Hajnali fekvés után korai kelés. Valahogy a 6 órát nem vállaltam be, lett belőle ¾ hetes ébresztő. Mire elindultam a rajtba, már majdnem 8 óra volt. Ennek megfelelő forgalom és egyebek, de végül fél 9 tájban begördültem a Lurdy parkolóba. Blahunka Zoli már ott volt, az ő hátizsákját is betettük a kocsiba, ezzel gyakorlatilag rajtra készen álltunk. Ez egyébként csúszott egy kicsit, mert néhány TC nem akart működni, így a szervezőknek hozniuk kellett helyettük másikat. Sebaj, így több idő volt bandázni, és beszélgetni a szép számmal kilátogató rokonokkal, barátokkal. Mi végül 10-kor vágtunk neki az aznapra kitűzött 900 kilométernek.

Sok feladat nem volt, leginkább a beérésre kellett összpontosítani. Mert bár személyautóval, „egyenesen” nem tűnik kevésnek 11 óra Maranellóig, egy megpakolt, és amúgy sem autópályázásra tervezett terepjáróval mindez nem olyan egyszerű mutatvány. Főleg úgy, hogy közben néha le kell térni a főútról egy-egy terepezés, vagy mondjuk Bologna belvárosa miatt. A 2010-es Bamako után most ismét útba ejtettük Lipicát, ahol szerintem nincsenek is lovak, mert sem akkor, sem most nem találkoztuk egyetlen pacival sem. A fehér karámkerítések viszont tényleg impozánsak, csak ló nélkül semmi értelmük ugye.

Volt kisebb veszekedés is a kocsiban, leginkább szegény pályaírót emlegettük, hogy miképpen is lehet olyan szintidőt megadni, ami teljesíthetetlen. Akárhogy is csűrtük-csavartuk ugyanis a dolgokat, a gps mindig éjfél körüli érkezést jövendölt, pedig legkésőbb 9-re meg kellett volna érkeznünk. Aztán feloldottuk a gordiuszi csomót. Ha engedélyezzük a fizetőkapus utakat, már autópályán is tervez, bő 3 órával rövidebb utat… Kezdő hiba, de szerencsére időben orvosoltuk.

Azért így is elég szűk volt a dolog, sokat gondolkoztunk azon, hogy Bolognába bemenjünk-e este 7 körül. A belvárosban kellett megkeresni egy bárt, és leírni az egyik koktél receptjét. Sam, a tulaj jó fej volt, a bár előtt meg beleszaladtunk egy Olaszországban élő volt versenyzőtársba, Dankó Gabiba. Nagyon megörült nekünk, de sajnos semmi időnk nem volt, így egy „De jó, hogy látlak, mennünk kell…” kiáltással el is köszöntünk tőle. Bologna nem a nagy autók kedvenc városa, bár azt hiszem, ez minden olasz belvárosról elmondható lenne. Smartokkal és Fiat ötszázakkal remekül lavírozgatnak a helyi Schumacherek, de egy LandCruiserrel nem akkora élmény. Már épp kezdtünk félni, hogy előbb-utóbb beleszaladunk valami olyan utcába, ahol végképp nem férünk el, amikor megjelent mögöttünk egy csuklós trolibusz. Na, gondoltuk, akkor mi is el fogunk férni.

Szűken, de szintidőn belül célba értünk. Maranello, a Ferrari főhadiszállása egyébként egy rendkívül büdös kis városka. Lehet, hogy pont rosszkor jöttünk, de mindenhol olyan trágyaszag volt, hogy rettenetes. Talán a sok önjelölt Alonso hagy maga után ilyen illatot, amikor - amúgy nem is sok pénzért - 500-600 lóerős autókat lehet próbálni odakint, a kanyargós országutakon. A szálloda viszont jó volt, hamar elaludtunk.

Saharun 2. nap március 8. péntek

Ébredés, pakolás reggeli, jó hírek. Holtversenyben az első helyen állunk. Vannak némi kételyek a pontszámolás helyességét illetően, de mindez mögöttünk, és a kompon majd utána számolnak a versenybírák. A reggeli eligazítás után gyors guglizás következett. A koordináta nélküli feladatokra kerestünk rá, nem sok sikerrel. És mivel ez már a versenyidőből ment, lassan ott kellett hagynunk a szálloda wifi-lefedettségét. Természetesen első állomás a Ferrari gyár bejárata, ahol elkészült a csapatfotó is. Remélem, nem járunk úgy, mint tavaly, amikor estére meghalt az sd kártya, így az apuval a Ferrari előtt készített kép az enyészeté lett. Mivel az a nap csak 450 kilométer, nem kellett sietni. Az első faluban beugrottunk egy patikába. Zoli meg is jegyezte, hogy milyen felszereltek az itteni gyógyszertárak, még Gratis is van. Ez volt a legnagyobb felirat a kirakaton.

Valahol félúton utolértük Bencééket, onnantól együtt gurultunk tovább. Sajnos az eső továbbra is esik, hol nagyon, hol még jobban. Tavaly Firenzében gyönyörű napsütésben fotóztuk a kék eget, most gyors kiugrás a Michelangelo téren, és már indultunk is tovább. Bőrig ázva. A legnagyobb kihívást egy szobor megtalálása okozta, de szerencsére kaptunk segítséget otthonról, így az is sikerült. A kompozás előtt még várt ránk egy pizza a civitavecchiai promenádon, aztán irány a kompkikötő. Szerencsére előre megvette mindenki a jegyét, így nem kellett megverekedi az utolsó helyekért. Néhányan megtették… Végül beszálltunk, megkerestük a kabint, ami szerencsére kicsit nagyobb, mint a megszokott. Ez azért jó, mert költségcsökkentő megoldásként összeálltunk a 3Runners csapattal, és négyen alszunk egy kabinban.

