Jócskán sötét lett, mire a cél felé közelítettünk, és mivel a nap is elég hosszúra sikeredett, a végén már dobálni kellett néhány pontot, de szerencsére csak az értéktelenebbekből. Végül két perccel szintidő előtt értünk be. Az örömbe egy kis üröm is vegyült, mert egyrészt a falu rendőre olyan ügybuzgóan látja el feladatát, hogy az éjszaka közepén, szombaton is hajlandó felhúzni a surranót, hogy megbüntessen egy tök kihalt faluban tiltott helyen parkoló autót, még ha az történetesen nem is zavar senkit, de a KRESZ szabályai szerint nem várakozásra kijelölt helyen áll. Szeretik is a helyiek. Azt is megtudtuk, hogy Endrééknek elfolyt minden olaja, így megálltak, nem akarták, hogy a motor is ugyanezt tegye. Jó hangulatban megvacsoráztunk, és bár a csapat nagyobbik része a termálfürdő felé vette az irányt egy kis éjszakai fürdőzésre, mi inkább lefeküdtünk aludni. Hosszú volt a hét és a nap is.

Vasárnap reggel esőre ébredtünk, amit azért hanyagoltunk volna. Nem az nagy, áztató eső, inkább a kis apró szemű, de folyamatosan permetező eső volt, amiben nem feltétlen vesz esőkabátot az ember, hisz' tulajdonképpen nem is esik. Aztán amikor már elázott, akkor sem, mert már minek ugye. A bőséges reggeli után a rajt egy kicsit késett, de ez nem nagyon zavart senkit, az 5 órás napi szintidő kora délután ért véget, és a cél is Budapesthez közel volt, hamar haza lehetett érni befutó után. Gondoltuk még akkor.

A második nap legelején rögtön rosszul választottunk egy csapást, így bekeveredtünk egy rettenetes susnyásba - gyakorlatilag elfogyott az út, de mivel domboldalban ment, megfordulni esélytelen volt, pár száz métert vissza kellett tolatni, ami egy szekérúton nem is olyan mókás feladat. Sajnos utólag visszagondolva itt lehetett olyan gyökér, vagy a domboldalból kiálló valami, ami megnyomorgatta a két balos ajtónkat. Akkor nem is vettem észre, de a célban elég szomorú voltam miatta. Jó jó, egy terepen használt autónál ez előfordul, de akkor is, olyan szép volt még ez a bódé.

Innen már csak egyszer mentünk rossz felé, amikor két évben szerintünk csak 52 hét volt, de hát nem is vettek fel a műszakira. Mondjuk előre látva a dolgokat nem is jelentkeztem. Ezzel a gond leginkább az volt, hogy az eredmény adta volna ki egy másik pont koordinátáját, ami mellett így olyan szépen elmentünk, mintha ott sem lett volna. Mert láttuk ugyan a bazi nagy antennát, de hát még messze volt attól a helytől, ahol szerintünk lennie kellett volna. Na mindegy, végül úgy tíz perc jövés-menés után visszamentünk a környék egyetlen tornyához. Innen már erősen nyomtam a pedált, mert vészesen közeledett a vég, már ami az időkorlátot illeti. Pedig menni kellett még tanklőtérre is, ahol mindenféle mókás dolgokat kellett csinálni az autóval, például a tanknak készült fedezék hátfalán feltolatni, és legalább egy méterre megközelíteni a fent álló fát. A legmókásabb mégis a helyszín elhagyása volt. Zsófi ugyanis úgy döntött, hogy a 0 pontos érintő koordinátát mi ne érintsük, hanem menjünk rövidebb úton, aszfalton. Az elgondolás addig jó is volt, amíg bele nem futottunk egy háborúba. Merthogy a tanklőtér mellett egy régi laktanya volt, ahol száz-egynéhány marcona harcos kommandózott airsoft fegyverekkel, talpig bőrnyakúnak öltözve. Közeledtünkre persze feladták állásaikat, körülbelül annyira nem értették, hogy kerültünk oda, mint két éve a Balaton-kerülőn a kapolcsiak, amikor a teljesen lezárt Művészetek völgyébe robbantunk be egy erdei útról. Azért végül kiengedtek a kapun, nem lettünk hadifoglyok. Mi folytattuk a pontkeresést, ők meg a harmadik világháborút. Bár lehet, hogy már a negyediknél tartottak.

