Utazás Burkina Fasoban

2011.02.02. - 02.12.

2011.02.02. Bamako-Bobo Dioulasso (561km)

Nekivágtunk mi is. Reggel bepakoltunk, fizettünk, majd elindultunk Burkina felé. A kedvünk jó volt, egészen a határig. Hamar odaértünk, a mali vámmal nem is volt gond, hamar ment minden. Megérkeztünk a rendőrökhöz, akik épp egy nagy papírból ettek közösen némi véres kecskét kézzel. Rögtön mondták, hogy üljünk le, és együnk velük, majd amikor kedvesen nemet mondtunk, átküldtek a csendőrökhöz, amíg befejezik. A csendőrök sátrában senki sem volt, egy fiú kiabált, hogy menjünk ki a az út mellé, mert ott ücsörög a főnök egy széken. Kérte az útlevelet, a kocsi papírjait, és a biztosítást. Ami előző este lejárt. Mondta erre felelőssége teljes tudatában, hogy biztosítás nélkül nem lehet közlekedni, ezért menjek vissza Bamakóba, és kössek egyet. Kérdeztem, hogy ennek mi értelme, mert akkor 420 km-t vezetek egy biztosítás nélküli autóval, míg ha kienged az országból, akkor még három métert, és nincs több gondja vele. De hajthatatlan volt, a gordiuszi csomót úgy akarta feloldani, hogy a kocsi ott marad a határon. Kérdeztem erre, hogy akkor hogy megyek vissza Bamakóba? Na itt elfogyott a lendület, és végül beadta a derekát, menjünk mondta. Kapott egy hamis kínai Rolexet, a sorompónál már a csuklóján láttuk, amikor mosolyogva integetett.

A rendőrség még hátra volt ugye, ahol szintén kellemetlen perceket éltünk át, mert nem értették, hogy milyen vízumunk van. Kérdezgették, hogy hol állították ki, hogy kaptuk, és hasonlók. A gondjuk az volt, hogy a vízum nem volt aláírva, és még a zászló sem stimmelt rajta, mert a zászló színei pont fordítva voltak. Végül valahogy kiengedtek. Azt viszont még nem tudom, ezek után hogyan megyünk vissza…

Jócskán este lett, mire megérkeztünk Bobo Dioulassoba. Egy útleírásban olvastam a La Casa Africa nevű helyről, így ezt igyekeztünk megtalálni, ami nem volt túl nehéz, bár koordinátával könnyebb lett volna. Amolyan african style a hely, de olcsó és kedvesek, ráadásul a kocsival is be lehet állni a kertbe, ami mindig szempont nálunk. Ráadásul van minden ami fontos. Leginkább szúnyogháló az ágy fölött. Meg persze víz. Igaz, csak hideg, de ez van.

2011.02.03. Bobo Dioulasso

Korai kelés, madárfütty, felhős ég. Igazából nem zavar, hogy nem süt a nap, mert kirándulni sokkal jobb 28 fok árnyékban, mint a bamakói 38 fok napsütésben. Ja, és finom reggeli. Reggel itt volt néhány guide, akik közül az egyik tenyerébe csaptunk, ő vitt ma minket mindenhova. Először is pénzt váltani, mert a határon vett vízum olyan drága volt, hogy szó szerint egy fillérünk sem maradt. A követségen 47000cfa egy vízum, a határon a duplája. Nem egészen értettem a dolgot, mert ha azt akarják, hogy jöjjenek a turisták, akkor nem ez a legjobb módja a dolgoknak. Utána rendőrség. A határon ugyanis csak 7 napost adnak, itt lehet 90-re hosszabbítani. Még hátra volt a biztosítás, ami szintén nem ment egyszerűen, mert a helyi erő képtelen volt megbirkózni a magyar forgalmival. Végül sikerült, így elkezdhettük Bobo turisztikai látványosságait is végignézni, a hivatalos szervekből már kezdett elegünk lenni.

Elsőként a helyi mecsetbe mentünk, ahova be is lehetett nézni. Szerencsésebbek voltunk tehát, mint anno Djennében, bár ha választani lehetett volna, akkor inkább Djenné mecsetjét néztem volna meg belülről. Nem azért, mert ez nem volt érdekes, de hát az mégiscsak világörökség, és vagy ötször akkora. Itt is az imám fia a vezető, aki reméli, hogy egy nap az apja örökébe lép. Utána az óvárost jártuk végig, ami tényleg ó. Az első házat a XI. században építették. Furcsa érzés volt ott állni egy olyan épület előtt, amelyik szinte a magyar államalapításkor épült. A zenészek negyedében olyan koncertet csaptak nekünk a fiatalok, hogy a környékről odagyűltek az emberek. Rengeteg energia és ritmus volt benne. Főleg dobok, egy xilofon szerű hangszer, és az ének vitték a prímet. Ilyenkor megérti az ember, hogy a helyi varázsló ilyen zenére táncolva miként tud transzba esni. Varázslók ugyanis vannak, za egyik negyedben legalábbis mindenképpen. Bobo óvárosának négy negyede van, de az egyikbe – a varázslósba – tilos a bemenet. Nem csak nekünk, a helyieknek is. Csak azok járhatnak az utcáin, akik ott születtek. A negyed szélén van egy ház, odáig bemehet az, aki rontást akar levetetni, vagy a jövőt megkérdezni, de ezt sem teheti meg mindenki, és nem is akármikor.

Nem csak ez a negyed tiltott. A férfiaknak például tilos bemenni a zenészek negyedébe – persze csak ha nem ott születtek. Mindez azért van így, mert valamilyen régi szokás tiltja, hogy más városrész lakója egy zenész negyedből való lányt vegyen el feleségül. Ha viszont valaki más is betéved oda, esetleg beleszeret egy lányba, és jön a burkinai Rómeó és Júlia. Nem egyszerű erre az élet. Bobonak van folyója is. Na jó, patakja. Mint minden rendes afrikai folyó, ez is multifunkcionális. Egyrészt állati büdös, tehát valószínűleg csatornaként működik. Ettől függetlenül az asszonyok ebben mosnak. Ami viszont a legérdekesebb, ebben laknak a szent halak. Tényleg láttunk benne olyan fél méter körüli fekete halakat, amik fogalmam sincs, hogy tudnak életben maradi ebben a rettenetes vízben, de valahogy megoldják. A halak meg tényleg szentek. Ez egyrészt megmenti őket attól, hogy kifogják, és megegyék, ami persze boldoggá is tehetné őket, ha nem ebben a vízben kéne leélniük védett életüket. Viszont amikor elpusztulnak, kiveszik őket, betekerik tiszta fehér lepelbe, majd eltemetik. Nem tudom, a világ melyik részén van még haltemető.
Voltunk a fafaragóknál, a fazekasoknál és a fémműveseknél is. Vettünk is ezt-azt, nem sokat, mert mint rájöttünk, kevesebb pénzünk van, mint kéne. Konkrétan jelenleg nincs annyi pénzünk, hogy visszaérjünk Tangerig. Valamit nagyon elszámoltam otthon, és már rá is jöttem, hogy mit. Kétszer váltottam pénzt, egyszer 2000, egyszer 1000 eurót. Ebből vettem még otthon 800-ért CFA-t, és még volt valamennyi apróban, szóval gyakorlatilag 2300-2400 euróval és 525000 CFA-val indultunk neki. Én meg úgy számoltam, hogy 3000 euro-  hisz ennyit váltottam – plusz 52500 CFA, és ez az ezres most nagyon hiányzik. Egyébként lehet, hogy az sem lenne elég, mert azt sem vettem számításba, hogy 2009-ben bár csak 3500 euróval indultunk el – ami már eleve több mint a mostani 3000 – Bamakób eladtuk Dömpert, tehát dogonföldre és a visszaútra újra feltöltve indultunk el. Nos ez most nagyon nincs így, úgyhogy lassan elkezdjük tesztelni a túlélés lehetőségeit, vagyis hogy mire megy az ember egy bankkártyával Afrikában. Általában semmire, de a nagyvárosokban - Ouga, Bamako, Nouakchott – azért van automata, ahol pénzt lehet felvenni. Bár horror áron, de még mindig jobb, mint a Western Union százaléka. Reméljük, sikerül, mert ha nem, akkor Bamakónál messzebb nem jutunk hazafelé. Egyébként ma (is) meg akartam nézni az OTP internetbankjában, hogy mennyi a kártyalimitem, vagyis hogy egyszerre mennyi pénzt tudok felvenni, de a netbank sajnos külföldről nem működik. Pedig időnként olyan sms-t is kapok, hogy kártyával vásároltam, amit január 18-a óta nem tettem, szóval érnek érdekes impulzusok. Azért igyekszünk nem gondolni erre, és a szép dolgokat észre venni.
Holnap megcélozzuk a vízilovak tavát és Banforát, a gyönyörű vízeséseivel. Utána Loropeni romjai, de valószínű már egy nappal később csak. Nem sietünk. Nem úgy, mint tlacék, akikkel ma találkoztunk Koro mellett. Pár percre megálltunk beszélgetni. Ők már Banfora felől jöttek, Bobón csak átrobogtak, nem néztek meg semmit Mennek Ghánába, Baninbe, Togóba. Mivel tlac 13-án már Agadírban akar lenni, elég nagy rohanás lesz nekik. Mivel a pénzhiány miatt mi úgy döntöttünk, hogy maradunk Burkinában, és nem megyünk be más országba, az összes kikeresett látnivaló nyomtatott papírját odaadtuk nekik, legalább tudják, mit érdemes megnézni. Mi felkészültünk, ők megnézik. Tisztára, mint a gyerek mondóka.
Koro-ról is essen néhány szó. Azért Afrika is olyan néha, mint a pártállam volt idehaza. Marokkóban a király adja ki az ukázokat - bár sokszor normálisabban viselkedik, mint a demokratikus parlament, és ez utóbbi gátolja meg a reformokat. De vissza Korohoz. Ennek a falunak az a nagy baja, hogy mellé épült az út. Elvileg ez jó kéne legyen, mert fellendíti a kereskedelmet, jobban elérhető a település és egyebek. Csakhogy Koro, nagy szerencsétlenségére elég köves-sziklás helyen fekszik, így mellettük bányászták az úthoz a követ. Még mindig azt hihetnénk, hogy ez szerencse, hiszen munkát ad sok-sok embernek, ami Afrikában még nagyobb kincs. Csakhogy itt másként mennek a dolgok. Történt ugyanis, hogy egyszer csak néhány napra kitelepítették az egész falut. Senki nem maradhatott, de azt mondták nekik, hogy hamarosan visszamehetnek. Így is volt, de érkezéskor azzal szembesültek, hogy tucatnyi ház összedőlt, és a környék is teljesen átalakult. Az útépítők egyszerűen felrobbantották a falu melletti hegyet. De úgy nagyon. A szikláknak meg senki sem szólt, hogy a falu felé ne repüljenek, így a kis utcák, és néhány ház is tele lett tonnás kövekkel. Azóta is ott vannak, amolyan mementónak. Nagyon furcsa. A faluban egyébként fél évig nem lakik senki, csak a turisták látogatják, mert mindenki a földeken dolgozik, jó messze. A házak közben általában tönkremennek, mert senki nem gondozza őket. Amikor a családok visszatérnek, hetekig csak építenek. Szóval érdekes, de meglehetősen fura hely Koro.

Ja, és közben túl vagyunk a 10.000. kilométeren.

2011.02.04. Bobo Dioulasso-Banfora (303km)

Reggel olyan hideg volt, hogy pulcsit vettünk. Helyi viszonyokban ez azt jelenti, hogy 20 fokig hűlt a levegő. A kisgyerekekre sapkát is adtak, és mindenki arról beszélt, hogy milyen bolond az időjárás. Merthogy a felhős ég két napja kezdődött, előtte meg 48 fok volt és szikrázó napsütés. Mondjuk az sem jobb, mert olyan hőségben semmit nem lehet csinálni. A mai terv víziló és Banfora volt, de ez az út már csak marad a nem terv szerinti menetelés, úgyhogy nem is nagyon csodálkoztunk, amikor nem egészen úgy mentek a dolgok, mint terveztük. Reggel a bankban kezdtünk, mert ugye nem nagyon van pénzünk, és megnéztük, tudunk-e kártyával felvenni. Jelentem igen, gazdagabbak is lettünk 150.000CFA-val, ami úgy 62.000 forint. Ha az arányokat nézzük, akkor egy liter gázolaj 575 CFA, a mai szállásunk 11.000. Szóval úgy tűnik, nem menti meg semmi a jó öreg Magyarországot attól, hogy hazaérjünk. Amikor elég gazdagnak éreztük magunkat ahhoz, hogy elhagyjuk a várost, nekivágtunk az országútnak, és megcéloztuk Satirit, a vízilovak mocsarát. A leágazást meg is találtuk, úgy 50 kilométerre van Bobotól. A földutat még a gps is jelezte, azt viszont nem, hogy mennyit kell menni rajta. Úgy 15 km után végre megtudtuk, hogy jó helyen járunk, mert két oszlop és egy kopottas tábla mutatta: itt kezdődik a rezervátum. Onnan már csak pár percet kellet autózni, és megérkeztünk a zsákutca táblához, és a mellette álló pénztárhoz. Mondjuk azt nem egészen értem, hogy a táblát miért az út végére tették, és miért nem az elejére, ott több haszna lenne. Na mindegy, nem csak ezt nem értjük Afrikában.