Saharun 3. nap március 9. szombat

Békés éjjelünk volt. Bár azt hiszem, ebben nagy szerepe volt a 2 Daedalonnak és a füldugónak. 9-ig húzta mindenki a lóbőrt, aztán mentünk fel a fedélzetre megnézni, ahogy a hajónk egy kézifékessel beáll a palermoi kikötőbe. Szegény Bencének itt is autóznia kell egy kicsit, mert egy olyan autót, ami csak idáig jött, betettek az ő fedélzetére, és valahogy ki kell szabadítani. Vagyis Bencének is le kell állnia a kompról, aztán meg vissza. Csupa öröm az élet. Az idő viszont megváltozott, gyönyörűen süt a nap, már reggel volt vagy 20 fok. Tuniszra már 29-et írnak. Estére ott leszünk.

Persze Afrikában semmi sem biztos. 11-kor kötöttünk ki, vám, határőr, police és mindenféle titkosrendőrségen átverekedve magunkat végre elértünk a szállodához. Ahol nem volt szoba, mert milyen dolog az, hogy egy csapat turista beesik egy hotelbe, és csak úgy szobát akar. Némi veszekedés után kaptunk hat szobát. Egyikben mi, alvás. Most éjjel fél kettő. Hétkor eligazítás és rajt. De mi akartunk jönni…

Saharun 4. nap, március 10. vasárnap

Hosszú napnak sosincs vége. Talán a verseny leghosszabb napjának vágtunk neki reggel, 13 óra szintidővel. Tunisz vasárnap reggel nem számít az ideális közlekedési célnak. Nekünk meg át kellett vágnunk rajta, ráadásul nem a legkellemesebb helyeken. Na nem közbiztonságilag értve. A pár hónappal ezelőtti balhék miatt sokfelé láttunk szögesdrót kerítést, géppisztolyos katonákat, rendőröket, még páncélautót is.

A közlekedéssel inkább az volt a baj, hogy a vasárnap Tuniszban vásárnap. Mindenhol. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a legtöbb főutat árusok lepik el, kipakolják a bolhapiacot és várják a kuncsaftot. Akár az autópálya külső sávjában is. Nekünk meg nehezítésképpen a helyi autópiacon kellett átvágnunk, ahol egyébként valamilyen rejtélyes okból Kalasnyikovot is lehetett venni.

Tuniszt elhagyva is elég lassan haladtunk, így aztán azt hittük, hogy soha nem érünk célba. Négy óra alatt 180 kilométert tettünk meg, és még nem kevés volt hátra. De nem akartunk kihagyni néhány látnivalót sem, például egy római vásárteret és templomot, vagy egy világörökség arab medinát. Verseny, verseny, de azért ha már erre járunk, lássunk is valamit a kultúrából. Aztán valahogy mégis felgyorsultak az események, és bár nézegettük, hogy mit hagyjunk ki a feladatok közül, végül megint 100 százalékos feladatlapot adtunk le.

Persze ismét késő volt, későn kerültünk ágyba is. De legalább kényelmes volt az ágy. Pedig egy első osztályú üdülőközpont legrosszabb szobáját kaptuk meg, félig a föld alatt, felettünk a földszinti erkéllyel, így nagyjából fél méteren át szűrődött be napfény a szobába. Mondjuk minket ez nem nagyon érdekelt, mert amikor bementünk, már nem volt fent a nap, másnap reggel meg pont nem arról sütött.

Saharun 5. nap, március 11. hétfő

Ennél lejjebb nincs is. 21 méterrel jártunk tengerszint alatt. De kezdjük az elején. A nehéz döntések napját élte a versenybíróság, mivel úgy tűnik, nem csak mi gondoltuk úgy, hogy nem fogunk időben beérni előző nap. Így aztán az egész mezőny belefutott egy sebesség-ellenőrző zónába. Gyakorlatilag ott és helyben le lehetett volna fújni a versenyt, mert mindenki átlépte a megengedettet. Persze úgy elég okafogyottá vált volna minden, így pontlevonások hada sújtott mindenkit, de mehettünk tovább. Érdemes is volt, mert a pályaírók remek helyeket találtak nekünk. Kanyonok, vízesések kísértek minket mindenfelé, néha 70-80 méter széles folyómedrekben autóztunk, ahol a sziklákról téli álmukat alvó hotelek néztek ránk, meg valami teljesen valószínűtlen módon, magyar felirattal invitáltak egy mentateára, máshol meg a tavalyról már jól ismert, és mindenki által várt Star Wars város, Mos Esley várt ránk. No meg a környező dűnék, ahonnan egyébként bárkit kimentenek a szép számban bóklászó helyi „assintance car”-ok. Amelyek ezer euro alatt el sem indulnak kihúzni a magát jól elásó delikvenseket. Szerencsére nálunk erre nem volt szükség, sőt, az egyik csapatot még mi rángattuk le egy dűne tetejéről.

Sajnos idén nem olyan jó az idő, mint tavaly. Nem a meleggel van gond, mert az van rendesen, hanem a szél nagyon erős. A homok és a szél párosítása viszont nem túl kellemes. 40-50 km/órával támadó homokszemcsék elég jól radírozzák a bőrt… És hát fotózni sem lehet úgy, mint szép, szélcsendes, kék eges időben.

A környéken versenyez egyébként a Touareg Rally mezőnye is. Rengeteg motoros, és néhány autó. Köztük egy Porsche 911 turbo, off-roadra átépítve. Elég morbid látvány, és megbízhatónak sem nagyon tűnik. Egyszer az országút mellett láttuk lerobbanva, később pedig az egyik dűnén ácsorgott mentésre várva. Sajnos az ő mezőnyükből tegnap meghalt egy versenyző, aki túl nagy lendülettel kelt át egy dűnén, és autóstól esett le a másik oldalon…

Innen egy kiszáradt sóstón vezetett át az utunk, mai csak nevében kiszáradt. Hol itt, hol ott meglehetősen vendégmarasztaló sár próbálja maradásra bírni a technikát. De ha el akar jutni valaki Owen Bácsi és Beru néni házához, ahol az ifjú Luke Skywalker nevelkedett, hát nincs más út. Nagy meglepetés volt viszont, hogy tavaly óta felújították a meglehetősen rossz állapotban lévő díszletet, ami így ismét teljes pompájában díszeleg. 1978 óta állt már kitéve szélnek, párának, megérdemelte.

