meg pár pont után megálltunk a katonai zóna határán, és most itt piknikezünk várva a szervezőket, az útleveleket és a katonai kíséretet. Mindez persze csak akkor, ha ma is megkapjuk azt az engedélyt, amelyet már rég megadtak... Azért ez még mindig Afrika.

Az engedélyt végül megkaptuk, laza két óra várakozás után bemehettünk. A belépés után egyben kellett maradni nagyjából, aztán mehetett mindenki, amerre akart, csak az ellenőrzőpontok környékén kellett az úton maradni. Ott nem szeretik a katonák, ha a hegy mögül egyszer csak előbukkan valaki. Apuval azt találtuk ki, hogy a kisebb dűnesorokon lévő pontokat úgy csinálom meg, hogy ő kiszáll az elején, aztán visszamegyek érte. Persze ha hosszabb volt a menet, akkor ezzel nem lehetett játszani, nem akartam órákra ott hagyni a sivatag közepén. Végül eltelt a nap, egész jól sikerült, túl sok pontot nem vesztettünk.

Szegény lengyelek annál többet, már ha nem is pontot. Bernard megint beletette orral a homokba a Toyotát, elgörbült a kormány tolórúd, ettől kiszakadt a gömbfej, mindez egy dűnesor közepén. Mondjuk nem esett kétségbe, egy perc múlva ott volt a kísérő kocsija, a két szerelősrác kiugrott, és 20 perc alatt ott helyben mindent kicseréltek...

A szállás egy tényleg nagyon őrzött gázmező közepén volt, El Borma repülőtere mellett. Ez nem jelenti azt, hogy álmatlan éjszakánk lett volna, ez a reptér nem egy nagy forgalmú valami. Ennek ellenére meglepett, mert bár mindenki azt gondolta, hogy valami kisgépes maszat lesz, legnagyobb megdöbbenésünkre két 737-es Boeing állt bent...

Azért itt kaptunk helyet, mert az eredetileg kijelölt valódi dűne-menti vadkemping túl veszélyesnek találtatott. Állítólag a nomádok nagyon bevették magukat a környékre, és a katonáknak egyszerűbb volt egy bekerített részre terelni minket, mint megvédeni a pampán... A tábor hamar kész lett, és a társaság is. Fél óra sem kellett, a fele társaság már félmeztelenül ugrált énekelve a tábortűz körül. Pedig kísérőink nem sokkal odébb parázs alatt, homokban sütöttek nekünk sivatagi kenyeret... Mi álmosak voltunk, a zene s mulatozás ellenére hamar elaludtunk.

Saharun 9. nap, március 16.

Reggel frissen ébredtünk, az egyetlen igazi sátrazós éjjel után. Mi. Az esti mulatozóknak rettentően fájt a feje. Hiába no, nem kell pálinkát whiskyvel keverni. Azért valahogy összeszedte magát a társaság, bár a tervezetthez képest csak egy órával később. És nem miattunk. Bencének ugyanis reggelre leeresztett a jobb első kereke, úgyhogy azzal a rossz hírrel keltettem, hogy szereléssel kezdheti a napot. Aztán folytathatta is, mert a kísérőink egyik autója is defektes volt, és mivel látták, hogy meg tudta csinálni a sajátját, rögtön kértek egy kis segítséget. A jutalom finom datolya volt.

Végül a mezőny is elrajtolt. Ki rögtön kifelé a zárt területről, ki a dűnék felé. Mi az utóbbit választottuk, mert úgy tűnt, hogy az érintendő pontok kis területen vannak, így gyorsan vissza tudok mindig menni apuért. Így is lett, őt kitettem a nagy homok aljában, felmentem rá Bencéékkel, aztán vissza apurét úgy negyed óra múlva. Addigra viszont már két autó is állt mellette, az egyik a vezetőinké, a másik pedig egy katonai kisteher. Legalább kiderült, hogy tényleg vigyáznak ránk, és megnézik, hogy minek bóklászik valaki egymagában a nagy homok közepén.