Hamar előkerültek a helyiek, akik közül négyen bringára pattantak, és egy-egy jó négy méteres bottal a vállukon mutatták az utat a tó felé. Ha nem mondják, hogy ott van, biztos beleesünk, mert az a csónak, amelyikbe beszálltunk, csak abban különbözött az út mellett látott többiből, hogy már a vízben állt. A turpisság viszont abban volt, hogy ez egyáltalán nem látszott, mert a csónak alatt valami teljesen fűszerű növény volt, ha nem szólnak, gond nélkül rálépek. Nem tett volna jót sem nekem, sem a kamerának. Elindulunk hát vízipacit keresni, ami egy mocsárban nem is olyan egyszerű. Leginkább azért, mert alig lehet haladni. Időnként a négy ember is alig tudta tovább tolni a csónakot. Máskor meg nyílt vízre értünk, ahol egész jól haladtunk. Úgy fél óra csatangolás után szólt az egyik evezős, hogy előttünk vannak a lovak, de pont annyira láttuk őket, mint két éve az elefántokat. Semennyire. Aztán ahogy közelebb értünk, egyszer csak ott voltak több tonnás valójukban. Annyira nem örültek nekünk, vagy csak a kamerát nem szerették, de nem voltak hajlandók produkálni magukat. Csak ültek vagy hasaltak, vagy nem tudom, mit csináltak egy helyben, és bambán néztek minket. Pedig örültem volna valami akciónak, mondjuk egy tátott szájnak, vagy legalább némi prüszkölésnek, de semmi. A csónak is mozgott, úgyhogy nem tudom, végül milyen felvételeket tudtam csinálni, remélem, lesz használható rész. Lassan elindultunk vissza, és mintha direkt bosszantani akarnának, elkezdtek üvölteni. Tényleg úgy hangzott, és kétszáz méterről is jó hangos volt, van hangjuk rendesen. Kár, hogy nem kezdtek rá kicsit hamarabb. Visszafelé majdnem elvesztettük az egyik kameránkat, mert a tapadókorong elengedett a csónak szélén, de szerencsére befelé esett.

Az állatoktól egyenesen Banforába akartunk menni, Bobon keresztül, de ez az ötlet sem vált be teljesen. Épp előztünk egy autót, amikor egy hatalmas tehén szaladt ki az útra, és bár meg tudtunk állni, hallottuk, hogy valami nagyon zörög. Kiderült, hogy az előző kilométereken valahogy eltört a kipufogócső. Indultunk hát vissza Boboba, hogy megkeressük az előző napi idegenvezetőt, hátha tud egy olcsó szerelőt, aki azonnal nekilát a munkának. Persze tudott, a bátyja foglalkozott autókkal. Leginkább bontással, de hegeszteni tudtak, és egy pontosan ugyanolyan gumibakot is szereztek, amit mint kiderült elhagytunk valahol. Fél óra alatt kész volt minden, bár egy kicsit kellett figyelni rájuk, mert leszerelés nélkül, a kocsi alatt akarták meghegeszteni, ami egyrészt nem lett volna túl hatásos, másrészt valószínűleg leoldott volna minden alvázvédelmet, ezt pedig nem akartam. Inkább leszedtem a csövet annyira, hogy könnyen hozzá férjenek. Miközben szerelgetek, mi lementünk a folyópartra, amelyikben a szent halak élnek. Merthogy itt olyanok is vannak, ráadásul annyira szentek, hogy ha valamelyik elpusztul, akkor azt kiveszik a vízből, fehér ruhába tekerik, és eltemetik a halak temetőjében. Ebben az egészben én azt értem a legkevésbé, hogy szerencsétlen halak hogy élnek meg abban a posványban. Az autószerelőnk egyik tanonca például épp egy 190-es Merci motorját mosta benne. Olajos hal made in Bobo. No végül kész lettünk, és ha már így bent voltunk a központban, visszamentünk a fafaragókhoz, akiknél tegnap láttunk egy nagyon mutatós víziló szobrot. Akkor nem vettük meg, de nagyon el akartuk hozni. Alkudtunk egy kicsit, és már a kocsiban pihen egy közel negyven centis, jó öt kilós faszobor. Amikor mindezzel megvoltunk, elindultunk végre Banforába. Öt is elmúlt, mire beértünk, úgyhogy abban maradtunk Zsófival, hogy ma csak pihi, blog írás és hasonlók, majd holnap kezdünk csak nézegetni a környéken. Találtunk egy jó kis szállást, gyakorlatilag a gyűrűk urában lakunk, hobbit házban. Csak itt van internet. Meleg víz persze megint nincs, de ez legyen a legnagyobb bajunk. Mivel korán volt még, elmentünk ténferegni a városban. Nagyon érdekes, hogy ha autóval van az ember, és csak lassít valahol, máris ráront egy csomó helyi, hogy eladjon neki valamit. Ha viszont gyalog vagyunk, a kutya sem hederít ránk. Úgy látszik, a gyalogos turista az szegény, az autós meg gazdag, vagy valami ilyesmi. Mivel a reggeli óta nem ettünk, betértünk egy kerthelyiségbe, ahol állították, hogy tudunk enni. Ezt azért mindig megkérdezzük, mert nem minden étteremnek látszó tárgyban lehet enni… Kihoztak az asztalhoz két halat meg egy csirkét, hogy válasszunk. Persze még elkészítés előtt, alaphelyzetben. Maradtunk a halaknál, és kértünk hozzá még kuszkuszt, mert abban legalább van valami rizsféle, a halat meg csak kenyérrel ajánlották, köret nélkül. Amíg vártunk, kicsit körbenéztünk. A helynek olyan hangulata volt, mint egy közepesen felújított miskolci SZOT üdülőnek. Hasonló dekorációval. Konkrétan kint volt még egy „Boldog 2009-et” lámpafüzér. Meg olyan műrózsa díszek, amelyekről biztos azt hiszi valaki, hogy szép, pedig nem. Persze lehet, hogy ez az állandó esküvői pompa, az ajtó melletti tábla szerint ugyanis ezt is vállalnak. Volt diszkó is, nagy táncparkettel, de a korképnek megfelelő stílusú zenével. Korai Rod Stewart, Genesis, Tanita Tikaram. A szomszéd asztalhoz letelepedett a helyi Szalacsi, legalábbis nagyon hasonlított, csak kicsit feketébb volt. Egy nagy üveg mangólevet kortyolgatott egyedül, néha átköszönt nekünk, szóval társadalmi érintkeztünk. Amúgy nagy haditett lehetett ez részéről, mert a férfiak és a nők láthatóan nem keveredtek, az egyik végen ültek a pasik, a másikon a nők. Mi középen, mert előbb ültünk le, mint felmértük volna a terepet, és így jó munkásemberünk is valahol félúton szürcsölgetett. Mondjuk a hidegre való tekintettel ránézésre rajta volt a saját nadrágja, meg az asszony ruhája is.

Egyszer csak megjelent a pincérnő, és hozta a kaját. Sajnos előre elfelejtette közölni, hogy a halat mintegy másfél kiló aprított zöldséggel hozza, így a kuszkuszt tök feleslegesen kértük, de ekkor már mindegy volt. A halak egy kb. 40x30 centis hatalmas tálcán feküdtek, és nem látszottak ki a hagyma, paradicsom és egyéb kíséret alól. Kaptunk kézmosót is, két műanyag teáskannában vizet, és egy lyukas fedelű lavórt, ami fölött tisztálkodhattunk. Volna, de ezt a lehetőséget kihagytuk, mivel volt nálunk fertőtlenítő, és nem féltünk használni. Viszont mivel a kézmosást kihagytuk, a pincérnő biztos koszos barbároknak tartott minket. Amikor megettünk mindent, amitől óvják az embert Afrikában – salátát, jégre töltött kólát – és úgy éreztük, mindent elkövettünk egy jó kis gyomorrontásért, próbáltunk fizetni. Na ez nem volt egyszerű, mert közben besötétedett, és nem találtuk a pincért. Olcsó poén lenne azt mondani, hogy azért, mert fekete, de tényleg. Láttuk, hogy van némi mozgás, de hogy ki kicsoda, vagy hogy tényleg van-e ott valaki, ahol mozgást véltünk látni, örök titok marad. Végül felálltunk, mert gondoltuk, mi legalább látszunk a sötétben, és lőn. Megjelent a hölgy, majd közölte, hogy a 2x3000 hal, a 600 kuszkusz és a 900 kóla az összesen 10.000, és egészségünkre. Nem vitatkoztunk, fizettünk, és eljöttünk. Holnap sóletet eszünk.

Mikor visszaértünk a hotelbe SMS várt Safety Caros Judittól, hogy hívjuk fel a rabati magyar konzult, mert lövöldözés volt Nouakchottban, és szeretne tudni minden magyarról, aki a környéken kószál. Nosza elővettük a műholdast – mobil innen úgy 6-800 ft/perc lenne – és bejelentkeztünk. Mint kiderült, az al-kaida szállítgatott robbanószert valahonnan valahova, és velük csaptak össze a helyi rendfenntartók. Egy részük azonban meg tudott lógni. Számunkra ez azt jelenti, hogy a környéken valóban vannak rosszfiúk, és olyan gyorsan kell átmenni az országon, amilyen gyorsan csak lehet, és mindezt a tengerparthoz közeli, viszonylag erősen ellenőrzött úton. Vagyis nem Kiffa felé kell hazamenni, hanem Szenegálon át. Hosszabb valamivel, és több a határ is, de legalább nem lőnek. Bár Nouakchotton akkor is át kell menni. Ha lesz időnk, tán még vissza is nézünk a Niokolo Koba nemzeti parkba, és beugrunk egy kis homokért a Rózsaszín tóhoz. Amikor ott jártunk, elfelejtettünk eltenni belőle.

2011.02.05. Banfora

Banforában ébredtünk a hobbitházban, reggeliztünk némi házi mangólekvárt, aztán nekivágtunk a környéknek. A vízeséseket akartuk célba venni, de valahogy a Tengreli tónál kötöttünk ki, amiben elvileg sok a víziló – itt is -, de tlacék azt mondták, hogy nekik nem sok jót ígértek a helyiek, úgyhogy nem szálltunk csónakba. Kicsit sajnálom a dolgot, mert a másik tavon nem sikerült igazán jó és sok képet, vagy filmet csinálni, jól jött volna még néhány vízipacc. Helyette felfogadtunk egy helyi srácot, aki elvitt minket mindenhova. Volt egy kis Babetta szerű járgánya, azzal pöfögött előttünk, mi meg utána. Jóval gyorsabb volt így megtalálni a dolgokat, mert ismerte az összes levágást és keresztutat, vagyis nem kellett visszamennünk Banforába megkeresni az eggyel arrébb lévő utat, ami a vizekhez és a sziklákhoz vitt. A sziklák valaha tengerfenéken voltak, és ahogy apadt a víz, lassan folyók vették körül őket, és hihetetlen formára karistolták mindet. Lekerekített kanyonok tucatjai vannak itt, fel lehet rájuk mászni, tényleg fantasztikus látvány. Mellettük-rajtuk hatalmas vezetékek, amelyekben vizet visznek a közeli földekre locsolni. Nem túl szép látvány itt, de a locsolás mindenek felett.

Mivel nekünk is jól jött volna egy kis víz, átmentünk a vízesésekhez, amelyeknek az a különlegessége, hogy ugyanúgy néznek ki, mint az előbbi sziklák, csak ezek között még folyik a víz. Több emelet magas, teraszos terület az egész, nincs semmi, csak szikla, és rajtuk víz. Megint mászni kellett, de lassan kezdjük megszokni, hogy földig ér a nyelvünk, mire eljutunk egy-egy látnivalóhoz. No mindegy, azt kell mondjam, ez is megérte. A kisebb-nagyobb medencékben emberek fürödtek, vezetőnk is azonnal beállt a zuhany alá. Én is megfürödtem, 35-38 fokban igazán kellemes volt. Szerintem hidegebb volt a víz, mint a szállodában, mégis jobban esett. A nadrágom és a hajam is 5 percen belül száraz volt újra. Itt is bevetettem a vízhatlan kamerát, és bár nem egészen olyan lett minden, mint szerettem volna, azért jól néznek ki a felvételek. Mivel az előző napokkal ellentétben ma már ezerrel sütött a nap, kezdtük érezni a hatását, úgyhogy el is köszöntünk Yakubától, és elindultunk hazafelé.
Lassan mi is indultunk tovább, mert éhesek is voltunk, meg a vizünk is elfogyott. Tankolni is akartunk a holnapi út előtt, és nem akartuk reggel ezzel tölteni az időt. Lehet, hogy pár száz kilométer földút visz Loropenibe, hacsak nem épült azóta aszfalt. Majd kiderül.