Pár óra egynyomos piste következett, ami remek lehetőség némi beszélgetésre. Mást nem nagyon lehet csinálni, és navigációban sem nagy feladat követni a keréknyomot. Ezen a környéken a járt útról senki nem tér le. Lassan megint ránk esteledett, de még időben célba értünk, hogy a szálloda korán záró konyhájának finomságaival megtömhessük meglehetősen kiürült bendőnket.

Saharun 6.nap, március 12. kedd

Ma igaz teve-versenypályán indítottuk a napot. A kultúra és az állat más, de a lényeg ugyanaz: ha gyorsabb vagy, sztár leszel. Hozták is a tevéket edzeni. Hogy egy busz iskolást miért hoztak, rejtély, de a gimnasztikából ítélve tornaóra lehetett a háttérben.

Mára már azt mondták a szervezők, hogy csak az induljon el a nehéz úton, aki ki is jön a másik végén. Reméltük, hogy ez velünk így lesz, így másokkal egyetemben nekivágtunk. Az első dűnesorhoz érve némileg megszeppenve láttuk a nagy tülekedést a ki ássa magát mélyebbre díjért. Mindenfelé nyomok, elakadt és elakadásra váró autók. Ilyenkor az a rossz, hogy igazából nincs hely sokszor elmenni a másik mellett, így mindenkit végig kell várni, amíg eljut a-ból b-be. Vagy amíg kiássa magát. A sor elején megláttuk Bencééket, akik épp egy G Mercit rángattak kötélen. Segítettünk tologatni, aztán megpróbáltunk elmenni mellettük, és utolérni Bencééket, de nem hagyták, hanem gyorsan elindultak ismét. Majd mintegy száz méter múlva elakadtak. Ismét. Kicsit Forrest Gump-os volt a hangulat, mert persze kiástuk- Ismét. Aztán elakadtak. Ismét. Nos így teltek az órák, aztán egyszer, miután vízszintesbe hoztuk a német csodajárgányt, tovább indultunk. Hatalmas szél volt, ami pár perc alatt is szinte teljesen eltünteti a nyomokat. Ennek persze van előnye és hátránya is. Előnye, hogy sokkal nehezebb valakinek a nyomát követni, a hátránya pedig ugyanez. A verseny így tisztább, de sokkal könnyebb eltévedni és hibázni is. Később hallottuk, hogy a G addig gyűrte magát, míg eltörött a féltengelye. Éjjel mentek vissza értük a sivatagba.

Mire mi elindultunk, Bence már hetedhét határon is túl volt, így mentünk egyedül. Ketten jobb, mert ha valaki elakad, akkor van, aki lerántsa. Így senkinek nem volt segítsége. Illetve nekünk hamarosan lett, mert Hansékba botlottunk, és az előbbi gondolatot szem előtt tartva együtt is maradtunk. Néha húztuk egymást, Kisebb riadalmat az okozott, amikor a Nagy Mikivel kiegészült norvégok beleestek egy csúnya tölcsérbe, és még a gumijuk is lefordult. Ráadásul valamelyik tolás közben egy kövér gázkor olyan koromfelhő lepte el a kocsi mögött álló navigátor srácot, hogy attól kezdve csak szerecsennek hívtuk. Szó szerint korom fekete volt. És akkor még nem is gondoltunk bele, hogy pont ez az a tábor és éjszaka, amikor a semmi közepén alszunk, víz nélkül. Vagyis nem is tud majd megfürödni.

Hosszú dűnézés után végül beértünk a célba. Valahol azonban elvesztettük a korábban hozzánk csatlakozó Batha Robiékat, akik csak nem akartak megérkezni. Aztán végül befutottak, szó szerint. 7 kilométert gyalogoltak az éjszakában a táborig, mert autóval már nem tudtak közelebb jönni. Bence azonnal kocsiba ült, és indult vissza velük, értük. Mi már rég aludtunk, mire visszaértek. Épen, egyben, és már kocsival. Lustee és Viktor közben elindultak a G Merci kimentésére. Sűrű ez az éjszaka. Pedig érdemesebb dolog a csillagokat nézni. A sivatagban a tejút is szabad szemmel látszik. Vagy ez is csak délibáb?

Saharun 7. nap, március 13. szerda

Ez nem a mi napunk volt. De talán senkié. Reggel a Magnum team autója nem indult el, és bebikázni sem sikerült. Mint később kiderült, a kábel volt a hibás, valamint a lemerült akku. Azóta is problémamentesen haladnak. A mi kálváriánk pár perccel nyolc után kezdődött, amikor Teknős elindult az első pont felé, amiért láthatóan gyalog kellett felmászni a szomszédos hegyre. Mentem hát utána, kár volt. Mivel még nem volt eligazítás, így a szabályzat szerint azt a pontot buktuk. Mínusz tíz pont. Persze Bencééknek is, aki ettől olyan morcos lett, hogy elfelejtett átmenni a rajt koordinátáján. Amikor pár kilométerrel később összefutottunk, kérdeztem tőle, hogy hivatalosan elindultak-e. Eleinte mondták, hogy persze, persze, aztán amikor Juli ellenőrizte, kiderült, hogy nem voltak elég közel, ezért vissza kellett menniük, és elölről kezdeni az egészet. A szabály szerint ugyanis - érthetően - csak annak értékelik az adott napját, aki reggel elindul... Ezt pedig a rajtkoordinátán való áthaladással lehet megtenni. Ha nem szólunk Bencének, aznap egy árva pontot sem kapnak. Mivel mi ketten elég nagy előnnyel vezettünk a versenyben, ez azt jelentette volna, hogy mi nyerünk a végén, de így semmiképp sem akartunk előnyt szerezni. Ők tehát vissza, mi pedig tovább. Nem sokkal később összefutottunk Hansékkal. Hamarosan visszaértek Bencéék is, így már három autó legénysége próbált arrébb lapátolni egy homokdűnét, ami alatt egy feladat megoldását sejtettük. Persze nem volt ott. Hansék elunták a keresgélést, és tovább indultak. Ekkor láttuk őket utoljára, mint később kiderült, bent éjszakáztak a dűnék között.