Pár pontot ki kellett hagynunk, mert apuval rájöttünk, hogy a dűne hatótávja maximum egy kilométer, az oázis, ahova a legtöbben bementek pedig tízre volt. Indultunk hát kifelé az ellenőrzőpontra, ahol viszont ugyanaz a rendszer várt minket, ami befelé is működött, átlépni csak együtt tudunk. Állt már ott két autó, én nem csatlakoztam, gondoltam visszamehetünk egy korábbi dűnés szakaszra, ahol majd a lengyelek és Bencék kijönnek, és tudok fotózni. Igen ám, csakhogy két órán át nem történt semmi. Mi jól elvoltunk a dűnék tetején ücsörögve, ahol hallgattuk a teljes csendet, és bámultuk a végtelen homokot. Az ellenőrzőpont személyzete és a kísérők annál kevésbé voltak nyugodtak, mert 10 autó hiányzott a leltárból. Elindultak hát megkeresni, minket hamar megtaláltak, csatlakoztunk, hogy CB-n összetrombitáljuk a népeket, ami kisebb macerával, de előbb-utóbb sikerült is. Végül mindenki visszakapta az útlevelét, és kijutott a lezárt területről.

Ekkor azonban már ment le a nap, és még jó sok pont volt hátra. Sajnos sok olyan is, amelyet világosban lett volna jó látni, például két Star Wars falu, amelyek a mai napig ott állnak látványosságként. Ezek már a Baljós árnyak hátterét szolgáltatták, így jelentősen jobb állapotban vannak, mint a pár nappal ezelőtt látott régebbiek. Ráadásul nem favázas kartonházak, hanem kőből épült, maradandó díszletek. Mindegy, hisz sötét volt. Holnap talán visszamegyünk, hisz messze nincsenek...

A mai szállás már szálloda, jó lesz végre meleg zuhany az előző napok 5-10 fokos vizei után. Holnap utolsó nap, vége a versenynek. Furcsa, az ilyen hosszú távú dolgoknak mindig olyan hirtelen van vége. Az ember csak megy, megy, aztán hirtelen nincs tovább. Nehéz lesz visszaszokni az otthoni létbe.

Saharun 10. nap, március 17.

Valahogy mindenki lassan kelt és indult. Úgy tűnik, igazából senkinek sincs kedve befejezni és hazamenni. Pedig nincs mit tenni. Talán pont ezért apuval úgy döntöttünk, a mai napot már nem vesszük túl komolyan, inkább túrázunk, nézelődünk egyet. Ehhez persze kellett Lustee újabb remek feladata, ami egy régi, sziklafalra épített városba vitt el minket. Az eredeti kérdés persze csak egy évszám volt egy táblán, de mi maradtunk, és nem bántuk meg. Chenini megérte azt az egy-két órát, amit ott töltöttünk. Az eredetileg versenyútvonalnak szánt, feladatokkal tarkított hegyi szerpentint így kihagytuk, és némi időnyerés gondolatával a tengerpart gyorsabb aszfaltja felé vettük az irányt. Nem sokkal később kiderült: jó döntés volt, egy kisváros falatozójánál utolértük a mezőnyt. Persze mi is megálltunk, éhesek voltunk már. Egy jó ebéd után ismét a többiek után indultunk, némi kétségek között. Az út ugyanis a tengerparti dágványban vezetett, ami ha száraz járható, ha megázik, esélytelen. Mivel az út száraznak tűnt, bevállaltuk, és a légtérben fogott CB-foszlányokból arra következtettünk, hogy mehetünk bátran. Pár perc múlva már ott álltunk az utolsó feladatok egyikénél, sok-sok autó társaságában. Valahogy a végére itt összeverődött a "kemény mag". Aquincum Racing, White Elephant, Solter Rs, Bomba, Metál-Sheet és persze mi. Készült egy remek közös fotó, aztán gyakorlatilag ebben a sorrendben elgurultunk a még hátralevő néhány pontig. Az utolsó sajnos nem lett meg, a házat, amire felfestették a keresett betűt lemeszelték, így a 2012-es Saharun utolsó feladatát senki nem teljesítette.