2011.02.06. Banfora-Ougadougou (665km)

Földút volt. Legalábbis az első 160 km. Nem olyan rossz, mint elsőre kinéz, 80-90-et lehetett menni rajta. Persze terepjáróval, a helyi rettenet buszok 30-40 körül poroszkáltak, amíg be nem adták a kulcsot. Mindig sajnáltuk azokat, akik egy-egy faluban várták a járatot, amit mi 20 km-rel korábban láttunk, kerék nélkül az út szélén. Biztos késik pár napot. Az egyik faluban megláttunk egy kutat, körülötte rengeteg gyerekkel, és mivel nem megyünk el a benini árvaházba, ahova terveztük, gondoltunk ott osztunk szét néhány tollat és a Ludaktól kapott mentás cukrot. Elsőre nagy volt a rémület, hogy mit is akarunk, de hamar szereztek egy fiút, aki beszélt franciául, és a gyerekekre vigyázó nőknek is el tudta magyarázni, mit is szeretnénk. Ettől kezdve szent volt a béke, ráadásul a gyerekek sem támadtak nekünk, amikor a tollakkal a kézben odaálltunk eléjük. A franciául beszélő fiú sorban mutatta, hogy kik járnak iskolába, ők nyújtották a kezüket, megkapták a tollat. Nyoma sem volt az ilyenkor megszokott tolongásnak. Mivel még mindig jó sok tollunk volt, elkezdték sora venni a családtagokat, vagyis hogy kinek van olyan testvére, aki szintén tanul. Miután a nagyobbakkal megvoltunk, jöhettek a kisebbek a cukrokért. Mindenki nagyon barátságos volt, amíg meg nem érkezet egy férfi, aki elkezdett kiabálni, hogy mit csinálunk mi ott, miért fotózunk, és hasonlók. Amikor mindenki mutatta a tollakat, meg mi is elmondtuk, hogy osztogatunk és nem fosztogatunk, megnyugodott és elment dolgára. Mi még maradtunk egy darabig, mert a gyerekek rengeteg fotót akartak magukról, amit persze vissza is néztek rögtön. Egyszer csak megjelent egy kb. 70 centis kisember, aki egy 2 méteres kötélen vezetett egy legalább fél tonnás bikát. Amikor odamentem, hogy csináljak róla néhány képet, annyira megijedt tőlem, hogy mindent hátra hagyva világgá szaladt. A bika meg a másik irányba. Nem akartam, hogy baja legyen belőle(m), ezért megfogtam a kötelet, de hiába vezettem mindig felé, csak menekült folyamatosan. A többiek persze hangosan nevettek rajta, hogy jobban fél egy „tuba”-tól, mint a bikától. Őt biztos nem a szenesemberrel riogatták kiskorában, hanem a pápaszemes fehér gonosszal. No végül összeszedte minden bátorságát, elvette a kötelet és amilyen gyorsan csak tudta, elrángatta a bikát a közelből. Mi is pakolunk, hosszú volt még az út.

Loropeni romjait könnyű volt megtalálni, tábla mutatja a letérőt, és rögtön ott áll egy kis fizetőbódé is, ahol két napos turnusokban váltják egymást a vezetők. Elég fura látvány a semmi közepén egy gyönyörű, narancssárga helyi ruhába öltözött nő, aki arra vár, hátha benéz valaki. A belépő nem drága, a fotó sem, de filmezni több mint az összes eddigi egyben. Mindegy, azért jöttünk. Amikor előveszem a nagy kamerát, mindig megkérdezik, hogy újságíró vagyok-e, és nem nagyon akarják elhinni a hivatalos változatot, miszerint csak turista, és családi videó készül.

A romok elég furák. Konkrétan a kutatóknak fogalmuk nincs, hogy mikor épült, kik éltek ott, és mit csináltak. Persze vannak sejtések, meg valószínű dolgok, de hát mégis, milyen ez már. Főleg, hogy a környéken annyi a bogár, hogy méhésznek kéne öltözni igazából, ha oda megy valaki. Zsófi szerint ezért is lett világörökség. Kiment az UNESCO, a helyiek vitték volna ide-oda az ellenőröket, de nekik annyira elegük lett a fülükbe is bemászó bogarakból, hogy inkább rányomták a pecsétet a papírokra, és gyorsan hazamentek. Jó, azért ez nem valószínű, az viszont igen, hogy a hely tényleg nagyon régi. Az ásatások során nem találtak semmiféle érmét, tehát már az előtt lakatlan lett, hogy a környéken elkezdtek volna pénzt használni. Vagyis jó régi.

A romoktól még úgy 50 km földút várt ránk, de közben betértünk a méltán híres Loropeni piacára egy kis ebédre. A vasárnapnak szerintem mi voltunk a fő látványosságai, mindenesetre amelyik árusnál megálltunk, az mind erősen nevetni kezdett. Végül találtunk valami olyat, amihez hasonlót már láttunk, frissen sült, szóval akár még ehető is volt. És valóban. Kíváncsiságból vettünk valami mást is, az viszont nem. Sebaj, 12 forint volt darabja, kibírjuk. Közben odajött hozzánk egy fiú, hogy valaki szeretne meghívni minket magához, kövessük. Elég gengszterfilmet láttunk ahhoz, hogy tudjuk, ilyenkor menni kell, úgyhogy követtük. Kiderült, hogy átverés az egész, nem a falu öregjéhez voltunk hivatalosak, hanem a modern frizurák szalonja mellé, egy enyhén Bob Marley külsejű másik sráchoz, meg egy orrkarikás harmadikhoz. Állítólag ők a falu fiataljai, így hárman. Cserélni akartak valamit, leginkább gyöngyöket pénzre, de ezt a poént már pár száz éve elsütötték a spanyolok az indiánokkal, csak fordítva. Kedvesen elköszöntünk hát, megkerestük az autót, és tovább indultunk.

Gaoua város közeledtét mutatta, hogy az út mellett hosszú sorokban jöttek szembe a fejükön hatalmas lavórokat, gyakorlatilag az egész heti bevásárlást cipelő nők. Mivel a legközelebbi falu is legalább 8-10 kilométerre volt, egy ilyen hétvégi bevásárlás nem olyan egyszerű itt, mint otthon leugrani a madaras Tescoba. Igen megörültünk viszont annak, hogy a városban már volt aszfaltút, így reméltük, hogy Ougáig ez már így is marad. Mert úgy döntöttünk, még ma elegyünk a fővárosig. Miután kiértünk az N1-es útra, félreálltunk kicsit. Zsófi főzött egy zöldborsófőzeléket pörkölttel, én lemostam a lámpákat, aztán mentünk tovább.

Ouga elején egyszer csak vége volt az útnak. Mindez úgy derült ki, hogy lejjebb estünk 20 centivel, és rázni kezdett minden. Több ilyen „lassítón” mentünk keresztül, mire beértünk a városba vezető főútra, ahol viszont kivilágítatlan motorosok, biciklisek nehezítették a dolgot, és mivel már volt szembe forgalom, nem lehetett felnyomni a refit, hogy lássak is valamit. Ougába éjszaka érkezni elég rossz ötlet. Egyszer ki van írva, hogy Centre ville, vagyis városközpont, majd száz méter múlva rögtön le is zárják az utat, és elterelnek. A többi t oldd meg. Remek szórakozás egy nagyrészt kivilágítatlan, és jelöletlen utcákkal teletűzdelt városban keresni egy olyan hotelt, amiről nem tudjuk, hogy hol van. Ez még nem akkora baj, de a helyiek sem tudták. Három embert kérdeztünk meg, de mindenki máshova küldött minket. Remek volt. Keringtünk erre-arra, gyakorlatilag letrekkeltük egész Ougát, de nem voltunk beljebb. Ráadásul taxit sem láttunk, errefele valahogy nem divat éjjel taxizni. Bamakóban bezzeg könnyű lett volna. Végül találtunk egyet, aki elvezetett a Hotel Les Palmiers-hez, ami mellett – mint utóbb kiderült – néha száz méterrel mentünk el. Csakhogy ma elfelejtették bekapcsolni a neont… Végül csak meglett, beköltöztünk, megfürödtünk meleg vízben (!) és bealudtunk.

2011.02.07. Ougadougou

Természetes ébredéssel keltünk. Valahogy átálltunk az itteni a nappal kelsz, nyolckor már álmos vagy rendszerre, ami teljesen természetes egy olyan országban, ahol végül is a napfény határoz meg mindent. A legkelendőbb cikk a piacon a napelemes bármi. Még a parkok közvilágítását is napelemes lámpák adják. Mondjuk napfényből van nekik elég.

Reggeli után elhárítottuk a nagyon kedves portás bácsi autómosási kísérletét, vettünk egy várostérképet, majd elindultunk várost nézni. Sajnos Ougára jellemző a lerázhatatlan önkéntes segítők folyamatos jelenléte. Amint kiléptünk a kapun, már mellettünk volt egy helyi, aki folyamatosan beszélt hozzánk, hogy egyrészt ő vezető, és megmutatja nekünk a várost – persze olcsón -, de kézműves is, és vegyünk tőle valamit, vagy ha azt sem, akkor legalább adjunk neki ajándékot. Zsófival abban maradtunk, hogy tanulatlan turisták leszünk, akik nem beszélnek nyelveket, csak magyarul tudnak. A tervbe két hiba csúszott. Az egyik, hogy itt a legtöbben úgy gondolják, hogy aki fehér, az vagy franciául, vagy angolul beszél, tehát az egyiket értenie kell. Így hiába mondtunk bármit magyarul, ők folytatták a monológot, és meg voltak sértve, hogy nem válaszolunk nekik. Általában azt mondták, hogy ha nem akarunk beszélni velük, akkor mondjuk azt, és kész. Ezzel csak az a baj, hogy már próbáltuk, és nem érdekli őket. A másik hiba az volt, hogy akadt olyan, aki úgy tesztelte, hogy tényleg nem értjük, amit mond, hogy a „no fransze” beszólásunk után percekig válogatott szitkokat vágott a fejünkhöz, hátha mégis reagálunk rá. Néha nem volt könnyű megállni, bár ez inkább nekem volt gond, Zsófi tényleg nem értette.

Megnéztük a helyi katedrálist, és már épp indultunk volna tovább, amikor a kamera frissen feltöltött akksija megadta magát. Persze mikor máskor, vissza kellett menni a tartalékért. Ez szerencsére még jó, de a kis kamerához már csak egy akkunk maradt. Márpedig ez is fontos szerszám, lévén a nagyot a városban nem lehet elővenni. Burkinában konkrétan még a fényképezéshez is minisztériumi engedély kellene, nem hogy filmforgatáshoz. Tulajdonképpen nem is nagyon sajnáltuk a dolgot, mert kezdett nagyon meleg lenni, így a 38-40 fokot nem az aszfalton, hanem a hotel árnyékos ligetében töltöttük, és még meg is ebédeltünk. Amikor újra útra készen álltunk, megnéztük a város egyéb nevezetességeit, amiből őszintén szólva nincs sok. Egy nagy, állandóan nyüzsgő afrikai város, rengeteg autóval, motorral, szmoggal és porral. Meg persze néhány érdekes hellyel, de bárhova mentünk, jöttek az árusok. Persze végül lett olyan, akitől vettünk valamit, de ők általában normálisan álltak hozzá(nk), és nem voltak agresszívek. Egy ilyen vásárlás általában fél óra legalább, beszélgetés, honnan jöttél, de messze van, satöbbi. Tulajdonképpen ebből sem lett volna semmi, csak Zsófi rosszul lépett, elszakadt a papucsa, és rögtön jött valaki, hogy tudja, hol javítják meg. Na ebből lett egy karkötőnk és egy díszbiciklink. Ja, meg egy kiló eprünk, valami gyönyörű fajtából, ráadásul az édesből. Egy nőtől vettük, aki a fején hordja a zöldség-gyümölcs boltját. Lemérettem vele, 15 kiló volt a cucc, és a harmada már hiányzott. Reggel 20 fölött indulhatott el vele, hogy egész nap hurcolja a fején a zöldségest. Most már itthon, holnap megyünk tovább egy olyan faluba, amiben a házak leginkább hormonzavaros égetett köcsögökre hasonlítanak. De tényleg. Olyanok, mintha hatalmas festett kaspókban lakna mindenki. Persze lehet, hogy az egész csak egy skanzen, jól átverik a turistákat, és este mindenki hazamegy a lakótelepre, bár ez a lehetőség azért elég valószínűtlen. Utána irány a Nazinga nemzeti park, jöhetnek az állatok.