Mi haladtunk szépen, de Bence kapott egy defektet, emelgethettük a sok tonnát. Aki még nem próbált dűnében autót emelni és kereket cserélni, el sem tudja képzelni. Később mi jöttünk a sorban, amikor az 1 barra fújt gumi lefordult a felniről. Újabb emelés, kis trükközés, gumi fújás és tovább. Már jócskán benne jártunk a napban – konkrétan kezdett sötétedni -, amikor úgy döntöttünk, hogy ideje békésebb utakat keresni, így még a teljes feketeség előtt kijöttünk a nagy dűnék közül. A köves piste persze nem a legjobb a leengedett kerekeknek, ezért megálltunk egy kis kerékfújásra. Akkor kiderült, hogy Bence kapott egy defektet, és mivel korábban az ő gumija is lefordult, de az enyémmel ellentétben az el is nyíródott, ő már eleve pótkeréken gurult. Jött volna az én pótkerekem az ő autójára, de aztán egyszerűbb volt helyben megjavítani a gumit. Végül épségben beértünk, de a nap szépséghibája, hogy mivel Bencéék mintegy 20 perccel később indultak el hivatalosan, mint mi, nekünk nem sikerül időben beérnünk. Ilyen az élet. Ekkor derült ki a táborban, hogy Hansék lerobbantak, küldtek egy sos üzenetet és egy koordinátát. Lustee és Viktor autóba ültek és nekiindultak az éjszakának. Nem lehetett könnyű dolguk, mert teljesen hihetetlen módon esett az eső, de közben homokvihar is volt, így minden egyes a szélvédőre érő esőcsepp azonnal sárrá változott. Nekünk maradt a vacsora, a fürdés a termálvizű tóban – mert itt ilyen is van -, és a jól megérdemelt alvás.

Saharun 8. nap, március 14. csütörtök

A mai napot pihenőnek terveztük. Ksar Ghilane-ban két éjszakát töltünk, a második hivatalosan is csak fél nap, 6 órás szintidővel. A fél nap megfogalmazás persze erősen túlzás, és a gyakorlatban azt jelenti, fél nap a dűnék között. Jelen esetben 50-60 km/órás szélben. A homok pedig olyan, hogy viszi a szél. Mintha millió apró tű szurkálna. Mára már mindenki kifejlesztett valamilyen védekezést. Vagy vett a szomszédos tó mellett egy fejkendőt, vagy valami mással, de jól beburkolta magát. Vagy legalább a fejét. Mások meg kemény legények, és nem érdekli őket az egész napos bőrradír. A szakasz eleje könnyen ment, amolyan beetetés-jelleggel. Aztán persze jöttek a nehézségek. Ma hárman verődtünk egymás mellé. Bence, Emilék a Metal Sheet csapattal és mi. Batha Robiék ma könnyedebbre vették a figurát, csak a kisebb dombokat vették célba, és Feri vezetett, aki eddig nem nagyon jutott hozzá a fehér LC-hez. Tulajdonképpen érdekes, hogy a tegnapi fehér LC-t egy maira cseréltük. Mivel Hansékról még rajtkor sem volt semmi hír, kicsit megnyugodtunk. A nincs hír ugyanis egyben azt is jelenti, hogy nincs rossz hír. Azok ugyanis valamiért sokkal gyorsabban terjednek errefelé.

Nos volt ma is minden, ami csak elképzelhető. Mindenki húzott mindenkit, minden variációban. Elölről és hátulról, le és fel. Buckáról, bakhátról, tölcsérből. Az egyetlen közös pont a homok volt. Jó sok belőle. Nekünk megint lefordult a bal első kerékről a gumi, de már rutinosan emeltük, fújtuk. A többes szám persze az összes autó legénységét jelenti. Ilyenkor mindenki segít mindenkinek.

De nem csak nekünk voltak nehézségeink. Kővári Barna ráfutott egy rántókötélre, ami feltekeredett az első futóműre, és eléggé összegyűrte a kormányösszekötőt. Domiék Suzukijában végleg elfogyott a laprugó, most már minden lap eltört, Ákoséknak pedig a tőcsavarok nem bírták a kihívást a Pajeróban.

Az utolsó húsz percben végül megint elszakadt a hármasunk, más úton értünk be, másfél perccel szintidőn belül. 1 baros nyomással sietni elég érdekes élmény. Úgy lobog az autó hátulja, hogy győzzön korrigálni az ember. Persze kellett sietni, meg valahogy a beéréssel az adrenalin is kijött az emberből. Kicsivel korábban csúszdáztunk le egy magas dűnéről. Autóval persze. A magason úgy tíz emeletet értek…

A lényeg, hogy mindenki beért, és a technika sem adta fel. Még két nap. Vagy már csak kettő? Mennénk, mert élvezzük, de ember és gép is fárad. Közben kiderült, Hanséknak eltört a féltengely-csukló a dánékben, most valahol javíttatnak. Holnap talán csatlakoznak hozzánk.