Vasárnap is sikerül szintidőn belül célba érni, igaz, csak két percet hagytunk bent a pályán. A gyorsaság köszönhető volt annak is, hogy a héten Bence kicserélte a két hátsó rugót, így a +400kg-os helyett a legpuhább OME860-as pár van hátul. Üres autónál óriási különbség, nem akart állandóan elrepülni az autó háta egy-egy gödrön, és mi sem kaptunk gőzkalapács erősségű ütéseket a gerincünkre.

A cél egyébként egy quad-pálya és quad-verseny volt. Nem hiába írta Lustee a pályát, hisz az ő csapata, az Ökolábnyom két illusztris tagja, Macsek és Viktor szervezték a bulit Acsán. A helyszínre egy siratófalon lehetett bejutni, ami legtöbbünknek nem okozott problémát. Legkésőbb harmadszorra mindenki felért. Illetve majdnem, egy Isuzuban mindkét kormány-stabilizátor eltört, szegény autó első kerekei pont annyira mutattak egy irányba, mint a kormánypártok és az ellenzék választási programja. Odafent gépzümmögés - kicsit kisebbek voltak - fogadott, mindenfelé apró négykerekűek száguldoztak egy katlanban, meg egy nagyobb darab, munkagépjellegű Polaris a domboldalon. Mint kiderült, a domboldali pálya arra épült, hogy bemutassa, mennyivel könnyebb quaddal végigmenni egy ilyen pályán, mint egy autóval. Namost ez eleve nem kérdés, de azért arra pont jó volt, hogy a vérre vágyó közönség megkapja a maga cirkuszát. (Gulyást és kenyeret addigra már kapott.) Elsőként egy rövid LC bóklászott végig a pályán, és bár néhol túrta kicsit a hegyet, nagyobb gond nélkül végigment. Utána A Palica Discoveryje vágott neki, már kicsit nehézkesebben. Hiába, a méret nem mindenhol előny. Mivel a feladat teljesítése 50 pontot ért - 30 az autóért, plusz 20 utána, quaddal - nekivágtam én is Toyóssal. Az utolsó 10 méterig nem is volt gond, némi tolatással végig lehetett fűzni az útvonalon, aztán nem volt tovább. Jött egy olyan szűk le-föl kombó, hogy mielőtt a kocsi háta leért volna, elakadt az eleje. Bal hátsó kerék a levegőben, se előre, se hátra. Aztán miközben próbáltam szabadulni, egy nagy csatt. A bal első féltengelycsukló megadta magát. Mondjuk úgyis cserélni akartam, csak nem így, és nem Acsa mellett, a hegyoldalban. A menetünk eredménye visszavonulásra kényszerítette a 3Runnerst, valahogy lement a kedvük a próbálkozástól. Megértem. Bence viszont bepattant a Transporterbe, és végignyomta vele a hegyet. Pont addig, amíg mi, ott persze ő is elakadt, de ismét jött a csörlő, és a VW is kiszabadult. Jó is, hogy nem tartott nála sokáig az attrakció, mert várt még rá némi szerelés. Konkrétan leszedni az első kardánt, kivenni a féltengelycsuklót és a szárat, aztán úgy összerakni az egészet, hogy hazamehessek. Végül is  ő mondta, hogy ha nem megyek fel a speciálra, akkor életem végéig hallgathatom tőle, hogy meg sem próbáltam. Kellett neki beszólni, szerelhetett egy kicsit a fűben. Szerencsére mindenki segített, Gaál Laci is toyotás már, és mivel az övén is nemrég újította fel az első hidat, beszállt a buliba. Mondjuk amúgy és autószerelő ugye. Én meg... Hát, maradtam én is a szakmámnál, jó újságíróhoz méltóan megörökítettem mindent, most pedig megőrzöm az utókornak a történteket. A dolog azért nem volt ilyen egyszerű, és egy mező közepén néha improvizálni is kell egy kicsit. Mert ha az ember kiveszi a hídból a féltengelyt, akkor valamivel be kell tömni a helyét, különben kifolyik bentről az olaj. Ilyen célra teljesen jól megfelel egy dugó, ami persze általában nincs kéznél, mert miért is lenne. Szerencsére minden valamire való terepjáróban van fakivágásra alkalmas eszköz - fűrész, balta, machete, MacGyver-bicska, vagy valami hasonló -, így nem volt nagy nehézség lecsapni egy akácágat. Abból egy megfelelő méretű dugót faragni a hídba már kicsit nehezebb, de végül ez sem volt megoldhatatlan feladat. Na jó, nem elsőre, így a korai próbálkozások karó-formára sikeredett végeredményét tekintve inkább tűntünk kezdő vámpírvadászoknak, mint lerobbant autósoknak. Végül persze csak sikerült dugóformájú dugót gyártani, arra ment némi rongy és újságpapír, hogy kitöltse az ökörszemet, aztán vissza kerékagy és egyéb csatolt részei. Még szerencse, hogy a borulás után betettünk egy kapcsolót, amivel anélkül is lehet zárni a központi diffit, hogy felezőbe húznám a terepváltót. Így, csak hátsó hajtással, és 70-75-ös tempóval, de szépen hazagurultunk. A bal hátsó kerekünk is összeszedett egy lyukat valahol, de a kompresszor csodákat tesz. Hazáig kitartott a gumi.