2011.02.08. Ougadougou-Tiebélé-Nazinga Game Ranch (364km)

Tegnap lefekvés előtt módosultak a dolgok. Végiggondoltam ugyanis, hogy ha mindazt végig akarjuk csinálni, amit eredetileg gondoltunk, akkor az vagy nagy rohanás lesz, vagy egyszerűen megcsúszunk, és nem lesz rá elég az egy nap. Dobtuk hát Kokologót és Bingót, majd visszafelé nézzük meg mindkettőt. A mai út tehát maradt Tiebele és a Nazinga. Végül kiderült, hogy jó döntés volt, de nem szaladok előre. Reggel kifizettük a kifizetni valót, ráadásul kártyával. Így nem kellett automatát keresni, hogy pótoljuk a csökkenő keretet. Vizet akartunk venni, de azt útközben is lehet. Nem bárhol, mert valahogy Burkinában úgy tűnik, szárazságtűrő emberek élnek, akik alig isznak. Míg Mauritániában, Marokkóban vagy Maliban bárhol lehet vizet kapni, itt boltot is elég ritkán találunk. Végül az egyik út menti viskóban volt 10 üveggel, amiből hatot el is hoztunk. Előtte viszont még tiszteletünket tettük a helyi rendőrségen.
Történt ugyanis, hogy megállított a rendőr. Ez nem újdonság, errefelé nem nagyon ismerik a matrica rendszámot, úgyhogy szinte minden rendőr megállít, mert azt hiszi, rendszám nélkül közlekedünk. Aztán persze elenged, mert rájön, hogy az az izé a motorháztetőn a rendszám. Nincs is ezzel baj, egy perc alkalmanként, és mehetünk. Ezt hittük most is, de kiderült, hogy állítólag átmentünk egy piroson. Ezt nem egészen értettem, mert egy körforgalomban mentünk körbe, ahol nem nagyon szokott lámpa lenni, ráadásul ha lett volna, tuti megállok, mert a járdán vagy öt rendőr ácsorgott. Szóval megállítottak, és kérték a papírokat. Eddig nem is gyanakodtam, amíg az egyik meg nem büntetett. Kérdeztem, hogy miért, mire visszavitt a körforgalomba, és mutatott egy olyan lámpát, amit onnan, ahol én kanyarodtam, nem is látni. Ráadásul én balra mentem, a lámpa meg a jobbra kanyarodóknak szólt, de ez itt teljesen mindegy. Na mindegy, afrikai országban rendőrrel ne vitatkozz, főleg, ha elvette a „laissez passer”-d, mert nem lesz jó vége. Be kellett hát menni a szomszédos őrsre, és kifizetni a büntetést. Nem voltunk ezzel egyedül, az udvaron vagy 100 elkobzott motor állt, akik mind átmentek ugyanezen a piroson. A gond viszont az volt, hogy még nem volt ott a mi papírunk, tehát nem is fizethettem, vagyis nem is mehettem tovább. LP nélkül nem lehet elhagyni az országot, de a következő ellenőrzést sem… Na, mentem vissza a rendőrhöz, hogy ugyan már szíveskedjen befáradni velem a yardra, és leadni a zöld papírt, hogy mehessünk dolgunkra. Szerencsére ennyire volt rugalmas, úgyhogy tíz perc múlva már úton is voltunk. De milyenen.
Már rögtön az elején beszedtek némi útdíjat, majd rögtön el is tereltek egy kis földútra. A főutat ugyanis 30 km-en keresztül felbontották, és nem lehetett rajta közlekedni. Már autóval, mert a motorosok mindig átmentek a lezárásokon, és maradtak a sima úton. Mi viszont hol az egyik, hol a másik oldalon szambáztunk, teljesen random módon. Nem egészen értettük, hogy miért nem maradtunk az egyik oldalon, mert gond nélkül el lehetett volna ott is autókázni. Talán így akarták lassítani a forgalmat, talán mindig az út menti árusok elé tereltek minket, nem tudom. Na itt kezdtünk örülni annak, hogy nem a másik irányban kezdtük a napot.

Tiebele-t megtalálni kicsit nehéz, mert a falut jelző tábla elé betettek valami kávéárus kocsit, így nem nagyon lehet meglátni. Magától meg nem fordul be oda az ember. Végül egy katona igazított útba. Szép fasor vezet az egykori királyi városba, amit még a kolonizáció idején ültettek. Nem a várost, a fasort. Amint megálltunk egy boltnál egy hideg kólára, máris mellettünk termett egy idegenvezető, szerencsére a jobbik fajtából. Még igazolványa is volt, hogy ő valódi, és bejegyzett helyi lakos és vezető. Elvitt a festett házakhoz, és szépen végig is mutatta az egészet. Közben olyan sztorikat mesélt, amelyek biztos igazak, mert nincs az az ember, aki ki tud találni ilyeneket. Például volt a helyiek között egy olyan játék, ami hasonlít a mai golfhoz. Már szerintük. Az persze igaz, hogy azt is labdával és ütőkkel játszották, csak kicsit másként. Két ember egymás ellen, és az nyer, akinek nagyobb a természet feletti képessége. Mindezt úgy tesztelték, hogy megpróbálták az ütőkkel fejbe verni a másikat. Mindenkinek volt három próbálkozása, vagyis három ütője. Ha mondjuk nekem nagy természet feletti erőm van, akkor az ellenfél botja eltörik a fejemen. Ha kisebb, akkor elájulok az ütéstől, és ő könnyen begurítja a labdát a lyukba. Megnéznék ma egy ilyen „golf” közvetítést az Eurosporton. A játék lényege amúgy a kiválasztás volt. A nyertesektől ugyanis mindenki félt, és ha ellenség tévedt a környékre, akkor mindenkit összetrombitáltak, és ők harcoltak a betolakodókkal. Meg a nők, mert a házakat úgy építették, hogy csak négykézláb lehet bemenni, vagyis a házakban megbújó asszonyok könnyedén le tudták vágni az ellenséges katonák fejét. Szerencsére ezek az idők már elmúltak, úgyhogy én is ép bőrrel megúsztam a látogatást.
Volt még egy érdekes dolog itt, már azon kívül, hogy a házakat tényleg kézzel festik olyanra, mint egy korondi váza, hogy minden a faluban született gyerek méhlepényét elássák ugyanarra a helyre. Ez ma már egy jó 5-6 méter magas és 10 méter átmérőjű domb, amelyben állítólag minden a faluban született gyerek méhlepénye ott van, a 16. század óta.
Elég sok idő töltöttünk a nézelődéssel, a fotózással meg még többet, mert a kamera és a fényképező akksija is lemerült, úgyhogy vissza kellett mennünk az autóhoz cserélni. Amúgy eléggé meglepődtünk, amikor még érkezéskor azt mondták, hogy a nagy kamerával csak 12.000-ért forgathatunk, miközben a  belépő 2.000 volt Maradtunk hát a kicsinél.

Már volt vagy fél négy, amikor eljöttünk, és elindultunk a Nazinga nemzeti park felé, aminek nem tudtuk a pontos helyét, csak azt, hogy valahol a ghánai határ mellett van, és az oda vezető út is a határral párhuzamos. Szerencsére a sok Bamako és hazai verseny megedzett minket az ilyen találomra navigálásban, és megtaláltuk a megfelelő utakat. Már befelé jöttünk a bejárattól – ez 40 kilométerre van a központtól, ahol a szállás van -, amikor vagy 8-10 bivaly lépett ki elénk az útra. Mi is meglepődtünk, meg láthatóan ők is. Sajnos mire előszedtük a fényképezőt, már elbújtak a fák között. Kicsit később meg páviánok szaladgáltak előttünk. Pont lement a nap, mire beértünk a táborba, ami egy nagyon kellemes hely, nem is drága, és nagyon kedvesek a helyiek. Kaptunk egy vezetőt, aki holnap egész nap velünk lesz, és mutatja nekünk, hogy merre találjuk az állatokat. Korai kelés lesz, fél hétkor már kint leszünk a lesen. Utána visszajövünk reggelizni, majd megint kimegyünk állatokat nézni, aztán vissza ebéd, délután állatok, végül vacsora. Jó programnak tűnik. Ma este nem voltunk sehol, csak beköltöztünk, és vacsoráztunk. Valami olyat akartunk enni, amit máshol nem nagyon lehet, és szerencsére volt is ilyen a választékban. Ma este mindketten antilopot vacsoráztunk. Ízre finom, látványra nem tudjuk, mert amikor kihozták épp sötétség borult az egész táborra, és egy órán át nem is jött vissza az áram. Persze nem hálózati hiba volt, mert itt se vezeték, se mobil vétel nincs. Valami ghánai szolgáltató elérhető, de azzal meg nincs roamingunk. Az áram meg természetesen generátorról megy. Egyébként most vagyunk otthonról a legtávolabbi ponton. Amikor innen elindulunk, akkor már hazafelé megyünk majd.

2011.02.09. Nazinga Game Ranch

Hatkor keltünk, de nem is nagyon tudtunk volna tovább aludni, mert már rikoltoztak mindenféle állatok. Leginkább valami éles hangú madár játszotta az ébresztőóra szerepét, de volt jó sok segítője is. Thimoté, aki a kijelölt kísérőnk már az autó mellett várt ránk, el is indultunk rögtön állatokat keresni. Azok után, hogy este, befelé jövet páviánokat és bivalyt is láttunk, kicsit csalódottak voltunk az első fél órában, mert szinte semmi nem akadt az utunkba. Aztán egy csapásra megváltozott minden, mert belefutottunk egy egész elefántcsordába. Erdei rejtőzködésre meglehetősen alkalmatlan színű autónkat persze rögtön ki is szúrták, és legnagyobb megdöbbenésünkre az egyik bika nekünk is rontott izibe’. Vezetőnk kiabált, hogy tolassak, ami kamerával a kézben nem volt egyszerű feladat, de a szükség nagy úr, kikerültünk a veszélyzónából. Mint később megláttuk, borjak is voltak a csapatban, azokat védték ilyen hevesen. Persze mi fotózni és forgatni jöttünk, úgyhogy még egyszer nekivágtunk, hátha békésebbek lesznek. Nem voltak, úgyhogy menekültünk. Hihetetlen, hogy egy ekkora állat milyen sebességgel tud csörtetni tökön-paszulyon át, ha épp úgy látja jónak. Konkrétan pont nem érdekelte, hogy mi van előtte, toronyiránt, egyenesen jött felénk. Ha bokor volt, azt taposta le, ha fa, azt döntötte ki. Azért végül a 170 ló volt a gyorsabb, de nem mindig van ez így, néhány napja két szép lyukat fúrt két agyar egy kocsiba.

Keresgéltünk tovább, és ettől kezdve sikeresek is voltunk, láttunk sokféle antilopot, gazellát, majmokat, varacskos disznót, és mindenféle színes madarat. 9 körül értünk vissza a táborba, ahol beültünk reggelizni a teraszra. A békés majszolás nem tartott sokáig, mert bal felől, úgy 50 méterre megjelent egy másik elefántcsorda, amelyik a tábor melletti tóhoz igyekezett fürdeni. Attól kezdve két-három órán át nem csináltunk mást, csak az elefántok önfeledt pancsolását néztük. A fiatalabb borjak játszottak egymással, birkóztak, összeakasztották az ormányukat – náluk biztos így mondják. Az öregek persze csak békésen álltak, és ittak, és ittak és ittak. Órákon át. Nem csoda, egy elefánt naponta 300 liter vizet iszik, és 200 kilót zöldséget eszik. Már ha vadon él persze, állatkertben annyit, amennyit kap. Lenyűgöző látvány volt mindez. Nem nagyon tudtunk betelni vele. Idővel megjöttek a varacskos disznók, néhány gazella, egy csapat pávián, és egy-két krokodil is ólálkodott a környéken. Az elefántokat mindez persze nem zavarta, egy másfél méteres kroko nem nagyon tud mit kezdeni egy másfél tonnás elefánttal. A páviánok viszont megkergették néha a gazellákat, mert azok bizony húst is esznek, nem vetik meg a borjakat.

Lassan dél lett, meghívtuk vezetőnket egy ebédre. Ők, bár egész nap velünk vannak, nevetségesen keveset keresnek. Mi 5000CFA-t fizetünk a parknak, amiből ők mindössze ezret kapnak meg, ami alig több mint 400 forint. Így aztán legalább a napi élelemre, innivalóra nincs gondjuk, ha az ember meghívja őket. Ráadásul egy évben csak 6 hónapot tudnak dolgozni, az esős évszakban nem nagyon jön ide turista. Mindez azt jelenti, hogy mivel évi 180.000 helyi egységet keres, és ebből tartja el öttagú családját, egy főre 40 forint jut naponta. Próbált meggyőzni, hogy vállalkozzak vele, vegyünk egy terepjárót, ő dolgozik itt lent, enyém a befektetés, ha tudok küldök kuncsaftot, ő meg a keresetéből adogatja vissza apránként a pénzt. Ha lenne, még segítenék is neki. Amúgy emberünknek hihetetlen szeme van az állatokra, mert a sűrű bozót mélyén is meglát bármit, amiről mi még csak nem is gondoljuk, hogy ott van. Sokszor még akkor sem, amikor már vagy egy perce mutatja nekünk az irányt.

Délután megint kimentünk állatot nézni, de kevesebbet láttunk, mint előtte. Valószínű a reggel az igazán jó időszak. Sebaj, holnap még ki tudunk menni, majd csak reggeli után indulunk visszafelé. Pedig maradnánk szívesen. Nyugalom és béke van, mobilvétel nincs, mi kell még…

2011.02.10. Nazinga Game Ranch-Kokologo-Bobo Dioulasso (625km)

Ismét korai kelés, és állatles volt soron. A mai nap sajnos nem volt olyan szerencsés, mint az előző, sokkal kevesebb vadat láttunk Érdekes, mert az elefántok is jó egy órával később jöttek csak a vízhez, mint tegnap, szóval biztos volt valami a levegőben. Még előző nap megbeszéltük Thimotéval, hogy csinálunk vele egy bemutatkozó videót, és feltesszük a Youtube-ra. Hátha lesz, aki ezért keresi majd, és összejön neki a nagy álom, egy saját terepjáró. Mosolyogtunk reggel, mert nagyon kiöltözött az eseményre. Új inget és cipőt vett a tegnapi papucs helyett. Pedig a lába nem is látszott. Na mindegy, remélem, tudunk segíteni neki. Negyed tizenegy körül jöttünk el a parkból, kifelé még láttunk pár elefántot, de siettünk, mert hosszú út várt még rán. Sajnos nem választhattuk a rövidebbet, mert bár egyszerűbb lett volna rögtön nyugatra indulni, és mintha mennénk vissza Loropenibe, arra indulni, de meg akartuk nézni Kokologot, a királyi kastélyt, ami Ouga felé kimaradt. Jöhetett hát ismét a terelések végeláthatatlan sora. Tényleg ne mértem, hogyha egy aszfaltozó gépük van, akkor minek bontanak fel egyszerre 35 kilométert. Azért megnézném, hogy mit szólnának otthon, ha mondjuk az M7-est ilyen hosszon lezárnák, a forgalmat meg leterelnék egy földútra. Ráadásul mindig van egy-két helyi Schumacher, aki tolja neki, ahogy bírja. Persze aszfalton, aztán a rázóson visszafogja magát, nehogy kiessen a kerék. Mi meg a terelésen is mentünk 80-at, szóval elég hamar eldöntöttük az ilyen „ki porol ki előtt” dolgokat. Mert míg egy személyautóval szépen lelassítottak a terelések előtt, mi ugyanazzal a tempóval ugrottunk le az útról. Ja, Toyós közben megtalálta az olajnyomást, pontosabban egyszer csak elkezdett mutatni a műszer. Eleinte csak halványan, egy kicsit, mostanra meg teljesen beállt a rendszer. Lehet, mégsem volt kidobott pénz az új jeladó, és az sem vált kárára, hogy amikor két nappal a befutó előtt leszedtük az önindítót, rádugtam egy kósza kábelt… mondjuk azóta nem csináltam vele semmit, szóval fogalmam sincs, mi okozta a változást.