A befutó egy hatalmas szállodában volt, nagy szobával, eltévedős folyosókkal, valami arab bulival a nagyteremben, ahol az éjjel még verekedés és rendőrség is volt. Nekünk meg eredményhirdetés. Aquincum racing, vagyis Bencéék nyertek, Bernardék másodikok a White Elephanttal, a kísérő Solter Rs harmadik. Apuval mi lettünk a negyedikek. Az eredményhirdetés után még sikerült újra kinyittatnunk az éttermet, amit valami rejtélyes okból arrafelé este nyolckor bezárnak. Utána már ne egyen senki és kész. Holnap már nincs sok, de fel kell érni a kikötőbe, így a tervezett bulit kihagyjuk.

Epilógus - hazafelé

Nehéz szívvel és kissé fáradtan ébredtünk. Gyors reggeli, fizetés és indulás. Ez volt a terv, egy órát azért csúsztunk. Az éjjel ugyanis kicsit másként alakult, mint ahogy előre tervezték. Igen, nem mi, az épp zajló helyi buli ellenére jól aludtunk. Pedig volt balhé, verekedés és rendőrség is. De a szálloda akkora volt, hogy mindezt sok emelettel feljebb, egy másik szárnyban nem vettük észre. Mások kevesebbet aludtak, inkább buliztak, sőt medencés buli is volt. Az uszoda ugyan elvben zárva volt, de egy jófajta erőfogó a vastag láncokkal is elbánik... Persze ha közben elromlik a kulcskártya, és a ruhástól-nyugágyastól vízbe dobott vendég állít be a recepcióra egy másikért, akkor lehetnek kisebb problémák, és rövidebb alvás...

Pedig sietni kellett, mert a kompra neten már nem lehetett jegyet foglalni, és hazafelé nem akartunk semmiképp lemaradni. Jegye meg nem túl sok csapatnak volt. Siettünk hát a kikötőbe, ami elég afrikai volt. Sorban álltunk egy órát a jegyablaknál, majd megmondták, hogy nem is ott kell vennünk... Újabb futás, semmi eligazító tábla, bár lehet, hogy volt, csak arabul ugye. Na végül lett jegye mindenkinek, mehettünk a vámra a kocsival. Szokás szerint iszonyat mennyiségű jármű, mindenki fel akart jutni valamelyik hajóra. Indult vagy négy komp egyszerre. Ráadásul érkezett is egy, amelyik tunéziai tulajdonban volt, így hirtelen minden mást elzavartak, a hazai cég elsőbbséget élvez.

Ennek is vot persze előnye, mert volt időnk megbeszélni az út élményeit. Vásárolni is lehetett mindenféle csecsebecsét, a mozgóárusok minden elképzelhető szuvenírt próbáltak rásózni az emberre. Persze jó drágán, még szerencse, hogy útközben megálltunk egy Abda-szerű pavilonfaluban. Több kiló datolyával és ajándékokkal gazdagodtunk.

A komp végül elindult, és hullámzásmentesen meg is érkezett. Megpróbálkoztunk egy konvojos hazatéréssel, de mivel mindenki más tempóval haladt, sokan meg akartak állni itt-ott, mi viszont inkább haladtunk volna, szétszakadtunk. De mindenki épségben hazaért, még a rettentően kerregő-kattogó Palica-féle Discovery is.

Azt kell mondjam, nagyon jó verseny volt. Aki ott volt, már tervezi 2013-at. Én is. De nem apuval, neki ennyi elég volt a dűnékből.