Ja, a verseny. Azzal kezdtük, hát fejezzük is be azzal. Palicáék nyertek, 3Runners lett a második, mi pedig a harmadikak. Ez azt jelentette, hogy egyrészt lett ilyen feliratú üvegkupánk is, másrészt ezzel, valamint két második és egy első hellyel megnyertük az összetettet. A 2011-es Hungarian Challenge bajnoka tehát az Afrikaland Rally Raid Team - amelyet korábban a Duna Televízó csapatának hívtak.

Hungarian Challenge 2011. - Budapest-Egerszalók végeredmény

Budapest-Makó, a kis kunsági futam - hivatalos Budapest-Bamako előfutam 2011.09.10-11.

Mindig is ketten versenyeztünk Zsófival. Amikor kitaláltuk, hogy veszünk egy LC-t, és elindulunk az első földutas kalandon, kettesben vágtunk neki az ismeretlennek, és ez azóta is így maradt. Mindez még 2008-ban, az akkori Budapest-Makón történt, úgyhogy egyfajta jubileumot készültünk ülni. Aztán az élet úgy hozta, hogy hogy feladtuk a "kétszemélyes autó" stratégiát. Bence Toyotája épp harcképtelen volt, így a Transporterrel indult volna sokadmagával, de két nappal a verseny előtt a motor nemes egyszerűséggel kigyulladt, így ott állt egy kupac ember jármű nélkül. Ez persze nem lehet akadálya egy jó versenynek, mindenki beült valakihez. Így jött velünk Bence, aki nem is gondolt bele, milyen történelmi eseménynek lehet részese. Juli Lustee-hoz ült, így a közös autózás kimerült abban, hogy reggel hatkor begurultak hozzám, és innen együtt mentünk a rajtig.

A meteorológusok nem állnak mostanában a helyzet magaslatán. Mindenki - köztük a Duna is azt ígérte, a hétvége esőmentes lesz. Ennek ellenére, ahogy megérkeztünk az M5 kivezetőn álló áruház parkolójába, esni kezdett. Persze se esőkabát, se semmi, egy darabig nem is erőltettük a szabadtéri barátkozást, helyette tankoltunk egyet Budapest legolcsóbb kútján. Látszik, hogy a Bamako még mindig hívószó, egyetlen idei versenyen sem volt ennyi induló, és a Sandlander kamiont is most láttuk először.

A verseny jó hangulatban telt, faltuk a kilométereket, és rendszerint meg is találtuk a megfejtést is. Egyszer elkavartunk egy mezőn, ahol teljesen mást mutatott a térkép és mást a Google Earth. A valóságnak meg egyikhez sem volt köze. Néha jobb a szemünk után menni, mint keresni a nem létező utakat. Annak ellenére, hogy a rajtban még arról volt szó, hogy a napi etapot alig egy-két autó fogja tudni szintidőn belül teljesíteni, már három órával hamarabb bent hédereltünk a napi célban, jó pár csapattal együtt. Nem mondom, hogy rossz volt, mert szép helyen voltunk, és jó volt bandázni egy kicsit, de versenyezni mentünk, vagy mi. Igaz, voltak a 2008-as önmagunkhoz hasonló csapatok is, akik már jócskán sötétben, teljesen leizzadva érkeztek meg. Szerintük iszonyat kemény volt a nap, szinte teljesíthetetlen, és nem tudják, mi lesz velük Afrikában, mert az biztos még durvább lehet. Igen, az. Éppen ezért kéne hallgatni azokra, akik már jártak arra, és nem folytatni olyan sehova nem vezető és értelmetlen párbeszédeket, mint a következő:

- Te már voltál, ugye? Segíts már, milyen autóval menjünk, hogy mindent lássunk, és be tudjunk menni a homokba? Túrások vagyunk.
- Valami terepjáró. LC, Patrol, Pajero, vagy pickup. Hilux, L200, Navara.
- Ladára gondoltunk.
- Niva?
- Nem, sima kocka Lada. Az nem jó?
- De, ha szerencséd van, nem romlik el, de akkor a terepet és a homokot felejtsd el, aszfalton mész végig.
- Mi be akarunk menni mindenhova.
- Akkor menjetek terepjáróval.
- Arra nincs pénzünk.
- Akkor maradtok az aszfalton.
- Majd toljuk.
- Több száz kilométert?
- Ha kell, homokot és sivatagot akarok.
- Terepjáró.
- Nincs pénzünk, Lada lesz...

És így tovább. Értelmetlen beszélgetés, ha csak megerősítést akar valaki a saját balgaságára.

A második nap reggele jó hangulatban ébresztett minket. Na nem mindenkit, az esti elhajlás néhány játékost erősen kiütött. Ők legalább nem szembesültek a szervezők óriási hibájával. Történt ugyanis, hogy a pálya átkanyarodott Erdélybe. Vagyis határt kellett lépni, de erről elfelejtettek szólni nekünk. A kérdést, hogy miként lépünk határt útlevél, vagy kártyás személyi nélkül, csak annyi volt a válasz, hogy nem kell, simán át lehet menni nélküle. Hát nem lehet, egy időben naponta mondtam erről híreket. Mindez nem hatotta meg Vilit, az útvonalban maradt hiba így 10-12 autót érintett. Minket is, nálam ugyanis csak jogosítvány volt, ami idehaza elég, határt lépni nem. Mások is voltak így, de akadt, aki gyerekkel jött, akinél nem volt útlevél, mások kutyát hoztak, és hozzám hasonlóan csak jogsival is voltak jócskán. Ilyenkor két lehetőség van. Vagy az egész csapat visszafordul, kihagyja az erdélyi pontokat, vagy kiteszik a problémás egyedet, és csonkén folytatják a versenyt. Az utóbbi elvileg szabálytalan, mert mindenkinek egy autóban kell mennie, de ha jelen helyzetben ezért kizártak volna bárkit is, hát nem lett volna béke, az biztos. Mondjuk így sem volt, de néhány visszaforduló autó összeszedte a jármű nélkül maradt magányos farkasokat, én is ilyen iránytaxival értem be Makóra, Hegyi Viktorék Patrolján, Benedek Lacival egyetemben, akinél egyáltalán nem voltak iratok. Bence átült a kormány mögé, és Zsófival átugrottak az erdélyi pontokért.

Odaát is voltak gondok, egy szigetre kellett bemenni, ahova csak komp vitt. Két autós, kézihajtányos. 10 perc egy menet, mindez a nap végén, messze a céltól, szinte borítékolható volt a késés. Zsófiék sem értek be időben, így pár pontot eldobtunk, ami pont elég volt a dobogóhoz. Már hogy ne álljunk fel rá. A negyedik hely is szép, úgyhogy az eredmény miatt nem szomorkodtunk, csak a fent leírt gondok rontották el a kedvünk. És nem csak minket, a legtöbb csapat morgolódott a hétvége után. Főleg annak fényében, hogy vélhetően ilyen lesz a Bamako is, lévén ugyanaz írja a pályát. Persze ne így legyen. Végül ketten maradtunk - már két csapat -, a Julival kiegészült Ökolábnyom, és mi, Bencével. A cél melletti kúton még beszélgettünk vagy egy órát, aztán mivel Bence és Juli Toyós helyén állta a garázsban, ők jöttek velem, Zsófit meg Lustee vitte a Saharun Hiluxban. Teljes volt a keveredés, de végül mindenki épségben hazaért.

Hungarian Challenge 2011.07.16-17. Zánka

Gyönyörű időre ébredtünk, sehol egy felhő, száraz hétvégének néztünk elébe. Ez egyrészt jó kedvet és napsütést, másrészt nagy port ígért. A találkozó szokás szerint a Lurdy-ház parkolójában volt, innen vágtunk neki a Balatonnak. Zánkán még sosem voltunk - már versenyileg. Én gyerekként sem, pedig korosztályom szinte minden tagja megfordult az egykori úttörőtáborban.