A parkban a fizetéssel megint gondban voltunk, mert nem maradt annyi CFA-nk, hogy mindenre fussa. Pedig szobrocskákat még csak nem is vettünk. Nem volt magas a végösszeg, a két nap szállással, kajával – antilop és társai – belépőkkel, vezetővel is 35.000 forintból kijött. Végül feleztünk, és egy részt euróban fizettünk. Thimoté is kapott egy extra 10.000 frankost, hogy egyen egy új telefont a feleségének az elázott helyett. A pénzhiány miatt viszont nem tudtuk elkerülni, be kellett mennünk Ouga központjába, hogy keresünk egy automatát. Még valamelyik séta alkalmával láttam egyet, azt vettük célba, de végül egy másikat találtunk, a filmesek emlékműve mellett. Amikor bedugtam a kártyát, a képernyőn megjelent: Welcome Borsa Miklós Ifj. Miután ismét gazdagok lettünk, megtankoltunk, hogy maliig már ne legyen gondunk ezzel. Toyós jól viselkedik, végig klímázva 11,1-et evett. Szegény nagyon koszos már megint, most ráadásul belül is. Feltekert ablakkal nem lehet szafarizni, így viszont rendszerint ömlött be a por. Szerintem az elmúlt három hétben kevesebb kosz került bele, mint most, másfél nap alatt. Lesz mit takarítani otthon.

A tervezettnél később értünk így Kokologóba, ahol már nagyon vártuk a palotát, hisz csak ezért jöttünk ugye erre. Hiba volt. Maga az épület sem egy túl nagy szám, ráadásul lehet, hogy régi, de ma is lakják, és elég fura látvány, hogy falióra ketyeg a bőrfotel felett, és miközben a király hálószobáját mutogatják, és mindenféle hagyományos tálakról és egyebekről beszélnek, műanyag lavórokban mosogatnak arany szegélyes tányérokat az asszonyok. Az udvarban ráadásul három autó is állt. A cipőt, papucsot viszont le kellett venni, mert szent helyre csak mezítláb lehet belépni. Vagy Pirelli gumival ezek szerint. Mikor fotózni akartam, kikadtak, és mondták, hogy ez megszentelt hely, itt tilos. Fotózni vagy videózni. Nem egészen értettem a dolgot, mert közben folyamatosan arról beszéltek, hogy a király, aki ott is volt eltemetve katolikus volt, csak egy feleséggel, pedig más főnököknek akár száz is akadt. A falon jézus és XVI. Benedek képek, feszületek, ilyesmik. Akkor hogy is van ez? A Vatikánban is lehet fotózni, a pápát is gond nélkül lekaphatja bárki, itt meg nem lehet elővenni a gépet? Amikor mégis megtettem, az idegenvezető megint rám szólt, hogy ne fotózzak, ez szent hely, ha fotózom, nem leszek hosszú életű. Egyébként ha emlék kell, a túra végén lehet venni könyvet és képeslapokat, ott sok fotó van. Na itt kezdtem teljesen elveszteni a fonalat, mert ha azonnal meghal, aki itt fotózik, akkor azzal mi lett, aki a könyvet csinálta? Vagy ő feláldozható volt? Amúgy meg akkor most ez megszentelt hely, ahol tilos fotózni, vagy mégsem az, és lehet, csak nem nekünk, és az egész arról szól, hogy a végén vegyünk képeslapot? Vagyis minden a pénzről szól. Erre a végén kibökött egy igent, hogy azért nem szabad, hogy vásároljunk. Ja, volt egy francia család is a palotában velünk, a tetőteraszon akartak csinálni egy családi fotót. Nem volt szabad, mert ez szent hely ugye. De a vezető elkérte a gépet, és lefotózta őket. Erről ennyit. Odakintről csináltam még néhány képet, de egy percen belül rohantak, hogy azonnal hagyjam abba, mert tilos. Nem vitatkoztam, őszintén szólva már eléggé elegem volt a képmutatásukból. Nem azzal van gond, hogy ha valakinek a hite nem engedi, hogy fotózzanak, Volt ilyen Bobóban és Tibiélében is. Tiszteletben tartjuk, nem csinálunk képet még akkor sem, ha érdekes lenne. De ezeken a helyeken láttam rajtuk, hogy valóban úgy is gondolják. Az is nagy különbség, hogy ezeken a helyeken anemisták, gyakorlatilag pogányok élnek, akik a mai napig állatáldozatokat mutatnak be, ezzel próbálják elnyerni az istenek kegyét. Kokologóban viszont büszkén hajtogatják, hogy keresztények, akkor meg mire a pogány szokások és tiltások?

Egy darabig még morgolódtunk ezen az úton, aztán másról beszélgettünk. Nyolckor már Bobóban voltunk, és mivel pár nappal ezelőttről már volt koordinátánk, hamar megtaláltuk a szállást. Majdnem tele volt, az autó már alig fért be, egy kicsit sértett francia házaspárnak összébb kellett húznia magát. Rettenetes. Eddig két helyet foglaltak el, egyet a kocsijuk, egyet ők az asztallal, székekkel. Most úgy fél méterre állok a kocsival az asztaluktól, de fel voltak háborodva. A tulajt persze nem nagyon érdekelte a dolog, utánunk még egy elefántcsontparti kocsit is benavigált valahogy. Persze most kifelé nem lesz egyszerű, de ezt a problémát csak holnap kell megoldani.

2011.02.11. Bobo Dioulasso-Bamako

Mire felkeltünk, az elefántcsontpartiak már sehol sem voltak. Megreggeliztünk, összepakoltunk, majd beszélgetünk egyet a németekkel, akik mint kiderült, egy éves körúton vannak Afrikában. Nem semmi. 2003-ban kezdték, akkor leküldték a kocsit Fokvárosba, ők utána repültek, és három hónap alatt felmentek Nairobiig. Ott valami gondjuk akadt, a kocsit letámasztották egy kertbe, és visszamentek Németországba. Néha lerepültek pár hétre, szafarizgattak, most viszont mindketten kiléptek a munkahelyükről, feltankolták a kocsit, és nekivágtak a nagy útnak. Nairobitól Bobóig nyolc hónap alatt jutottak el. Mit mondjak, nem siettek.

Az út Bamako felé elég eseménytelen volt, a határ afrikai viszonylatban nagyon gyors volt, kevesebb mint egy óra alatt átjutottunk a hat ellenőrzésen. (mindkét oldalon van vám, rendőrség és csendőrség) Az egyetlen kellemetlenség Bamako előtt, a város szélén levő ellenőrzőponton ért, ahol miután megnézték a papírjainkat, az ember mondta, hogy adjunk neki pénzt. Persze adtuk az értetlen magyart, aki nem érti, amit mondanak, mondjuk tényleg elég körmönfontan próbált rávenni minket arra, hogy korrumpáljuk egy kicsit. Átváltott angolra, hajtogatta, hogy „time is money”, de hát nem értettük ugye. Kicsit bepöccent, és mondta, hogy akkor szálljak ki, és menjek vele. Ilyenkor jön az, hogy az embert leültetik valahol, és úgy félóránként odamennek hozzá, hogy most már érti-e, hogy mit is mondott. Mert ha menni akarok, akkor fizessek. Nem nagyon volt mit tenni, kiszálltam, de mire a kocsi mögé értem, nem láttam sehol. Mondjuk sötét volt. Álltam ott értetlenül, hogy most mi legyen, mire odajött egy másik egyenruhás, hogy mi a gondom. Mondtam hogy nekem semmi, de egy kollégája mondta, hogy menjek vele, őt keresem. Kérdezte, hogy miért kell mennem, az ellenőrzésen túl vagyok-e. mondtam, hogy igen, és nincs semmi gond. Megnézte Toyóst, kérdezte, nem akarom-e eladni, meg hogy hol szállunk meg. Persze másik szállodát mondtam, konkrétan a Lybiát, abból van több is. Közben visszaért a minket eredetileg megállító rendőr is, de az autónepper kolléga valószínű magasabb rangban volt, mert nem szólt semmit, amikor az jó utat kívánt, így elszabadultunk Azt kell mondjam, hogy ha nem tudtuk volna, hogy hova is jövünk, akkor éjjel megérkezni Bamakóba semmivel sem jobb, mint Ougába. De itt már ismertük a járást, a Ségérében örömmel fogadtak, a portás már fel sem kísért, csak mondta, hogy menjünk, úgyis ismerjük a járást. Ja, és bár nem rendeltünk, vacsorát is kaptunk, mert gondolták, hogy éhesek leszünk, amikor megérkezünk. Fővároshoz méltóan ismét volt meleg víz, aztán alvás.

2011.02.12. Bamako

Gyakorlatilag semmi nem történt. Reggel leadtuk a mosást, tervezgettük a tovább utat, ültünk és néztünk ki a fejünkből. Elmentünk enni a Relaxba, tankolni, és ennyi. Semmi más nem történt.

2011.02.13. Bamako-Diema-Kayes

Reggel természetes ébredés, reggeli, érzékeny búcsú, aztán elindultunk. Első feladat olyan bankot találni, ahol tudunk pénzt felvenni. Némelyik ugyanis elfogadja a magyar kártyákat, némelyik meg nem. Az a tapasztalat, hogy Ecobankot kell keresni. Néha sikerül is, csak mondjuk a másik oldalon van, és megfordulni nem lehet, vagy jó oldalon, csak épp tilos parkolni, és ott ll a rendőr. Végül sikerölt gazdaggá tenni magunkat, és nekivágni a Kayes felé vezető útnak. Ez sem volt könnyű, mert bár ezer trackünk van, és fejből is kitalálok már a városból, Zsófinak sikerült gps segítségével valami olyan utat találnia, amin 15 km majdnem egy óra volt. Kilométereken keresztül harminc méterenként fekvő rendőr, rengeteg ember, motoros, kis utcák, szembe terelt komplett tehéncsordák, vasárnapi vásárok, szóval ami lassíthat Maliban, az ezen a távon megvolt. Mikor végül Kati felől kikanyarodtunk a jó útra, már annyira ideges voltam, hogy nem kerültem meg a kereszteződés közepén álló kupacot, persze rögtön megállított a rendőr, hogy ez kérem körforgalom, és ne tessék egyenesen menni. A teheneknek persze nem szólnak. Na mindegy, nem volt büntetés. Délután kettő körül a melegben nagyon elálmosodtam, és itt az utak mellett nem táblák, hanem árokba esett teherautók figyelmeztetnek a fáradtan vezetés veszélyeire, úgyhogy félre álltam egy fa alá, és aludtam fél órát.
Nem sokkal később beértünk Diémába, ahol sajnos nem találtuk Pamet, de azért ott hagytunk mindent, amit még a kocsiban találtunk, és használni tudja. Így viszont nem tudtuk megnézni, hogy kinek a képei vannak az ottfelejtett fényképezőgépen, elhozni sem tudtuk, és mivel a kulcsa Pamnél volt, az időközben nem induló szlovén mentőautót sem tudtuk kicsit jobban megvizsgálni. Már hogy mi baja lehet. Esetleg egy bikázás segített volna rajta, és akkor csak egy akksi kell bele. Lassan indultunk tovább, nem tudtuk, Pam mikor tér vissza, nekünk meg hátra volt még úgy 260 km gödör. A Diema-Kayes útvonalon nem kátyúk, hanem hatalmas gödrök vannak. Némelyikbe bele is estünk a szemben lenyugvó nap miatt, de szerencsére nem lett semmi bajunk. Az adagoló szerintem továbbra is csöpög, mert elég nedves a környéken minden, de hazáig kitart. Majd otthon megcsináljuk. Kayesben bejöttünk abba a hotelbe, amelyikben a legtöbben aludtak a verseny alatt. Egyedül nem akartunk a placcon vadkempingezni a reptér mellett. Zsófi csinált vacsorát, közben néztük a tv-t, a helyi híradót. Az egyetlen gondom most az, hogy csak egy foszlányt kaptam el arról, hogy jövő héten lesz Mohamed próféta születésének napja, és ezért  február 14, vagyis holnap vagy munkaszüneti nap, vagy nem. Pont ez a rész nincs meg. Pedig a határ miatt nem mindegy. Reggel nekiindulunk Szenegálnak. Remélem, beengednek 5 évnél idősebb autóval. Ebből vannak a gondok arrafele mostanában. Holnap kiderül. Ha nem, akkor jön 300 km piste Kayes-Kiffa között, mert hogy nem megyek körbe Nioro felé 800 km-t, az biztos.