Saharun 9. nap, március 15. péntek

Lett vétel. Mindez annyira volt elég, hogy megtudtuk, argentin lett a pápa, és négyezer autó akadt el az utakon otthon. Ez utóbbi itt is előfordul, csak nem a hó, hanem a homok miatt. Pár betű, és mégis mekkora különbség. Ksar Ghilane egyébként fura hely a sivatagban, ugyanis rendelkezik egy igen értékes tulajdonsággal. Van saját hőforrása. Bár mondhatnánk úgyis, a forrásnak van települése, de ez már részletkérdés. A lényeg az, hogy van medence, és fürdéshez is meleg víz. Na nem a jó öreg Császár régi huszonötös brűgölőjére kell gondolni, csak amolyan kézmeleg dologra, de a sivatag közepén ne legyünk telhetetlenek ugye. Reggelire helyben sütött pita volt, a kihelyezett pékségben. Ez helyi viszonylatban egy sátorponyva, alatta némi szabad tűz, rajta egy cserépedény. Ilyen egyszerű a helyi sütöde.

Apropó sátor. Ksar Ghilane-ban, és a legtöbb hasonló oázisban a megfáradt utazó több módon pihenhet. Felveri saját sátrát, alszik a kocsi tetősátrában, vagy bérel beduin sátrat. Ez utóbbi durva posztó, benne rendes ágymatracokkal. Az, hogy ezek ágyon, vagy egy betonplaccon fekszenek, már részletkérdés. Nekem egy nyolcágyas jutott egyedül. 5 helyi egységért, ami euróban kifejezve pont a fele. A szállás, a vacsora és a reggeli együtt 28 dínár, vagyis 14 euró. Nem megy tőle tönkre az ember.

Sajnos az időjárás a tavalyihoz képest sokkal rosszabb volt, végig erős szél borzolta a homokot és az idegeinket. Ennek köszönhetően a sátrakban is állt a homok, mikor reggel felébredtem, a szomszéd ágyak mind szép sárgák voltak. A hálózsákból is óvatosan kellett kimászni, hogy a rátelepedett sivatagot ne befelé borítsam. Még szerencse, hogy voltam már annyit sivatagban, hogy a lepakolt cuccokat letakartam egy pokróccal, így annyira nem lettek koszosak.

Mivel reggel már indultunk északnak, kezdődhetett a pakolás. Ahogy ez egy-egy ilyen túrán lenni szokott, egyre fogynak a dolgaink, így a pakolás is gyorsabb, Több a hely, kevesebb a pakolandó. Reggeli és eligazítás után szépen nekivágtunk a napi etapnak, ami nem ígérkezett túl bonyolultnak. Be is ugrottunk Ali „benzinkútjához”, ami nem más, mint egy ablaktalan házikó, rengeteg szebb napokat látott műanyagkannával, bennük bizonytalan eredetű és minőségű üzemanyaggal. Nem tankolni akartunk, a Douzban feltankolt 175 liter még jócskán kitartott. Sivatagi rózsát vettünk, ami kristályformára megkövült homok.

A sivatagból hamar kikeveredtünk, hosszú pisztéken faltuk a kilométereket. Bár némi sivatagi vezetési rutinnal Ksar Ghilaneba már most is be lehet jutni személyautóval, ahogy néztük, épül az aszfaltút is. Hatalmas dózerek tolják arrébb a köveket, hátrébb földmérők dolgoznak, a teherautók meg jönnek-mennek valahonnan valahova. Talán már jövőre kész lesz az új út.

A mai nap igazán nézelődős volt. Tavaly végigbóklásztuk Cheninit, a több száz éves, sziklába és sziklára épült berber falut, így most csak néhány kép készült, és gurultunk tovább. Akik nem látták, persze több időt töltöttek itt. Inkább azokra a helyekre akartunk eljutni még időben, ahová tavaly csak sötétben sikerült. Például két újabb Csillagok háborúja forgatási helyszínre, már az új trilógiához. Az egyik egy régi magtár, amely egyik sarka és lépcsősora szolgált a film egyik jelenetének hátteréül, a másik pedig egy romváros, ahol a fiatal Anakinra bukkantak. Elég vicces, hogy a film szerint innen néhány száz méterre levő, föld alatti „lakás”, ahol Darth Vader nevelkedett, a valóságban néhány száz kilométerrel arrébb található. Persze ide is el kellett jutni, de valahogy sokkal kisebb hatást tesz az emberre a kicsempézett wc, meg a sok Emergency exit felirat, mint a film…

Sajnos történt ma egy kisebb baleset. Az egyik utolsó érintendő koordináta egy folyómeder volt, ahol egy híd alatti vízáteresz mellett kellett elmenni. Valahogy addigra egymás mellé csapódott hat autó, amelyik mind egyszerre ért oda. Nosza kitaláltuk, hogy mindenki betolat egy-egy ilyen átereszbe, és csinálunk egy jó fotót. A gondolatot tett követte, csakhogy valaki kitalálta, hogy nem az autó mellé, hanem fölé, a hídra álljon mindegyik legénység. Mi valahogy pont középre keveredtünk, és mivel az én gépemet tettük állványra, nekem az időzítő tíz másodperce alatt kellett volna felfutnom a hídra, a kocsi fölé. Nos ez szerintem még Usain Boltnak sem sikerült volna, így rólam is csak olyan képek készültek, amelyen hol itt, hol ott tűnök fel, ezerrel futva a kocsi felé. Mintha egy békés csendéleten átszaladna egy kopogtatószellem. Lehet, hogy az egész Harry Potter is egy ilyen élményből született… A gond csak az volt, hogy mivel az első kísérlet sikertelen volt, megpróbáltam újra, de a meredek domboldalon elcsúsztam, és lesántultam. Ráadásul ezen a mandragóra főzet sem segít…

Az este már Gabesben ért minket, ahol végre internethez is jutottunk. Persze ez is elég helyi volt, mert bár a csapat rendesen fogyasztott a bárban, azt tízkor bezárták, a netet pedig a világítással együtt lekapcsolták. Maradt hát az alvás, pedig négy nap információszünet után volt mit olvasni.