Érd felé indultunk, ahol rossz emlékek jöttek elő. Mert bár a szoborparkot hamar megtaláltuk, így jól indult a nap, eszünkbe jutott egy korábbi verseny, ahol rengeteget kavarogtunk az M7 melletti kis földutakon. Ezt nagyjából sikerült kivédenünk, legközelebb, ha erre járunk, talán már nem a rosszra fogunk emlékezni. Az autópálya valahogy visszatérő elem volt a nap folyamán, időnként a pálya melletti földúton száguldoztunk, jócskán meglepve az aszfalton, lassabban haladókat. Mert elég furcsa érzés lehet, amint egy autópályán haladó autóból azt veszi észre a békés utazó, hogy egy (kettő, három, sok) terepjáró előzi a szomszédos földúton. Nekünk kicsit afrikás volt a feeling, mert ott is a hirtelen keresztirányú vízmosások jelentik a legnagyobb veszélyt. Pont úgy, mint itt a vízelvezető árkok. Szerencsére csak fröcsköltünk, bajunk nem lett semmi.

A víz is végigkísérte utunkat. Lustee-ról kiderült, hogy valószínűleg rendszeresen jár nudista strandra, mi másért vitte volna be a teljes mezőnyt a Velencei tó melletti nádasba. Elsőre nem értettem, hogy a földúton hogy kerül elém két meztelen fenék, de amikor már a sokadik pőre strandoló himbálta el magát mellettünk, rájöttem a dolgok lényegére. A nudista-köntösbe (mekkora képzavar...) bújt egyének legnagyobb része pasi volt, elvétve lehetett csak párokat látni. Nem csoda, hogy a női tagokkal érkező csapatok nagy népszerűségnek örvendtek a helyiek körében. Ahogy meglátták, hogy nő közeleg, rárántottak néhányat a cerkára, nehogy a hideg vízre adott reakció rontsa az ismerkedési esélyeket. Nem az rontotta, de ez már egy másik történet. Hogy miért is mentünk be a bozótba? Mert fél táv környékén hűsítő fürdés várt ránk. Egy kajakot kellett parttól partig húzni a vízben. Jól esett a fürdőzés.

A napi cél a táborban, azon belül is Gyurkovics doki kalandparkjában volt. Nem is ért véget a feladatok sora az érkezéssel, a másnapi koordináták egy részét az akadálypályák fáin elrejtett számokból kellett összegyűjteni. Jó móka volt. Alvás sátorban, fürdés a nagy közösben, éljen május elseje, a Világ ifjúsági találkozó, a KISZ és minden őrsvezető.

A második nap nem volt túl hosszú, de ismét jót autóztunk, nagyobb eltévedések nélkül. A korai visszaérésnek ilyen jó időben sok előnye van. Például jókat lehet enni Kata sültjeiből, lehet menni még egy kicsit az akadálypályán, és hallgatni Bencéék élménybeszámolóját. Történt ugyanis, hogy a Golf kormányösszekötője eltört, így a Sasleves csapat mintegy 30 kilométert tolatva jött vissza a táborba. Elég megdöbbentő lehetett, amint a bicikliúton, háttal előre közeledik egy tetőig sáros Golf. A műszaki hiba némi helyhiányt is okozott, hiszen négy embernek kellett helyet találni pluszban. Végül Bence és Juli is Toyóssal jött Velencéig, ahol a Corollát hagyták.

Éjjel egy körül jöttem a 6-os bevezetőn, amikor egy szemből érkező Swift keresztbe rohant az úton és lerepült a szomszédos árokba. Idő után megjöttek a mentők, de annyira csórók voltak, hogy tőlem kaptak fejlámpát, és az útról én világítottam nekik Toyós lámpáival. Aztán persze megjöttek a tűzoltók is és kiszabadították az autót a fa alól. Ember már nem volt benne, ő az ütközéskor kirepült. A tűzoltók már békésen álldogáltak egy ideje, amikor hirtelen elkezdtek futkosni, mint a mérgezett egerek. Egy rendőr meg is kérdezte, hogy mit keresnek annyira. "A lábát" - volt a válasz. Hiába lettünk másodikak a hétvégén, annyira nem voltam boldog elalváskor.

Hungarian Challenge 2011. - Budapest-Zánka végeredmény