2011.02.14. Kayes-Lac Rose

Zsófi rosszul aludt, mert a mellettünk lévő telken valami buli volt, és hajnali háromig hangoskodtak. Én mondjuk nem hallottam, de készültem, füldugóval alszom. Még a verseny táborok miatt hoztam, ahol a túrázók sokszor hajnalig zenélnek, beszélgetnek, nekünk meg néha 9-kor kellett kelni, és egész nap vezetni Mondjuk az egész nap vezetés az mára is igaz volt, Kayestől egészen a Lac Rose-ig, vagyis a Rózsaszín tóig jöttünk. A határtól féltünk kicsit, mert ugye az autónk idősebb, mint öt év, és tavaly év vége felé ilyennel nem engedték be az embert, vagy ha esetleg mégis, akkor rengeteg időbe és pénzbe került. Szóval nem is a kilépés, hanem a szenegáli belépés volt cinkes. Már csak azért is, mert amikor a verseny alatt kijöttünk az országból, akkor egyszerűen elfelejtettünk kilépni. Az összes határ nagyon szigorú, itt meg a főútról le kellett volna térni egy kilométert, megkeresni a rendőrséget, pecsétet kérni és hasonlók. Hát ez elmaradt, láttunk egy üres utat, gyorsan átgurultunk Maliba. Ott mondták a többiek, hogy mit kellett volna csinálni. Nem különösebben érdekelt, nem erre akartunk visszajönni, de most, hogy mégis így alakult, nem tudtuk, lesz-e valami gond belőle. Végül is nem lett, és befelé sem mentünk be a „police”-ra, mert még meglátták volna a pecséthiányt. A vámon persze csóválták a fejüket, amikor nem találták a kilépő pecsétet, de ráfogtuk a rendőrökre, hogy ők rontottak el valamit. Megígértették velünk, hogy most mindenképp bemegyünk, és persze mondtuk sűrűn, hogy persze, becsszóra. Csúnyák voltunk, mert becsaptuk szegény vámosokat. ugyan tőlük arra kanyarodtuk, amerre kell, de nem mentünk el a police-ig, hanem megálltunk egy boltnál vásárolni. Vettünk kenyeret, némi kekszet és egy fogkrémet. Vártunk még egy kicsit, majd megfordultunk, és elindultunk Szenegál belseje felé. Így most elvileg január 26-a óta bent vagyunk az országban. Nem nagyon tudnak mit mondani, mert belépő pecsétünk van, bent is vagyunk, szóval minden stimmel. Persze azt talán nehéz lenne megmagyarázni, hogy azóta hogy került be annyi pecsét, de remélem, senki nem fogja megkérdezni. Ráadásként Maliban sem mentünk be a gendarmerie-re. Mindegy, ezekbe az útlevelekbe már úgysem fér semmi. Burkinában sírt is kicsit a vámos, hogy nem tud hova pecsételni.

A határ után nem nagyon történt semmi, csak mentünk, meg mentünk, meg mentünk. Aztán már majdnem megérkeztünk, mikor belefutottunk egy terelésbe, és egy órás ácsorgásba. Ennyi idő alatt sikeresen megtettünk másfél kilométert. Végül beértünk ugyanabba a kempingbe, ahol a mezőnnyel voltunk, csak most tök üres volt az egész. Még áram sem volt, mert azt negyed órával az érkezésünk előtt lekapcsolta a szolgáltató. Mindegy, úgyis aludni jöttünk. Zsófi még főzött egy levest, megettük, aztán aludtunk. Éjjel egyig, amikor is visszakapcsolták az áramot, így világos lett a szobában. Újra elaludtunk, de aztán megjöttek a szúnyogok, szóval nem volt nyugodt éjjelünk.

2011.02.15. Lac Rose-St. Louis

Reggel már ott állt a portás vagy éjjeliőr, vagy bármi is volt a titulusa a házikó előtt. Talán nem akarta, hogy fizetés nélkül távozzon az egyetlen vendég. Bepakoltunk, én körbenéztem Toyóst. Az egyik első kardánkereszt kicsit kotyog, de az az egyetlen, amelyet nem cseréltünk indulás előtt, benne volt a pakliban. Hazáig gond nélkül elmegy, nem nagyon fogunk terepezni. A kormányszervó viszont egyre jobban folyik, remélem, az is kitart, míg hazaérünk. Minden más rendben. Illetve bal oldalon elöl egy szilent halódik, de az is várható volt, bár megvettem a 4 újat, nem cseréltük indulás előtt, mert még aránylag jók voltak a régiek, és így ez a verseny még őket amortizálta.

Miután mindezt tudomásul vettük, bevettük magunkat a dűnék közé. Jó. Ezek nem olyan igazi nagyok, de a rózsaszín tó körül autózni is nagy élmény. A Dakar utolsó napján is sokan elakadnak, volt, aki itt vesztette el az első helyet. Mi persze nem tennénk ilyet, gond nélkül mentünk körbe újra. Kiautóztunk az óceán partjára is, és megvártuk, amíg a nap már annyira feljön, hogy tényleg elkezd rózsaszín lenni a tó. Mert most már láttuk, hogy tényleg az. Sokkal jobb volt most autókázni itt, mert nem volt rajunk időnyomás, megállhattunk, mikor csak kedvünk volt, vagy láttunk valamit, amit le akartunk fotózni, vagy meg akartunk nézni. Vagy csak úgy állni, és bámulni a fehér homokot, és elgondolkodni azon, hogy miként is kerültünk ide, és mennyire szerencsések vagyunk, hogy ott lehetünk. Zsófi gyűjtött egy kis homokot, mert lefelé ez kimaradt. konkrétan elfelejtettük, pedig minden dűnés részen gyűjtöttünk, amerre csak jártunk Afrikában. Meg aztán Bencének is szeretnénk vinni. Annyit szerelt Toyotát, mégsem jutott el ide idén. Jó két és fél órát bóklásztunk a környéken, mire nekivágtunk az útnak St Louisba. Alig 200 km, gondoltuk, kora délután ott leszünk.

Persze ember tervez, isten végez. Jelen esetben Mohamed próféta, aki születésének évfordulóját ünneplik ugye a héten, ami nagy felvonulásokkal, vásárokkal és egyebekkel jár. Az egyik várost például, amelyiken keresztül kellett jönnünk, teljesen lezárták. Mi ezt persze nem tudtuk, így nem tértünk le ott, ahol az egészet – bár jó nagy kitérővel, de – el lehetett volna kerülni. Egyszer csak ott voltunk a lezárt város határán, ahova nem lehetett kocsival bemenni. Valahogy sikerült visszakeverednünk a főútra, ahol egy jó fej rendőr tovább engedett. Látta, hogy bamba külföldiek vagyunk, akik nem ünnepelni jöttek. Úgy egy kilométerrel arrébb viszont szigorú szerv állt, le kellett mennünk valami poros mellékutcába. Itt kezdődtek a gondok, mert én elfordultam irányba, hátha kijutok valami normális útra. Ehelyett gyakorlatilag bementünk az ünneplő tömeg közepébe, egy vásárrá átalakított utcába. Nagyjából úgy kell elképzelni a dolgot, hogy a kis tigris kínai piacot beköltöztetik a Váci utca szűkebb részébe, bezsúfolnak pár ezer embert, majd ráküldenek minket, autóval. Ilyen utcán haladtunk, úgy két kilométert. Mit mondjak, jó móka volt. Viszont kiderült, hogy Szenegálban birka türelmű emberek élnek. Otthon tuti a tükreim bántak volna egy hasonló utat. Itt meg mutatták, hogy merre menjek – mondjuk egyenesen kívül mást nem tudtam -, arrébb tolták a kézikocsikat, kikerültek. Hangulatos volt, de sem a kamerát, sem a fényképezőgépet nem mertük elővenni, mert az biztos vörös posztó lett volna. Zsófi közben rengeteg olyan dolgot látott az árusoknál, amit megnézett volna, de hát ennek sem volt itt az ideje. Végül egy fiatal srác jött oda, hogy segít kikecmeregni, és valóban, megtalált egy kis rést az árusok falán, kinavigált a sűrűjéből, és a főútig vezetett minket. Közben még azt is elintézte a rendőröknél, hogy a kordonokon átengedjenek. Nagy kaland volt az egész, utólag már jó beszélni róla, akkor nem örültem neki.

Emiatt persze jó későn értünk Saint-Louisba, de még volt időnk kicsit sétálni, és egy jót vacsorázni is. A város még a francia kolonizáció idejéből maradt ránk - már a helyiekre. A házak helyén azóta sem épültek felhőkarcolók, minden olyan, mint kétszáz évvel ezelőtt. A folyón százával álltak a halászbárkák, amelyekkel gondolom holnap reggel kihajóznak halért. Amit majd este jól megesznek a turisták. Mint mi a mait. Ami igazán finom volt.
A szállást a Vadludak ajánlották, igazuk volt, tényleg fantasztikus. A bungaló ablakán kinézve ott az óceán, a másik oldalon, az ajtón meg a Szenegál folyó. Reméljük, nem lesz nagy dagály az éjjel… Reggel nekiindulunk a határnak, irány Nouakchott. Tlac is hívott, akkor indult Bamakóból, állítólag holnap estére ő is Mauritániában lesz. Lehet, még találkozunk is.

2011.02.16. St. Louis-Nouakchott
 

Reggel ismét gyönyörű napra ébredtünk, és nagyon nem volt kedvünk elhagyni a szállást. Napsütés, finom reggeli, tengerpart, kényelmes manóházak. Mi kell más? Na jó, némi szabadidő és pénz, hogy maradhassunk még egy hetet.
Saint Louisból elég gyorsan ki lehet jutni, már a főútig, ami a határ felé visz. Néhány kilométer csupán a letérő Diama felé, ha az ember nem akar Rossónál átkelni. Mert nem akar. Nyomtunk hát egy trackbacket, és visszaindultunk azon az úton, ahol anno a versennyel beléptünk Szenegálba. Az érkezéssel ellentétben – érthető módon – nem volt sokadalom. A mali oldal gyors volt. Szerencsére előtte bementünk vásárolni a maradék CFA-ért a kis boltba, ahol az eladó megkérdezte, hogy van-e 4000 egységünk hídpénzre. Volt, de akkor kevesebbet költöttünk nála. A hídon aztán 10 euróval nyitott a sorompós ember, (ez 6500CFA), mire mondtam, hogy szerintem 4000CFA, amire az volt a válasz, hogy ha így akarom… Le akart húzni, nem jött be, nincs harag. Úgy 10 perc alatt beléptünk volna Mauritániába is, ha nincs egy sunyi képű határőr, aki szét nem szedi az autót. Az egészben azt nem értem, hogy nem is vámos volt, és később mondta is a vámos, hogy annak az embernek nem is kellett volna semmihez nyúlnia, mert az az ő dolga. Na mindegy, negyed óra macerálás után végül megunta, nem talált semmit, mehettünk tovább. Előtte még kötöttünk kötelezőt Mohamednél, 5800 helyi egységért, ami úgy 20 euró. Az egész határban az a legmeglepőbb, hogy biometrikus útlevélolvasójuk van. Pedig 90 km földút vezet oda. A másik vége, Marokkó felé meg kézzel irkálnak mindent.

A határ másik oldalán 90 km földút várt ránk egy nemzeti parkon át, ami lefelé nem mutatott túl sokat, bár az is igaz, nem nagyon nézelődtünk, csak a feladatok után. Meg aztán a sok autó és a nagy forgalom vélhetően az állatokat is elűzte kicsit. Most viszont mindegyik előjött, hatalmas varacskos disznók jöttek-mentek, láttunk keselyűt, pelikánokat, szóval szép volt. Az aszfaltra kiérve már nem nagyon történt semmi, egyszer csak megérkeztünk Nouakchottba, ahol ugyanabba a kempingbe mentünk, ahol lefelé szállt meg a mezőny. Valami buli volt ott gyerekeknek, mert ezer kiskölyök rohangált fel-alá, persze szülői kísérettel, lent a tengerparton, meg bent az étteremben. Volt ugrálóvár is, szóval kitettek magukért. Azt viszont fura volt látni, hogy kiöltöztették a kölyköket, úgyhogy 5-14 közötti gyerekek a legszebb ruhájukban mondjuk fociztak a tengerben. Mert ott kemény ugye a homok, ahova kijön a víz. Mivel mindez a szülőket láthatóan nem zavarta, minket sem. Lassan lement a nap, Zsófi főzött egy konzervet, elbeszélgettünk azon, hogy mi a fene kerül ezen a helyen 100 euróba egy éjjel (talán hogy gyakorlatilag két szobás, 4 személyes apartmanok vannak csak), azon kívül, hogy van meleg víz és őrzött parkoló.

2011.02.17. Nouakchott-Boujdour

Reggel korán akartunk indulni, hogy még dél előtt a határra érjünk. Hatkor csörgött az óra, fél hétkor kiléptünk az ajtón, és legnagyobb meglepetésünkre Tlac autójába és sátrába botlottunk. Nem tudtuk, mikor érkezett, így nem keltettük fel, hagytuk aludni. Az ébredező városban vettünk némi kaját, majd nekivágtunk a határig tartó 450 kilométernek. Ez, valamint Nyugat-Szahara tengerpartja a hazaút legundokabb része. Úgy ezer kilométeren keresztül van erős, 50-60 km/órás szembe- és oldalszél. És azon kívül, hogy időnként kisebb homokviharokba fut bele az ember, semmi nem történik két teljes napon át. Ma egészen Boujdourig jöttünk, ez majdnem 1100 kilométer, gyakorlatilag egyenesen észak felé. Az erős szél miatt rengeteget fogyaszt a kocsi, nincs olyan bamakós, aki szeretné ezt a szakaszt.