Saharun 10. nap, március 16. szombat

Az utolsó nap. Elvben rövid, de mindig érik meglepetések az embert. Sajnos, bár békésen aludtam, felkeléskor kiderült, a combhúzódásom kisebb szakadás lehet, mert elég nehezen közlekedek. Szerencsére a Magnum team hölgytagja orvos, így fáslit és szakszerű kezelést is kaptam. Ő egyébként mindenki „mamája” itt, ha valakinek valami gondja van, hozzá nyugodtan fordulhat segítségért. Úgy 100 kilométer vezetés után úgy éreztem, nem lesz ez így jó. Fájt a lábam, de ami a nagyobbik gond volt, hogy nem tudtam erősen fékezni, pedig Afrikában arra elég gyakran van szükség emberek, autó, vagy állatok miatt.

Kis afrikai állathatározó, kezdő szafari-sofőröknek. A szamarat szeretjük. Bármit csinál, azon nem változtat, tehát kiszámítható. Ha megy valamerre, akkor egyenes vonalú, egyenletes mozgást végez. Ha áll, akkor viszont ott is marad. Az út szélén , vagy a sáv közepén, ez teljesen mindegy, a lényeg, hogy nyugodtan kerülgethetjük, akkor sem moccan, ha egy centire dudálunk tőle. A kutya okos, ezért nem megy a kocsi elé. Általában az útra sem, tehát nem veszélyforrás. A teve nagy, vigyázzunk vele. Valahol a szamár és a kutya között helyezkedik el. Gyakran fordul elő az út közepén, de mivel fél a kocsitól, igyekszik lesétálni onnan. Ezt viszont szépen nyugodtan teszi. A legrosszabb a birka, ami tényleg nagyon birka. Fel-alá rohangál minden irányba, ha a nyáj egyik fele az út egyik, a másik a másik oldalán áll, akkor a legnagyobb valószínűséggel egymással szembe rohanva helyet fognak cserélni. És amikor már azt hinnénk, hogy minden rendben, akkor mindig, ismétlem mindig van még egy, amelyik két másodperccel a többi után még átszalad. A birkánál kisebb állatokkal nem foglalkozunk, de vészhelyzetben igazából egyikkel sem. A tapasztalatok azt mutatják, hogy sokkal kisebb veszélyt jelent elütni bármelyiket, mint 80-100-nál elrántani a kormány, mert ez utóbbi biztos boruláshoz és súlyos sérüléshez vezet.

A nap vége felé, az egyre sűrűbb forgalomban nem lehetett már gyorsan haladni, de már a turisztikai övezetben jártunk, így ezen nem nagyon csodálkoztunk. A verseny is eldőlt gyakorlatilag, így Monastirban másodikként gurultunk át a célvonalon.

Az igen jó hangulatú eredményhirdetés után következhetett a szociológiai tanulmánynak is beillő vacsora. Úgy tűnik, az Amir Palace, vagyis a szálloda, ahol lakunk, a helyi felsőbb osztály kedvelt hétvégi tartózkodási helye. Mi ugye turistaként lakunk itt, ők szerintem enni jönnek. Úgy robbannak rá a svédasztalra, mint a magyar csoportok az egyiptomi all inclusive reggeli pultjára, ahonnan még nejlonzacskóban kicsempésztek néhány megkent szendvicset, sosem lehet tudni alapon. Jól öltözött, 5-10 méter sugarú illatfelhőbe burkolt nők és férfiak lökdösik egymást az ételmelegítők előtt, annyi kaját halmoznak fel a tányérjukon, amennyit csak tudnak, és ilyen tányérokkal telerakják az asztalt. Esznek belőle, és az egészet otthagyják. Hihetetlen pazarlás folyik. A vegetáriánus pultnál nem akart enni senki, gondolom ha már fizettek húst vesznek sokat, így a mai menü vega koszt volt. Egyébként finom, de már előre fázom a holnapi reggelitől. Főleg, hogy a pincérek is elég érdekesek, az egyik például mentateával kedveskedett, de minden egyes pohár megtöltésekor lelocsolta a kancsó alatt lévő dolgokat. Széket, padlót, asztalt, embert. Szerencsére ez nem a sivatag nomád része, van fürdőszoba. Ma már nem fog annyi homokot lemosni a zuhany, hogy úgy nézzen ki a kád, mint amibe direkt belelapátoltak néhány kilót. Tegnap olyan volt.

Hogy milyen volt a verseny? Jó, de nagyon fárasztó. Másodikok lettünk, ennek nagyon örülünk, Bencéék is megérdemelték a győzelmet. De ők is azt mondták, lassan átállnak túrára, amikor többet lehet nézelődni, és kevésbé kell az órát, beérést és hasonlókat figyelni. Lehet, hogy eleget versenyeztünk, nekem ez volt az ötödik afrikai ralim. Persze az is lehet, hogy egyszerűen csak megöregedtünk, és bár Afrikát jövőre is meglátogatnánk, már inkább csak békésen poroszkálnánk. Talán az utóbbi. Pont egy hét múlva 44 leszek…

Tunézia - március 17. vasárnap

A versenynek a célban van vége, az útnak pedig akkor, amikor hazaértünk. Bölcs mondás ez, ám míg a verseny távja adott, a hazatérés már fakultatív. Persze legtöbben már ma reggel elindultak Tunisz felé, hogy idejekorán beálljanak a csak órák múlva meginduló sornak, az első két csapat – Bencéék, vagyis az NH Motorsport-Aquincum racing és mi – úgy döntöttünk, hogy még maradunk pár napot. A lábam is szépen javul, így nem gond, ha sétálni kell, az autók hibátlanul gurulnak, bár a dűnék közt kétszer is lefordult gumim folyamatosan szelel, így reggelente vissza kell fújni az elengedett 0,5 bart. Mivel nekünk nem ment a kompunk, csak dél környékén hagytuk el az Amir Palace-t, és indultunk meg Monastir központja felé. A késői indulásnak nem csak a „végre nem kell kelni, nincs eligazítás” volt az oka, hanem hogy a szállodában volt net, így meg tudtuk venni a kompjegyeket, amelyeket aztán a kedves recepciós néni akkurátusan kinyomtatott. A főnök gépén, mert a recepció egyik gépe sem tudott mit kezdeni a pdf fájlokkal.