A határra kicsivel dél után érkeztünk, a mauritán oldal gyorsan ment, amíg megint ki nem szúrt magának egy vámos, aki azzal a címszóval, hogy alkoholt keres, az egész autót felforgatta. Minden táskát kinyittatott, minden dobozra rákérdezett. A vadonat új, gyári fóliás csomagolású gumijavító készletet is kibontatta, hogy mi van benne. Aztán el akarta venni, mert nekik sok defektjük van. Nem adtam. Erre persze jött az újabb keresési hullám, belekötött a Maliból, Burkinából és Szenegálból hozott szobrokba és maszkokba, hogy az tilos. Kérdeztem, hogy miért, hiszen azoknak az országoknak sem volt gondja velük, amelyekből elhoztam, és egyiknek sincs köze Mauritániához. Főleg, hogy már kilépek éppen. Na végül, amikor rákérdezett a gyógyszeres táskára, hogy abban mi van kiderült, hogy mit is keres. Félrehívott, és megkérdezte, nincs-e esetleg férfiaknak való gyógyszerem. Úgyhogy tanács azoknak, akik Marokkó és Mauritánia határán akarnak átkelni: vigyenek Viagrát. Vagy legalább valami kék bogyót.

Ezzel persze még nem volt vége semminek, jött a marokkói oldal. Eleinte ez is gyorsan ment, és már azt hittük, pár perc és száguldhatunk újra, amikor jött az új csodafegyver: a szkenner. Lefelé kimaradtunk ebből a jóból, egy nap nem hogy 150, de szerintem 50 autót sem tudnak átvizsgálni vele. Gyakorlatilag egy irdatlan nagy reptéri csomagvizsgáló. Építettek egy nagy csarnokot, oda kell beállni autóval, vagy akár kamionnal is, aztán jól megnézik, mi is van odabent. Persze nem láttak semmit, sem fegyvert, sem drogot nem vittünk, bár ez utóbbit még egy kutyával is megvizsgálták. Ki kellett nyitni a kocsit, beküldték a drogkereső ebet, akinek mondjuk nem volt túl sok kedve a munkához, de végül körbeszaglászott mindent. Végre szabadultunk, megint ott ültünk két órát.

Már közeledtünk az utolsó olcsó benzinkúthoz – ami a másik irányból persze az első -, amikor egy szemből jövő fehér Merci kisbuszból elkezdett integetni valaki. Mivel errefelé gyakran meg akarják állítani a fehér embert, hogy valamit eladjanak neki, vagy kérjenek tőle, nem nagyon akaródzott lassítani. Ezt látva a sofőr derékig kihajolt az ablakon. 4finger volt, az idei Bamako győztese, aki már ismét a Mali főváros felé tartott. Vele volt még idősebb Parragh Sanyi és a barátnője is, akik meg csak elkísérték Mikit, mert éppen ráértek, és a Bamako alatt keveset láttak.

A benzinkúton megtankoltunk 130 forintos gázolajból, ettünk egy jó halat, és mentünk tovább. Megint átszeltük a Ráktérítőt, és persze újra megálltunk. Előtte még csináltunk néhány fotót egy "Danger, mines" táblánál. Harmadszor jártunk erre, de ez valahogy mindig kimaradt, és egyre nehezebb ilyen táblát találni. Szerintem hazavitték a bamakósok... Boujdourban megálltunk szokásos hotelünk előtt, ahol valami nem stimmelt. Kordon volt előtte, rengeteg ember és hatalmas kő- és betondarabok. Mint kiderült, nem sokkal korábban, tiszteletünkre leszakadt az egyik erkély. Már épp át akarunk menni egy szomszédos szállodába, amikor kijött a portás, hogy ne már, nincs itt semmi gond, a többi erkély biztos fent marad. Maradtunk mi is, kaptunk egy királyi szobát, volt saját fürdőnk, és finom, meleg takarók is.

2011.02.18. Boujdour-Agadir

Reggel kinéztünk, de Tlac nem volt ott. Persze így is nekivágtunk. Nem is mentünk sokat, hátulról már villogott is. Nem volt nehéz dolga, hogy megtaláljon minket, az út még mindig tök egyenes. Vagy egy órát beszélgettünk, a többi között arról, hogy miért nem keltettük fel Nouakchottban… Amúgy Tlac egy fél tonnás fadarabot cipel magával a kocsiban, amit még Ghánában vett potom pénzért. Történt ugyanis, hogy épp mahagónit vágtak az út mellett a helyiek - arrafelé mahagóni nő nyír helyett -, megállt és megalkudott egy jó méter átmérőjű és 60 centi magas szeletre. 5 euróban. Aztán mikor kiderült, hogy kivágni könnyebb volt, mint beszenvedni a kocsiba, kicsit emeltek az áron, így végül egy huszast kellett fizetni. Ötezer forint fél köbméter mahagóniért nem rossz ár. A rugók mondjuk nem szerették nagyon a dolgot, eléggé ült már az autó. Mind a négy eltört már addigra. Egy darabig együtt gurultunk, aztán elváltak az útjaink. Mi Agadirig mentünk, ő hamarabb kiszállt, unokaöccsével találkozott valahol.
Tavaly után idén is bementünk Tarfayába, Saint Exupéy házához. Állítólag itt írta A Kis Herceget. Az idő megteszi a magáét, tavaly még be tudtunk sétálni az emlékére állított szoborig, de idén már méteres homok állta utunkat. Nem csak az itt eltöltött úgy egy óra miatt, de az időt kicsit elszámoltuk. A Legzira egyszerűen túl messze van Boujdourtól, hogy még világosban odaérjen az ember. Hogy mi a Legzira? Néhány olyan szikla, ami messze benyúlik a tengerbe, de már alagutak vannak benne a parton, amelyeken apálykor át lehet sétálni. Éjjel, sötétben, közelgő dagálykor kicsit más a helyzet. Legalábbis félelmetesebb. Azért persze lementünk, és ha messzebb nem is, de az elsőig elsétáltunk. Ez úgy egy kilométer a fövenyen, miközben folyamatosan jönnek a hullámok, és egyre közelít a víz. Meg jönnek a környék kóbor kutyái, akik valószínűleg azért ugatnak haragosan, miközben rohannak az ember felé, mert félnek a sötétben. Az ugyanis biztos, hogy bántani nem akarnak, mert amikor odaérnek, boldogan csóválnak és szagolgatják az ember kezét. Még Tlac társaságában megnéztünk egy hatalmas víznyelőt, ami tulajdonképpen egy, az óceán által kivájt barlang, aminek beszakadt a teteje. Föntről benézni, és látni, hogy mire képes a víz néhány évezred alatt, fantasztikus látvány. Az meg elég vicces, hogy mindez úgy 30 méterre van a főúttól, és a mezőny öt éven át ment el mellette anélkül, hogy észre vette volna.

2011.02.19. Agadir-Ourzazate

Reggel természetes ébredés, reggeli a hotelben. Az Ibisben aludtunk. A városból kijutni nem volt egyszerű, az első 95 kilométert két óra alatt tettük meg. A többi sem volt sokkal gyorsabb, mert ismét beértünk az Atlaszba, ahol az egyenes elég ritka madár, sokkal több a kanyar és az emelkedő. Ma is felmásztunk 2000m köré. Amit terveztünk, meg is néztük. Jártunk az agyagerődnél, ahol a Gladiátort forgatták. Meg egy tucat másik filmet. Elég vicces visszakeresni az azonos helyszínen forgatott különböző filmeket, azonos háttérrel. illetve nem egészen egyformával. Ugyanezek az épületek látszódnak a Nílus gyöngyében, amikor Michael Douglas elköti a repülőt. Akkor egy piac van ugyanott, ahol a Múmiában oázis és tevekaraván. A Gladiátorban pedig aréna. Visszatértünk a Gas Heavenhez, ahol a Sziklák szeme című horrorfilm forgott. Ezt már 2009-ben is láttuk, de akkor egyszerűen nem hittünk a szemünknek, és nem is álltunk meg. Idén ugye nem itt aludtunk lefelé, ezért nem sokat láttunk belőle, már azon kívül, hogy az egyik feladat pont a kútfej márkája volt. Bennett. Egy helyi család lakik a díszletben. Elvileg a férfi volt itt a gondnok, de egy tábla szerint már két éve nem kapott fizetést, így körbekerítette az egészet, és azóta belépti díjat szed. Nem sokat, talán 25 dirhamot két főre, kamerával. Tényleg hihetetlen, hogy miként maradt meg mindez ilyen jó állapotban. A shop zárva volt ugyan, de ha az ember benézett, pontosan ugyanazt látta, mit a film odabent játszódó jelenetében. A turisták persze nem hagynak ott annyi pénzt, amennyiből fel is lehetne újítani az épületeket. Itt-ott hullik a deszka - mert még a kút is abból van -, mállik a festék, szóval néhány év múlva sajnos már ez is azok közé a látványosságok közé fog tartozni, amit nem lehet megnézni, mert nem lesz ott.
Nem sokkal naplemente előtt értünk Ourzazate-ba, gyorsan elmentünk az Atlasz stúdióhoz is, de  sajnos zárva volt. Na mindegy, majd holnap. Itt készült például az Asterix és Kleopátra, a díszletek a mai napig állnak. Vannak még nagy díszletek pár kilométerrel arrébb is, de ezeket nem nagyon lehet megnézni. Elmentünk az egyikhez, de rögtön kiabáló emberek jöttek, hogy ne fotózzunk, és különben is menjünk onnan. Mentünk, majd holnap. A nap is ment már lefelé, és az iránya sem volt túl jó. Holnap reggel itt kezdünk, és jól megnézünk mindent.
Megkerestük a helyi Ibist - Marokkóban igyekszünk Ibisben lakni. Egyformák, tudjuk, mit kapunk a pénzünkért, nem túl drága, szép, tiszta, nagy szobák, és meleg víz is van... Miután beköltöztünk, elmentünk sétálni egyet, és kerestünk valami kifőzdét. A főtéren találtunk egy barátságosan integető büfé-tulajt, aki invitált minket befelé. Azt mondta, ne a másikba menjünk, hanem hozzá, mert nála jobb a kaja, és sokkal olcsóbb is. Nem tudom, hogy jobb volt-e, de tényleg finom volt, ő nagyon kedves, hamar kihozott mindent, és tényleg nem volt drága. Utána megint jót aludtunk. Azért már fáradtak vagyunk.
 