A városban szerettünk volna Toyota alkatrészeket is keresni, mert Afrikában az általában olcsó, de amikor megkérdeztük, hogy merre találunk ilyen boltot, csak annyit mondtak, hogy vasárnap van… Ebben teljesen igazuk van, a sivatagban elvesztettük az időérzékünket, fogalmunk nem volt, hogy hétvége van, és az ilyen boltok zárva vannak.

Monastir a turisták egyik kedvelt célpontja, a tengerparti rész szép is, egy a nyolcszázas évek elején épült erőd az egyik látványosság, rögtön a temető mellett. Szerencsére szinte az egészet be lehet járni, nem nagyon vannak lezárva, még az elsőre veszélyesnek tűnő járatok és lépcsők sem. Figyelni kell, és akkor mindenhova fel lehet mászni. Egyébként ebben az erődben forgatták a Brian élete című filmet.

Monastirból észak felé vettük az irányt az autópályán, és meg sem álltunk Hammametig. Igazából terveztük, hogy idén is elmegyünk Douggába, ami egy nagyon jól megmaradt római város, de az tőlünk közel 300 kilométerre van, kanyargós utakon, így sajnos idén az kimarad. Tavaly valamelyest bejártuk, de esett az eső, és a bejárást inkább nevezném berohanásnak. Jó lett volna visszamenni, de majd máskor. Talán jövőre… Az autópályáról lekanyarodva már mindenki nagyon éhes volt, így megálltunk az út menti számos birkafőző egyikénél. Azért pont ott, mert az asztalok mellett egy méterrel tudtunk megállni, és a tele autókat nem szívesen hagyjuk ott sehol őrizetlenül. Volt ott minden, hal, bárány, marha, csirke, de lehetett májat is enni. Nekem ránézésre az utóbbi tetszett, de nem kockáztattam meg. Tengerpart révén maradtam a halnál, de nem volt jó döntés. Végül úgy látszik, Bence járt a legjobban, aki csirkét evett, pedig igazából nem is szereti. Kaja után jöhetett a zöldséges, ahol feltankoltunk narancsból és datolyából. Sajnos idén már nem megyünk azon az úton, ahol tavaly a komp felé a datolyát és az ajándékokat vettük, pedig ott sokkal olcsóbban lehetett venni nagyon finom datolyát. Ez is jó volt, csak háromszor annyiba került…

Az estebéd után Juli keresett a Booking.com-on helyi szállodákat. Az olcsóbbak közt válogattunk, nem akarunk száz eurókat fizetni egy-egy éjszakára. A választás végül egy két csillagos, de a többi hasonlóhoz képest nagyon magasra értékelt kis hotelre esett. Megtalálni nem volt egyszerű, mert a booking térképén mintegy kilométerrel arrébb jelölték. Az elütött koordinátákat verseny közben sem szeretjük, de legtöbbször megoldjuk, mint ahogy most is átvágtuk a gordiuszi csomót. Amikor a hotelhez értünk, máris szaladt ki hozzánk valaki, hogy menjünk, álljunk be a parkolóba, kaptunk welcome gyümölcslevet, és úgy egyáltalán nagyon tetszik a hely. Bár csak kétcsillagos, sok négyest is kenterbe ver. Van saját, zárt parkolója, szép kertje medencével, nagyon kedves személyzete, ingyen wifi, és még kártyával is lehet fizetni. A szobák persze egyszerűek, de tiszták és kellemesek. Residence Romane, mindenkinek ajánlom, aki Hammametben akar megszállni. A szobába érve virág fogadott az ágyon, Bence és Juli szív alakban elszórt rózsaszirmokat kapott. A kertben találtunk egy pingpong-asztalt, hoztak ütőt, meg vízipipát, nagyon laza este kerekedett a végére. Közben eleredt az eső, és az idő is lehűlt, amit egyrészt nem értünk, másrészt nem szeretünk. Idén nincs szerencsénk az időjárással. Mivel mindenki elég fáradt, viszonylag korai dőlés van. Holnap is itt alszunk, innen megyünk kirándulni, aztán kedden a komphoz. Tunisz talán 60 kilométer, autópályán.

Korai indulást terveztünk, végül győzött a fáradtság és a kényelem. Fél dél körül értünk Tuniszba, ahol néhány Toyota kereskedés, és olcsó alkatrész vásárlás volt a cél. Nos félig sikerült. A két helyet megtaláltuk, ebből az egyik nyitva is volt. A másikban meg egy teljesen alkalmatlan pasi próbálta megfejteni a monitoron megjelenő információkat, nem sok sikerrel. A lényeg, hogy az itthoni ár háromszorosáért akart adni valamit, így elvetettük a vásárlást. Ahogy néztük, annyira mégsem olcsó a dolog arrafelé, egy Corolla 23.000 eurónál kezdődik. Igaz, ennyiért van benne gyári függöny minden ablakon. Hiába, afrikai modell. Miután láttuk, hogy itt nem fogunk olcsó „Toyota parts” boltba botlani, megindultunk még északabbra, eredetileg tervezett úti céljaink felé. Római kori mészkőbánya és pun romváros várt ma ránk. Bence sajnos még mindig nem volt túl jól, meg lassan kezdett elege is lenni a vezetésből. No meg a helyiek teljesen logikátlan magatartásából. A kőfejtőkhöz érve odajött a helyi éttermes, aki egyben a Tembaine melletti tábor tulajdonosa is. Jót beszélgettünk, és talán ennek köszönhetően a helyi felvigyázó engedett be minket a korlátok és kordonok mögé. Ahogy néztük, régen bárki bemehetett a hegy belsejébe, ma már csak kintről lehet benézni. Kivéve, ha… Ahogy belegondoltunk abba, hogy anno milyen módon szedték ki a mészkövet a hegy gyomrából, hát nem lettem volna rabszolga.

Az útikönyv szerint hatkor záró pun romvároshoz 4:20-kor értünk. Persze zárva volt, csak egy mosolygós motoros és egy morózus éjjeliőr ücsörgött a zárt sorompónál, és hiába mondtuk neki, hogy odaadjuk a markába a belépődíjat, nem engedett be. Juli közben nézelődött kicsit a Google earth-ben, és talált egy hátsó bejáratot. Ha lefordulunk pár száz méterrel arrébb a tengerpartra, akkor csak egy falon kell átmászni, és bent is vagyunk. Nem is kellett kétszer mondani, emberünkön látszott, hogy sorompónyitás ügyében meggyőzhetetlen.

A romváros hátsó falát hamar megtaláltuk, a másfél méter kő nem jelentett akadályt. Éppen csak elkezdtük a nézelődést, amikor mosolyogva megjelent a kapunál korábban látott motoros, és megkérdezte, hogy állunk a látogatással. Mondtam, hogy csak most jöttünk, mire továbbra is mosolyogva azt válaszolta, hogy akkor már nyugodtan nézzük végig, csak fizessük ki a belépőt. Nem egészen értem, hogy miért kellett az egész cirkusz, egyszerűbb lett volna mindezt a főbejáratnál megoldani. De ahogy néztük, nem mi voltunk az elsők, akik innen közelítettek, és az is valószínű, hogy így a belépődíj is csont nélkül emberünk zsebében maradt. Mindegy is, a hely megérte a sétát és a fejenként 3 eurót. Időszámításunk előtt 230-ban épült települést ritkán látunk. Végül arra távoztunk, amerre érkeztünk, és indultunk vissza Hammametbe. Bence nem volt jól, így lefeküdt, Teknősék és Zoli is inkább aludt, így a vacsora után Julival kettesben sétáltunk ki az óvárosba. Elég érdekes volt 10 után bemenni a magas fallal körülvett medinába, amin ilyenkor látszik igazán, mennyire turistalátványosság csupán. Mindössze egyetlen bamba macskával találkoztunk, emberrel nem. Nem is maradtunk sokáig, éjjel nem volt mit nézni a szűk sikátorokon.

Komp, ez volt ma a legfontosabb. Mármint elérni. Úgy terveztük, hogy a kikötő előtt megnézzük Karthágót, aztán irány a kikötő. Hajó indulás 13:30. Karthágó egyrészt egy nagy átverés, másrészt nem úgy kell elképzelni, hogy van egy nagy város, aminek a romjait látni. Átverés, mert ez nem az ősi, hanem a pár száz évvel később felépített római Karthágó. Azt, amire mindenki gondol, lerombolták. A romok pedig elég messze vannak egymástól, így olyan jegyet is adnak, amelyen van egy csomó kis fül, és ha valamelyiket meglátogatta az ember, akkor azt a helyi jegyszedő aláírja. Mivel sietnünk kellett a komphoz – valójában nem, de ezt akkor még nem tudtuk -, csak a színházat és a régi villákat néztük meg. Aztán irány a la Goulette, vagyis a kikötő. Ahol legnagyobb csodálkozásunkra szinte senki nem volt. Tavalyi tapasztalataink alapján tudtuk, mit és hol kell csinálni, a múlt hibáit már nem követtük el. Mi. A Grimaldi Lines igen, ugyanis sem Bencéék, sem a mi jegyünk nem szerepelt a rendszerben. Pontosabban mi, a személyek igen, de a kocsik nem. Hiába mutogattuk az internetes visszaigazolást – milyen szerencse, hogy kinyomtattuk Monastirban -, amelyen ott voltak a kocsik, és az ár is mutatta, hogy olyan jegyet vettünk, ami nem volt a számítógépben, az szerintük nem létezett. Aztán egyszer csak mégis kaptunk jegyet. Afrika. A Zeus Palace nem a legnagyobb hajó, de 1600-an azért elférnek rajta, ha tele van. Most nem volt, és bár mondták, hogy a keddi a legüresebb komp, a 106 utas tényleg csak lézengett. Néha azért mentünk ki a kabinból, hogy megnézzük, milyen üres is tud lenni egy ilyen hajó. Elég szokatlan volt, hogy rengeteg vízszintes hely maradt kihasználatlanul, ahol pedig „normális esetben” jócskán kell fekvő embereken bukdácsolni.

Az út így sem volt rövidebb, 24 óra. Ja, indulás. Már a jegyen 17:00 szerepelt, így nyugodtan nézelődhettünk volna még Karthágóban… Másnap délután értünk be Civitavecchiába, ahol elég gyorsan kikeveredtünk a kikötőből. Fehér embert versenyautóban nem nagyon ellenőriznek. Az útlevelet is csak fel kellett mutatni, már mehettünk is isten hírével.

Persze ekkor még nem értünk haza, úgy 1250 kilométer várt ránk éjjel, szakadó esőben. Két tényleg gyors megállással - konkrétan az autópályán, egy híd alatti gyors csurgatás -, 14 óra vezetés után, március 21-én reggel 7-re értünk haza. És bár meglehetősen fáradtak voltunk, már azon gondolkoztunk, milyen lesz jövőre. Mert ha minden jól megy, megint ott leszünk.