2011.02.20. Ouarzazate-Casablanca

Reggel arra ébredtem, hogy nagyjából nem mozog a jobb kezem. Pont olyan, mint amikor úgy 15 évvel ezelőtt elütöttek. Emelni nem tudom, egy pólót felvenni úgy egy percig tart. A nagyobbik baj, hogy jobb kéz nélkül vezetni sem egyszerű. Tolni alig tudom a karom, vagyis 1, 3, 5 meglehetősen lassan megy. 2, 4 aránylag ok. Szóval nem egyszerű a helyzet. Ennek ellenére persze nekiindultunk mindannak, amit elterveztünk. Elsőnek a tegnap elmaradt Atlas stúdiónak. Azt kell mondanom, hogy szerencsésen alakult így a dolog, mert reggel gyönyörű napsütés köszöntött ránk, így igazi „filmes” fényekben nézhettünk meg azokat a díszleteket, melyek egy részét már láttuk. Itt forgott a többi között a Nílus gyöngye, a Nagy Sándor, az Asterix és Kleopátra, a Gladiátor és a Dalai láma életéről szóló film, a Kundun néhány jelenete. De készült itt Ben Hur tv-változat, Szent Johanna, Tízparancsolat, Mennyei királyság és a Múmia is. Ráadásul, mivel reggel csak mi jártunk arra, gyakorlatilag kétszemélyes idegenvezetést kaptunk. Annak ellenére, hogy konyítunk egy kicsit a kamerás szemfényvesztéshez, rengeteg érdekességet láttunk. No meg azt, hogy az épített díszletekből némi számítógépes retussal miként lesz filmes háttér. Mert nem ugyanaz épül, mint amit végül a vásznon lát az ember. Állítólag a fény miatt jönnek Marokkóba, még Amerikából is. Az év nagy részében ugyanolyan magasan és ugyanolyan pályán megy a nap, ami ráadásul szinte mindig süt. Ez pedig kiszámíthatóvá, ezáltal gyorsabbá, vagyis olcsóbbá vált a forgatás. Az Asterix Gerard Depardieu-vel például több mint fél évig forgott itt.
Amikor végeztünk, nekiindultunk a szerpentineknek. A vízeséshez, dínó lábnyomhoz és a barlanghoz, ami tulajdonképpen nem is barlang, de nem ez a lényeg. A szerpentin nem volt gyerekjáték, nem is nagyon találkoztunk sok autóval. Legalábbis olyannal, amelyik láthatóan végigment rajta. Mindkét végétől mentek befelé egy darabig, de a középső 80 kilométeren semmi. Mondjuk nem is hiányzott, mert nem nagyon lett volna hol kerülni. Helyenként még az út is hiányzott. Felmentünk 2200 köré, aztán le a másik oldalon.
Az Atlaszt azon az úton szeltük át, amelyiken a túrások jöttek lefelé. Már ha ezt választották. Azt kell mondanom, hogy minden elismerésem nekik, ha ezen az úton átvergődtek kivénhedt zöldséges Merci kisbuszokkal, Daewoo Tico-kkal és mindenféle egyébbel, akkor ügyesebbek mint mi. Na jó, nem ügyesebbek, de határozottan bátrabbak. A bátorságnak megvolt a jutalma is, mert valóban gyönyörű látványban volt részünk, néha legszívesebben ott maradtunk volna. Csak úgy, nézelődni.
A barlang, ami a szerpentin másik végén volt, tulajdonképpen nem is az, sokkal inkább egy helyi Legzira. A víz átvágta a hegyet, és csinált magának egy hatalmas lyukat. Olyan, mint egy túlméretes, hatalmas híd. Persze rögtön lett önkéntes vezetőnk, de nem bántuk, mert egyrészt jó fej volt, másrészt érdekes dolgokat mesélt. Nem sokkal arrébb, alig 7 kilométerre vannak a dínó lábnyomok, amelyeket akár a helyiek is csinálhattak volna, de valószínűleg nem. Vannak kisebbek, nagyobbak, mindegyik valami megkövesedett agyagszerű anyagban. Néhány kissrác persze rögtön elkezdte megmutatni őket, ami nem is volt nagy baj, mert a koordináta nem volt túl pontos. Mire a kocsihoz értünk, volt már vagy tíz gyerek a környéken, és persze mindegyik akart valamit. Végül a két dolgozó – aki vezetett minket, meg aki a kocsit őrizte – kapott némi pénzt meg tollat, a többieknek be kellett érniük néhány mentolos bombonnal.
A lábnyomoktól a 110 méteres vízeséshez mentünk, ahol a helyiek szerint a GPS nem működik, ezért mindenképpen vezetni akartak minket a - szerintük - helyes irányba, mert csak ők ismerik az utat. Mi meg a GPS-t és a helyiek ragadósságát, úgyhogy megköszöntük, és mentünk egyedül. Ráadásul nem arra, amerre ők mondták, mégis jó helyre jutottunk. A vízesés tényleg hatalmas, és mivel már elég későre járt, a környékbeli boltosok kezdtek zárni, így nem kellett mindenkinek elmagyarázni, hogy köszi, de nem veszünk semmit. Odalent leginkább helyi családok voltak, akik halált megvető bátorsággal, bevitették magukat a vízesés alá. Ebben nem a víz volt a veszélyes, hanem a tutaj. Üres hordókra valahogy feldrótoztak székeket és két evezőt, máris indulhatott a révész biznisz. Szerencsére senki nem esett vízbe, már két franciának tűnő hippi csaj kivételével, de ők direkt fürödtek meg. A helyi férfiak nagy örömére, akik valószínűleg most először láttak fehér nőt bugyiban. Vagy egyáltalán nőt kevés ruhában. A vízesés aljától felfelé vezető lépcsőn láttunk egy helyi családot, amelyikben a nő úgy el volt takarva, hogy a csadoron csak a két szemének volt egy-egy lyuk, mint a kommandósoknak, amúgy teljes fekete lepel. Apu meg boldogan fotózgatta, és mutogatta neki a szirten készült képeket. Most őszintén, nem mindegy? Elég a ruhát elvinni, úgyis csak az látszik, a feleség nem.

Eredetileg azt terveztük, hogy Marrakeshben alszunk, de az a vízeséstől 120 km körül volt visszafelé, úgyhogy inkább mentünk úgy 160-at Casablancáig, vagyis hazafelé. Holnap rövidebb lesz az etap, alig százzal több, mint tavaly Rabatból. Alhatunk kedvünkre, és délelőtt még egy kis várost is nézhetünk. Útközben még megálltunk vacsorázni Ftik Ben Sallah-ban, ami egy feltörekvő város, vagyis van kétszer két sávos főutcája, középen sétánnyal és pálmafákkal. Ja, és zenélő szökőkúttal. Tiszta Rogán city. Két oldalon rengeteg bolttal, kávézóval és étteremmel. Úgy tűnik, sikerült megtalálnunk a legolcsóbbat, pedig nem is az árlap miatt ültünk be. Konkrétan arabul volt, úgysem tudtuk, mi mennyi. Meg azt sem, hogy mi annyi... Viszont tetszett a leves, amit valaki az egyik asztalnál kanalazott. Kértünk hát mi is, meg rablóhúst nyárson, sült krumplival és kólát. Persze mindketten egyet-egyet mindenből. Mindezért a végén 24 dirhamot, vagyis 600 forintot kértek. Azért hozzá kell tenni, hogy a rendelés nem volt ilyen egyszerű, mivel arabon kívül semmilyen nyelvet nem beszéltek. Így, amikor rákérdeztem, hogy a levesben mi van, akkor a válasz annyi volt: "soup". Ebben maradtunk, a többit elmutogattuk és mosolyogtunk hozzá erősen.
Végül megérkeztünk Casablancába, megint Ibisbe. Már a másodikba, mert az elsőben csak lakosztály lett volna, meglehetősen borsos áron, úgyhogy átjöttünk a másikba. Sajnos a wifi valahogy itt sem működik. Furcsa, hogy fekete Afrikában jóval gyakrabban tudtuk feltölteni a dolgainkat, mint a jóval fejlettebb Marokkóban. Ha holnap reggel nem sikerül a dolog, akkor már csak otthonról megy majd. Persze az is lehet, hogy a laptoppal lett valami, bár nem hiszem. A wifit általában megtalálja, csak internet nincs. Bár az is lehet, hogy a mai tüntetések miatt nem volt hálózat, tegnap fizetni sem tudtunk kártyával, nem volt kapcsolat a központtal.

2011.02.21. Casablanca-Tanger

Az utolsó nap Afrikában. Mivel este végül mégsem Marrakeshben aludtunk, békésebb volt a tervezettnél. Reggel szép békésen, természetesen ébredtünk, lementünk reggelizni, feltöltöttük a blogot, és elküldtünk egy adag képet Lusteenak, hogy tegye fel. Kijelentkeztünk, majd egy kicsit az autót néztem át. Kicseréltem a ciklonszűrőt a snorkel könyökére, itt már úgysincs por. Felfújtam a gumikat, mert bár anno a rózsaszín tó után felfújtuk, de ott még 30 fok volt, itt meg már csak 12 reggel. Meg is látszott, alig 1,6-os nyomást mértem. 4 tizedet esett a hideg miatt. Levettük a matricarendszámot, feltettük előre az eredetit, feltöltöttem minden folyadékot, aztán nekivágtunk az utolsó 350 kilométeres etapnak. Nem volt túl bonyolult, megkerestük az autópályát, majd felmentünk rajta Tangerig. Délután négy előtt értünk be, ami rekord, mert eddig világosban sosem láttuk még a várost, és kompjegyet is csak az indulási időpont előtt vettünk. Tavaly meg utána. Mivel dirhamunk már alig volt, kerestünk olyan kutat, ahol lehetett kártyával fizetni, és még egy utolsót tankoltunk a 180 forintos gázolajból, azt a pár petákot meg jól megettük. Már azt, amit adtak érte.

Tavaly óta változtak a dolgok komp téren, a Genovába tartó hajók nem a városból, hanem Tanger Med-ből indulnak, így át kellett gurulnunk az 50 km-re levő teherkikötőbe. A bejáratnál több tucat „segítő” fogadott, hogy mindent elintéz nekünk, adjuk oda az útlevelet, pénzt. Persze ismertük már ezt a dolgot, pénzt papírokat kézből ki nem adunk, meg tudtuk csinálni magunk is. A jegy drágább volt, mint tavaly, 640 euro. Illetve ebben nem vagyok biztos, mert 2009-ben 715, 2010-ben pedig 535 volt, de tavaly a csütörtökivel mentünk, ami valamiért olcsóbb, mint a hétfői. A kilépés itt, az új helyen mindenképpen kultúráltabb, mint a másik kikötőben volt, és nem is volt túl lassú. Bár a szkennerrel itt is eljátszottak egy darabig, minden kilépőt átzavartak alatta, úgyhogy bár 6 körül vettük a jegyet, az ellenőrzéseknek csak 8-ra lett vége. A hajóra pedig fél 10 körül álltunk fel. Belaktuk a szobát, majd lementünk vacsorázni. Na itt jött az igazi döbbenet: Tavaly óta megváltoztak a dolgok, a korábbi évekkel ellentétben jegy árában nincs benne az étkezés. Vagyis mindent helyben kell fizetni. Egy vacsora úgy 20-23 euróra jön ki, a reggeli meg 6 volt kettőnknek. Ha összeadom, akkor ez még 75 euro körül van, vagyis a jegy maradt a 2009-es 715 szintjén. Persze ha tudtuk volna, hozhattunk volna fel kekszet, gyümölcsöt, stb. Szerencsére vízért még le tudtunk menni az autóhoz. A konzervfőzést nem akartuk megkockáztatni a kabinban, mert itt virít a tűzjelző, a végén még az egész hajót evakuálták volna miattunk. Még szerencse, hogy ráálltunk a napi két étkezésre, délben nem nagyon ettünk semmit az elmúlt hetekben, úgyhogy most is elvagyunk a reggeli és vacsora kettőssel.

2011.02.22. Tanger-Genova komp, első nap

A kompon igen változatos az élet. Ébredés után fürdés, majd reggeli. Komp bejárás az elejétől a végéig, majd alvás. Ébredés után kis séta, majd alvás. EZ tetszőleges alkalommal ismételhető, egészen vacsoráig, amikor egy kis étkezéssel szakítjuk meg az alvási ciklusokat. Nagyjából ennyi. Na jó, az ember minden séta alkalmával kimegy a fedélzetre, bekapcsolja a GPS-t, hogy megnézze, merre jár éppen, meg lehet nézni az olasz tv-t is akár a társalgóban. Zsófi már mindenféle módon rendezte és csoportosította az utunk pontjait, koordinátáit és trackjeit, vettünk újságot, ez olasz divatlapot és egy autósat, azokat is elolvastuk. Na jó, végignéztük a képeket. Szerencsére a gépen vannak filmek, így az előbb felsoroltakon kívül folyamatosan borzongunk Grissom, vagy Caine hadnagy nyomozásain. Vagyis egész nap CSI-t nézünk. És alszunk közben. Holnap reggelre Barcelonában leszünk, ahol elvileg kiszállhatunk, csak kicsit macerás a dolog, mert egyrészt határt kell lépni, másrészt talán két óránk lenne odakint, viszont gyalog egy órára vagyunk a várostól, szóval pont semmi értelme a dolognak. Úgyhogy ha jó idő lesz, akkor kimegyünk a fedélzetre bambulni, ha nem, akkor meg alszunk. Mondom, a kompon igen változatos az élet.

2011.02.23. Tanger-Genova komp, második nap

Pont, mint tegnap. Na azért mégsem. Reggeli - utáni - programként kikötöttünk Barcelonában, ami kiváló lehetőséget ad egy komp kikötésének és fogadásának tanulmányozására. Azt kell mondjam, hogy a kapitány jobban parkol a 250 méteres hajóval, mint sok kisautós fővárosi. A helyi erők megerősítve gyülekeztek, mégiscsak menekülnek a népek Afrikából. Mindenki jattolt mindenkivel, aztán persze az újonnan érkezőkkel ismét. Vettünk pár újságot, mert bár a "Duty Free Shop" jó drágán mért mindent, a centi vastag magazinok valami tévedés folytán egyetlen euróba kerültek. Vettünk is mindjárt egy autósat és egy divatosat. Hogy melyikünk melyiket, azt mindenki próbálja meg kitalálni. Ezzel nagyjából el is ment a délelőtt, úgyhogy még jócskán volt hátra, amikor ismét előcsalogattuk a szellemet a palackból, vagyis Horatio Caine-t a laptopból. Vacsoráig megnéztünk egy évadot, aztán inkább ettünk egyet. Addigra valahogy viharos vizekre tévedtünk, úgyhogy a levestől eltekintettünk, elég nehéz lett volna a tányérban tartani. Jól beparmezánoztuk hát a tésztát, meg körülötte a tálcát, aztán nekifogtunk az utolsó vacsorának, és reménykedtünk, hogy bent is fog maradni. Este jött még néhány bűntény, majd aludtunk békésen reggelig.

2011.02.24. Genova-Budapest

A reggel már a készülődés jegyében telt, hiszen egy gyors reggeli után a pakolás következett. Aztán a hosszú várakozás, mert aki korán ér a komphoz Tangerben, az száll ki utolsónak Genovában. Fél 12 volt, mire kikecmeregtünk a kikötőből.

A hazáig tartó 1100 kilométeren kétszer álltunk meg. Egyszer enni, egyszer tankolni és szlovén matricát venni. Az első olasz-szlovén határ utáni benzinkúttól egy menetben jöttünk hazáig. Ismét a CSI segített. Zsófi nézte, én hallgattam, időnként megbeszéltük, hogy mekkora blődségekkel és dramaturgiai ellentmondásokkal van tele a sorozat, aztán már Érdnél voltunk. Pár perccel később pedig már otthon, ahol anyuék vártak némi kajával és sok-sok öleléssel. Hosszú volt a nap. Hosszú volt az út. 5 hét, 5 nap és 13 óra, valamint közel 21,000 kilométeres utazás után újra itthon vagyunk. 

Egy darabig...

Ha támogatni szeretne minket,  versenyeinket, vagy a világ különböző pontjain forgatandó filmjeinket, vegye fel velünk a kapcsolatot.